Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

És akkor megérkeztek az orixák

2016. november 03. - Soltész Béla

Salvador da Bahia az afro-brazil vallási kultuszok legfontosabb központja, és amikor ott jártam, semmiképpen sem akartam elmulasztani a részvételt egy candomblé-szertartáson. A candomblé a Nyugat-Afrikában élő joruba törzsek vallásából származik, és csodával határos módon évszázadokon át fennmaradt annak ellenére, hogy a katolikus papok szigorúan tiltották a pogánynak, sőt ördöginek nyilvánított rítusok gyakorlását. Ennek ellenére az Újvilágban mindenütt, ahol nagyobb létszámban éltek nyugat-afrikai eredetű rabszolgák, kialakult valamilyen joruba eredetű helyi vallás. A leghíresebb az afro-kubai santería, de szegről-végről ide tartozik a haiti vudu (vodou) is.

img_02031.jpg

Úton a terreiro felé. Mivel a candomblé-szertartáson nem volt szabad fotózni, a bejegyzést más, candombléval kapcsolatos képekkel illusztrálom, amiket Salvadorban készítettem.

A rítusok fennmaradásának záloga az volt, hogy a rabszolgák „szinkretizálták” a vallásukat a kereszténységgel. Ez a vallástudományi szakkifejezés azt jelenti, hogy valaki a saját hite egyes elemeit megfelelteti egy másik hitvilág hasonló elemeinek. A joruba vallás esetében az történt, hogy az egyes istenségeket (orixá) a katolikus szentekkel „párosították össze”, és azokban a rítusokban, amelyeket Afrikában az adott orixának mutattak be, Brazíliában a neki megfeleltetett katolikus szent nevét mondták. Így lett a harcias Ogúm istenségből Sárkányölő Szent György, Iemanjá tengeristennőből pedig Hajós Szűz Mária (akit egyébként a portugál tengerészek tartottak nagy becsben). A szinkretizmus elég diszkrét volt ahhoz, hogy a katolikus papok megnyugodjanak, és inkább nem firtatták az olyan furcsa jelenségeket, hogy a rabszolgák miért hordanak virágokat, tükröket és vizespoharakat a vízparti kápolnák Szűzanya-szobraihoz február elején, amikor pedig a katolikus liturgiában semmi nem utal arra, hogy ilyesmit kéne csinálniuk.

img_1374.JPG

Szoborcsoport egy salvadori templom sekrestyéjében

A joruba vallás legfontosabb rítusát, az orixák zenés-táncos megidézését azonban sehogy sem lehetett katolikus szentmisének álcázni. A rabszolgák emiatt a város szélén levő házakban vagy telkeken (terreiro) találkoztak, ahol titokban végezték el a rituálét. Ennek lényege, hogy hosszas dobolással és tánccal az orixákat „meghívó” hívők transzszerű állapotba esnek, aztán „beléjük száll” az adott orixá. Az ünnepélyes, könyvből olvasós és mereven szabályozott katolikus miséhez képest tehát a candomblé-szertartás közvetlen istenélményt kínál – ha jól sikerül. Értelemszerűen ettől úgy féltek a papok, mint a tűztől, így a candomblé meglepően sokáig, az 1970-es évekig be volt tiltva Brazíliában, és még mindig elég sok előítélet övezi, ami miatt a hívek meglehetősen bizalmatlanok. Turista csak vezetővel látogathat meg egy candomblé-szertartást, így én is szert tettem egyre, Josué személyében, akihez amúgy egy francia tulajdonú, kulturális turizmusra specializálódott kis utazási iroda, a Bahia Métisse közvetített ki. Kilencven reált kértek, aminek a felét állítólag a terreiro fenntartására adományozták.

img_1817.JPG

Szerencsehozó szalagok a Bonfim-templom bejáratánál

Nem sokkal sötétedés előtt megérkeztünk a terreiro-hoz. Kocsival mentünk, aztán gyalog, és egy idő után teljesen elvesztettem a fonalat: fogalmam sem volt, hogy melyik városrészben vagyunk.  Dísztelen, földszintes, fehérre meszelt ház előtt álltunk meg, amin kívülről egyáltalán nem látszott, hogy ez a salvadori candomblé-szentélyek közül az egyik legfontosabb. – Ez itt az Alaketu terreiro, 1638-ban alapították – mondta Josué. – Három és fél évszázadon keresztül működött illegalitásban. Ma Oxossi ünnepe van, akit Szent Sebestyénnek feleltettek meg régen. De itt hiába keresnéd a szenteket, itt csak az orixák lesznek. Ülj le hátul.

img_2328.JPG

Orixá-szobrok a Tororó-víztározón, a salvadori stadion előtt

Bementem. A padokon már ott ültek a hívek, balra a férfiak, jobbra a nők, mindenki az előírásnak megfelelő fehér felsőruhában. Volt pár külföldi is, akik hozzám hasonlóan a leghátsó sorokban ültek le. Aztán elkezdődött a szertartás. Előrebocsátom, hogy amit erről írni fogok, annak nagyjából annyi értelme lesz, mintha mondjuk egy japán turista, miután életében először végignézett egy katolikus misét, leírná, hogy a keresztény rítus abból áll, hogy a résztvevők együtt énekelnek, szövegeket mondanak, aztán egy leplekbe öltözött férfi vezetésével rituálisan megeszik a vallásalapítójukat. Nem folytattam hosszas előtanulmányokat, és ami történt, az annyira különös volt, hogy sok esetben nem is igazán értettem, hogy mit látok. Josué elment valahová, és bár egy idő után visszajött, csak nagyon röviden és nagyon halkan súgta a fülembe, hogy mi történik. Például azt, hogy az elöl, középen ülő idős asszony, a babalorixá (vagy portugálul mãe-de-santo, a „szentek anyja”) szerepe az, hogy meghívja az orixákat, és ha megszállják valamelyik hívő testét, akkor gondoskodjon róla, hogy a megfelelő elbánásban részesüljenek. Bejöttek a táncosok és a dobosok, elkezdődött a zene és a tánc, a babalorixá többször körbejárt és rejtélyes mozdulatokat végzett, aztán visszaült a székére. Eltelt negyvenöt perc, és a doboláson és a táncon kívül nem történt semmi.

img_1633.JPG

Afro-brazil hangszerek

Aztán egyszer csak az egyik táncos megtántorodott. Talán rosszul lett? Nem csodáltam volna, hiszen már háromnegyed órája megállás nélkül táncolt. Két férfi lépett hozzá, de nem úgy, mint akik megijedtek, hogy baj lesz, hanem mint két rutinos, szakszerű mozdulatokkal segítő betegápoló. Hátrakísérték a táncost a terreiro hátsó részébe, amelynek elfüggönyözött ajtaja előtt ült a babalorixá. Aztán egy másik táncossal ugyanez történt. Aztán egy harmadikkal. Sőt, a padokon ülő hívek közül is valaki majdnem a földre bukott: a mellette ülő férfiak kapták el, aztán kikísérték előre, a táncosokhoz. Mellettem is elhaladtak: fiatal fiú, csukva a szeme. A babalorixá biccentett, a fiút bevitték hátra. 

img_2223.JPG

Candomblé-szertartást ábrázoló metszet

Rájöttem, hogy elkezdtek megérkezni az orixák. Mit is mondhatnék? Borzongató érzés volt. Néztem körbe, mindenki rezzenéstelen arccal ült. Vajon mi lesz, ha belém akar szállni egy orixá? Nem éreztem magam felkészülve arra, hogy átvegye a hatalmat a tudatom fölött egy joruba istenség. Furán éreztem magam, mert bár nem ittam semmit, az egy órája tartó monoton dobszó miatt mégis olyan volt, mintha egy kicsit elhomályosult volna a tudatom. Úgyhogy hiába mondogattam magamnak, hogy én ebben az egészben voltaképpen nem hiszek, az újabb és újabb orixák érkezése egyre nagyobb rémülettel töltött el.

img_1921.JPG

Orixá-szobrok egy salvadori piacon

Aztán egyszer csak vége lett a dobszónak, és az emberek kimentek a terreiro elé, mintha csak szünet lenne a színházban. Josué gyorsan elmondta, hogy most öltöztetik fel az orixák által megszállt embereket a szent ruhákba, és hamarosan folytatódik a szertartás. Visszaültem a helyemre, újra megkezdődött a dobolás, és kijöttek a táncosok – ezúttal már teljes ornátusban. Mindenki annak az orixának a ruháját viselte, amely a testébe költözött. Ott volt Ogúm, Oxossi, Iemanjá... a szemüket elfedte a fejdísz, de amikor fellibbent a fátyol, akkor látszott, hogy amúgy is behunyva tartják.

img_1556.JPG

Iemanjá szentélye Salvador egyik tengerparti negyedében, Rio Vermelho-ban 

Fotózni szigorúan tilos volt – talán azért, mert az orixá által megszállt ember nem szép látvány. Az arca eltorzul, a mozgása rángatózó. Mind a tizenkét főorixát megidézték, tizenkét ember táncolt csukott szemmel hangos dobszóra, köztük idősebb asszonyok is. Nem ütköztek egymásnak, pedig kicsi volt a hely. Olyan természetességgel kerülgették egymást, mintha látnának, és nyoma sem látszott rajtuk a fáradtságnak. Ha valaminek, hát ennek meg kellett győznie arról, hogy itt valami rendkívüli történik.

– Hogy csinálják? – kérdeztem Josuét.

– Megszállta őket az orixá, és az lát meg mozog helyettük.

– De tényleg, hogy csinálják?

– Tényleg megszállta őket az orixá.

img_1504.JPG

Orixákat ábrázoló falfestmények Salvador belvárosában

Ennyiben maradtunk. Elfogadtam, hogy csodát látok. Aztán kaptam enni: asszonyok jöttek be, és mindenkinek, aki ült (tehát akibe nem költözött be egyetlen orixá sem), rizst és babot adtak valamilyen fűszeres csirkeraguval. Nagyon furcsa volt ott ülni és kajálni, miközben tőlem néhány méterre isteni lényektől megszállt emberek forognak fáradhatatlanul. Arra gondoltam, hogy az orixák nyilván látták rajtam, hogy én beavatatlan vagyok, és eszük ágában sem volt belém költözni. Egyelőre elég, ha csak látom, hogy mire képesek.

img_2089.JPG

Candomblé-jelképekkel díszített karneváli kocsi

Éjfél körül jöttünk el Josuéval. – Maradhatunk még, de már nem fog más történni – mondta. – Csak a zene meg a tánc. – Eszembe jutott, hogy talán épp akkor fog csak igazán érdekes dolog történni, amikor a hozzám hasonló hitetlenek elhagyják a terreiro-t.

De ezt, a dolog lényegéből következően, soha nem fogom megtudni.

img_1795.JPG

Balangandã-k, szerencsehozó ékszerek a salvadori piacon

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr4811763151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.