Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Magyarok Brazíliában 4. - Carlos délvidéki étterme

2016. augusztus 29. - Soltész Béla

Nem kerestem szándékosan újabb és újabb magyar vonatkozású sztorikat, mégis szembejött még egy. Vendéglátóim Brazília legdélebbi csücskében, Rio Grande do Sul államban azzal leptek meg, hogy elvittek egy magyar étterembe. Bruno és Nadini ugyanis két évvel korábban jártak Budapesten egy hosszabb kelet-európai hátizsákos túra első állomásaként, egy zuglói önkormányzati képviselőnél couchsurföltek, és nagyon tetszett nekik a madártej, a Vásárcsarnok és a Vakok Intézetének az épülete. Visszatérve Brazíliába látták egyszer a tévében, hogy van a közelükben egy magyar étterem, és gondolták, hogy egyszer elmennek nosztalgiázni, de mindig csak halogatták. Aztán amikor írtam nekik Couchsurfingen, hogy arra fogok járni, azt válaszolták, hogy remek, akkor elmegyünk együtt töltött paprikát enni.

img_2374_new.jpg

Az igazat megvallva nem nekik írtam először. A Couchsurfing viszont néha, már-már sorsszerűen, átrajzolta az útitervemet. Porto Alegre-ben, Rio Grande do Sul állam fővárosában, Brazília legdélebbi nagyvárosában valahogy senki nem ért rá azon a hétvégén. Minden szálláskérésemet visszautasították, így végül egy hostelben foglaltam ágyat egy éjszakára. Válaszolt viszont egy nagyon szimpatikusnak tűnő pár, akik nem a városban laktak, hanem vagy száz kilométerrel arrébb, egy kis faluban. Hát jó, gondoltam, akkor Porto Alegre-t megnézem egyedül, aztán elmegyek a faluba, bár túl sok érdekességre nem számítottam. A település neve Feliz volt (ami portugálul azt jelenti: boldog). Ez jó előjelnek tűnt.

Jól is alakult minden. Bruno és Nadini  vidáman üdvözölt Feliz buszállomásán, aztán elsétáltunk a házukig, kiültünk a teraszra, és Bruno nekiállt caipirinhát készíteni. Közben pedig utazós sztorikkal szórakoztattuk egymást, ahogy hátizsákos turistáknál ez általában lenni szokott. Nagyon vicces este volt: a „boldog” Felizben úgy éreztem magam, mint aki hazatalált.

img_2395_new.jpg

Pedig az igazi otthon-élményt csak másnap éltem át. Beültünk a kocsiba, és elmentünk húsz kilométerrel arrébb, São Sebastião do Caí faluba, annak is a legszélére. Ott állt az étterem, egy teljesen bizarr helyen (a Porto Alegre és Caxias do Sul közötti országút szélén). A felirat egyértelmű volt: „Restaurante Húngaro”, az étterem neve viszont rejtélyesebb: „A Canga”. Nem ismertem a szót, de Bruno azt mondta, hogy ez portugálul azt jelenti: járom. És valóban, ott lógott a tornácról egy fából faragott járom, amit valami ökrös szekérről szerelhettek le. Bementünk: kockás abroszokkal terített asztalok, paprikafüzérek és a nagy magyar Alföldet ábrázoló képek fogadtak. A tévében csárdás ment – mint később kiderült, egy húszperces felvétel volt végtelenítve.

Rendeltünk, portugálul. Túl sok választásunk nem volt: a magyar étteremben a menüt lehetett megrendelni harmincöt reálért, és punktum. Csirkeaprólék-leves, töltött paprika, rántott csirkecomb csalamádéval és fagylaltos piskóta. Állítólag évente kétszer-háromszor, a nagyobb ünnepeken van gulyás is, de amúgy mindig ugyanaz a menü.

img_2373_new.jpg

Mit is mondhatnék? A különös menüben az volt a legkülönösebb, hogy nem volt benne semmi különös. A csirkeaprólék-leves kicsit sósabb, a töltött paprika kicsit édesebb, a rántott csirkecombon kicsit vastagabb a panír, mint amit megszoktam. De amúgy teljesen jófajta házi koszt! Egy pillanatra el is felejtettem, hogy Dél-Brazíliában vagyok, annyira otthonosak voltak az ízek. Csak akkor zökkentem vissza, amikor Nadini lelkendezni kezdett: „Hogy ez a töltött paprika mennyire egzotikus!”

A desszertet már maga a tulajdonos-főszakács hozta ki. Szólt neki a pincér, hogy van itt egy magyar vendég, és látni akarta a saját szemével. Carlos Cvitko ötvenes, joviális férfi volt, aki már Brazíliában született, de tökéletesen beszélt magyarul. Egészen enyhe akcentusa volt csak. Először azt hitte, hogy São Paulo-i magyar leszármazott vagyok. Aztán amikor mondtam, hogy Budapestről jöttem, nagyon megörült.

img_2384_new.jpg

– Jártam már többször Magyarországon – mesélte. – A szüleim a Vajdaságból vándoroltak ki ide a második világháború után. Pár éve haltak meg. A családban mi csak magyarul beszéltünk. Anyám nem volt szakács, de nem tudtak mást kitalálni, mint hogy éttermet nyitnak. Ezt vették meg itt, az út szélén, mert Porto Alegre-ben túl drágák voltak az ingatlanok. Anyám azt főzte, amit tudott: ezt a levest, meg a töltött paprikát. Azóta is azt főzzük.

– Nem változott a recept? – kérdeztem.

– Csak egy kicsit – felelte Carlos. – Mert itt nincs olyan finom paprika, mint Magyarországon. Keserűbb. Úgyhogy több cukrot teszünk a szószba. De a brazilok megszerették, híre ment. Porto Alegre-ből is kijönnek ide hétvégén a töltött paprikáért.

– És Magyarország tetszett?

– Tetszett hát. Szegeden vannak rokonok. Ők csak odáig jutottak Csantavérről, mi meg egészen idáig. Ott voltam náluk egy pár hétig. Egyszer a villamoson, Szegeden, kérdezett valamit egy öreg bácsi. Én meg válaszoltam. Aztán azt mondta nekem, hogy maga nem idevalósi, máshogyan beszél, mint mink, csak nem Orosházáról jött? Én meg azt feleltem rá, hogy egy kicsivel messzebbről...

img_2396_new.jpg

Elbúcsúztam Carlostól és elindultunk. Kifelé jövet észrevettem még egy feliratot a falon: „Délvidéki magyar konyha”. Késő délután, amikor Bruno-val és Nadinivel a teraszon ezúttal német-brazil kézműves söröket kortyolva loptuk a szomszéd wifijét, rákerestem Carlosra és a Canga étteremre. Egy Porto Alegre-i gasztroblogger posztját találtam meg, amihez egy derék brazil gourmet azt kommentelte, hogy ő bizony töltött paprikához kért egy kis brazil chiliszószt, mert a paprikának csípnie kell szerinte. A posztíró egyébként Google Translate-tel lefordította a rejtélyes feliratot a falon, és arra jutott, hogy az van kiírva, hogy dél-brazil (sulino) magyar konyha. Egy São Paulo-i magyar leszármazott pedig azt kommentelte a poszt alá, hogy a szerző téved, a kérdéses szó a Vajdaságra vonatkozik.

Én meg csak jólesően emésztettem a töltött paprikát, kortyoltam a sört, és arra gondoltam: alighanem mindkettőjüknek igaza van. Carlos délvidéki főztje legalább annyira dél-brazil, mint vajdasági. A poszthoz hozzászóló brazil gourmet-nek azért mindenesetre megmondtam volna, hogy a töltött paprikát nincs értelme meglocsolni chiliszósszal. Se az óhazában, se az újban.

img_2401_new.jpg 

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr759957612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.