Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Gazdag indiánok

2016. április 07. - Soltész Béla

Indiánnak lenni ma Latin-Amerikában azt jelenti: szegénynek lenni. Míg a múzeumok büszkén mutogatják a spanyol hódítás előtti időszakból származó arany- és drágakő műtárgyakat, a ma élő indiánok aligha birtokolnak bármit is, ami sokba kerülne. Az őseik földjét a hódító spanyolok vették a tulajdonukba, és az indiánok évszázadokon át kisemmizett, megtűrt cselédként éltek a falvaikban. Bár még mindig jobban jártak, mint az afrikai rabszolgák: az indiánok ugyanis személyükben szabadok voltak, szemben a rabszolgákkal, akiket ugyanúgy el lehetett adni és meg lehetett venni, mint egy haszonállatot.

img_3424_new.jpg

Ecuadorban a huasipungo-rendszer működött a XX. század közepéig, ami azt jelentette, hogy az indián családok a földesúr birtokának meghatározott részein felépíthették a házaikat és művelhettek egy kis háztáji kertet. A föld tulajdonjoga ugyanakkor nem volt az övék: a földesúr bármikor elvehette tőlük, ráadásul kötelességük volt megművelni az uradalmi földet is, és csak a fennmaradó időben foglalkozhattak a háztájival. Az indiánok máról holnapra éltek, anyagi biztonságra szert tenni, pláne meggazdagodni semmi esélyük nem volt.

img_3341_new.jpg

A XX. század közepén egy jószándékú, de borzasztó rosszul sikerült földreform változtatta meg az évszázados viszonyokat. A terv az volt, hogy a nagybirtokok meg nem művelt részeit kiosztják az indiánoknak, akik így saját földtulajdonhoz jutottak volna. A földbirtokosok azonban - látván, hogy könnyen elveszthetik a birtokaik egy részét - gyors modernizálásba kezdtek, mezőgazdasági gépeket vettek és művelés alá vonták az addig parlagon heverő földeket, az erdőket és a legelőket is, nehogy elvegyenek tőlük valamit. Az indiánokat pedig a legtöbb esetben elzavarták.

img_3308_new.jpg

Az indiánok jelentős része a városokba áramlott, ahol falusi szegényparasztból városi underclass lett belőlük. A cholo (városi indián vagy indiánmesztic) népesség azóta is az andoki nagyvárosok külvárosaiban él. A rosszul sikerült földreform ráadásul éppen egybeesett a demográfiai robbanással, vagyis az orvostudomány fejlődésének köszönhetően egyre kevesebb gyerek halt meg, és egyre többen érték meg a felnőttkort, így néhány évtized alatt Ecuador szegény indiánok millióinak országa lett.

img_3302_new.jpg

Voltak azonban sikeres ellenpéldák is. Az egyik ilyen az Otavalo nevű település, Quitótól 70 kilométerre északra, ahol a helyi indiánok, miután föld nélkül maradtak, ráálltak a textilszövésre. A környéken már az inka időkben is erős volt a poncho- és szőnyegszövő hagyomány, de az 1980-as évek elején az otavalói szőttesek elindultak a világhír felé. Hogy ez így történt, abban több tényező szerencsés együttállása játszott szerepet.

img_3416_new.jpg

Először is, Otavalónak szerencséje volt, mert közel fekszik Quitóhoz, ráadásul az országot átszelő Pánamerikai Autóút mentén, így könnyen el tudták vinni a termékeiket a fővárosba, sőt, a Quitóba érkező turisták körében is egyre népszerűbb lett az otavalói "autentikus indián" piacra szervezett egynapos túra. Szőttesek és piacok sok más helyen is vannak, de ezek nagy része csak hosszú, kanyargós hegyi utakon érhető el, szemben a relatíve egyszerűen megközelíthető Otavalóval.

img_3419_new.jpg

Másodszor, az otavalóiakban volt annyi vállalkozói érzék, hogy a szőtteseikért kapott pénzből modern szövőgépeket és teherautókat vettek, a falu főterét, a Plaza de los Ponchost pedig kikövezték és felosztották családonként, hogy mindenkinek legyen hol árulnia a portékáját. Elkezdődött egy komoly verseny az otavalói és az egyéb indiánok között a háziszőttes-piacon, amit szemlátomást az előbbiek nyertek meg, lenyomva az utóbbiakat.

img_3432_new.jpg

Harmadszor, amikor az otthoni piac betelt, a fiatal otavalóiak elindultak szerte a nagyvilágba, szerencsét próbálni. De szemben a többi ecuadori kivándorlóval, akik kétkezi munkásként dolgoztak Észak-Amerika és Európa gyáraiban, az otavalóiak a saját ponchóikat és szőnyegeiket árulták. Sőt, mellékfoglalkozásként zenéltek is az utcán. Az Európában sokfelé fellelhető andoki ruhadarabok nagy része tehát Otavalóból származik, és arra is jó esély van, hogy a pánsípos, charangós utcazenészek közül is legalább egyvalaki otavalói.

img_3435_new.jpg

Mindebből két dolog következik. Egyrészt, hogy Otavalo megtelt gazdag indiánokkal, akik az indián hagyományaik ügyes értékesítéséből szedték meg magukat. Másrészt, hogy a többi ecuadori indián ugyanolyan csóró maradt, mint volt, hiszen az otavalóiak sikere abban rejlik, hogy ők állítják elő és adják el a "tipikus" indián termékeket, a többieket pedig nem szívesen engedik oda a húsosfazékhoz. Sőt, természetesen Otavalóban is szép számmal maradtak szegények, akik nem tudtak beszállni a bizniszbe.

img_3410_new.jpg

Otavalóba a hagyományos szombati vásár előtt, péntek délután érkeztem. A Plaza de los Ponchoson kezdtem az ismerkedést a várossal: a százszor száz méteres téren megszámlálhatatlanul sok sátor, stand és bódé állt, telis-tele szuvenírárusokkal. Mivel nem akartam sem ponchót, sem alpakkapulóvert, innen hamar továbbálltam. A belváros meglehetősen jellegtelen volt, viszont nagyon érdekes volt figyelni az embereket a rengeteg műszakicikk-boltban: népviseletbe öltözött indiánok szemlélték a hűtőszekrényeket és a plazmatévéket, és nem csak afféle bámészkodóként, hanem szemlátomást úgy, mint akinek a zsebében van a szükséges mennyiségű készpénz, és hamarosan haza is viszi egyiket vagy másikat. Ilyesmit ritkán látni máshol.

img_3244_new.jpg

Az is teljesen szokatlan volt, hogy bankok és pénzügyi közvetítő cégek indiánokat szerepeltetnek illusztrációként a plakátjaikon. Ecuadorban (sőt, egész Latin-Amerikában) a legritkább esetben lehet indiánokat vagy feketéket látni bármilyen reklámban: a szereplők szinte mindig fehérek, még olyan helyeken is, ahol amúgy a lakosság 90 százaléka színesbőrű. Otavalóban viszont sok olyan takarékszövetkezet van, amit kifejezetten az indiánok hoztak létre a saját megtakarításaik megforgatására. Sőt, a Western Union is kecsua nyelvű feliratokkal hirdeti a szolgáltatásait Otavalóban, amire sehol máshol az Andokban nem láttam példát.

img_3437_new.jpg

Péntek este korán lefeküdtem, mert az igazi attrakció a másnap kora reggeli állatvásár volt. Szemben a ponchókkal és szőttesekkel, amikkel az otavalóiak a gringókat célozzák, az állatvásár mind a mai napig megmaradt a helyiek saját bizniszének. Ez érthető is - aligha fog bármelyik turista hazavinni egy tehenet vagy egy pulykát - és bár sok turista megy oda fotózni, a helyiek nagyvonalú nemtörődömséggel néznek át rajtuk, és úgy adják-veszik a háziállatokat, mintha a gringók ott se lennének.

img_3350_new.jpg

Reggel hétkor tetőzik az élet az állatvásáron, úgyhogy már hajnali fél hatkor talpon voltam. Az állatvásár a város szélén van, jó sokat kellett gyalogolni, de útközben rengeteg helyen kínáltak reggelit és kávét összecsukható kempingasztalokról. A vásártér fel volt osztva aszerint, hogy hol milyen állatokat árultak: szarvasmarhát, disznót, juhokat, szárnyasokat és egyéb kisállatokat. Lámát és alpakkát nem láttam, errefelé már kevésbé elterjedtek. Láttam viszont egy csomó tengerimalacot.

img_3326_new.jpg

Ahogy korábban már írtam, Ecuadorban közkedvelt csemege a sült tengerimalac, de én képtelen voltam megkóstolni. Az otavalói állatpiacon járva pedig arra gondoltam, hogy ez a jövőben is így fog maradni: miután végignéztem, hogy egy asszony bepakol egy tucat visító tengerimalacot egy zsákba, kénytelen voltam sétálni egy kört és nem gondolni arra, hogy ezek a kis cukiságok néhány órán belül meg lesznek nyúzva, és fel lesznek húzva egy nyársra.

img_3330_new.jpg

Láttam harci kakasokat is, amint letargikusan várják, hogy megvegye őket valaki, és volt egy csomó kiscsirke is, némelyikük színesre festve, aminek az okát nem sikerült megfejtenem. Kérdeztem, de az árus csak annyit mondott, hogy így "jobban néz ki".

img_3355_new.jpg

Kilenc körül már kezdett alábbhagyni a pezsgés, úgyhogy én is visszasétáltam a városba. Terepjárók, pickupok tömörültek az úton, üvöltött belőlük az andoki indián népzene. A belváros cipő-, kalap- és háztartásieszköz-árusokkal volt tele. A korán kelő piacozók egyike-másika már fél tízkor leült ebédelni, sült malacot rizzsel, és olyan is volt, aki addigra alaposan beszédült a cukornádpálinkától. Zajlott az élet Otavalóban, folyt az adásvétel, és bár nekem értelemszerűen semmi keresnivalóm nem volt ezen a helyen, a bámészkodáson túl, mégis nagyon jól éreztem magam.

img_3368_new.jpg

Végre ugyanis láthattam gazdag (vagy legalábbis jómódú) indiánokat. Ami nagyon ritka látvány Latin-Amerikában.                   

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr488575380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.