Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Fejvadászok unokái

2016. február 03. - Soltész Béla

Az ecuadori dzsungelben élő indián törzsekről egy csomó legenda kering. Az egyik legviccesebb az a mendemonda, amely szerint rokonságban állnak a magyarokkal. Olyan gyöngyszemeket találhatunk az interneten, mint ez itt, amely azt állítja, hogy az Inka Birodalom titkos nyelve a magyar volt, és csak az összehangolt kecsua-spanyol-osztrák ármánykodás eredményeképpen merült feledésbe, hogy Quito igazi neve Két Ős, Huascar inka fejedelmet pedig valójában Vaskarnak hívták. Sőt, a dél-amerikai magyarul beszélő indiánok az azóta az óceánba süllyedt Mu kontinensen keresztül érkeztek Szkítiából, és a Föld középpontjában található hatalmas kristályból (és/vagy a Szíriuszról) kapják az energiát, akárcsak az ősmagyar táltosok.

img_2371.JPG

A "magyarindiánokról" szóló összes hülyeségnek egyetlen forrása van: Móricz János, egy kalandos életű hazánkfia, aki fél évszázaddal ezelőtt Ecuadorban járt, és érteni vélte az indiánok nyelvét. Néhány éve a Mirador blog szerzői remek poszt-sorozatban jártak utána, hogy mi az igazság a magyarindián legendával kapcsolatban. Lelövöm a poént: természetesen semmi. Ennek ellenére megéri elolvasni az egész sztorit, nagyon érdekes, és sokkal több csavar van benne, mint amire első hallomás után gyanakodtam, vagyis hogy a derék Móricz alaposan bevacsorázott volna valami hallucinogén őserdei növényből.

img_2377.JPGAz viszont nem csak legenda, hogy az ecuadori Amazónia lakói körében szokás volt a legyőzött ellenség fejét levágni és összezsugorítani. Pontosabban a megölt ellenség fejéről lenyúzták a bőrt, aztán egy napig főzték, míg végül újra össze nem állt fej formájúvá, csak épp akkora méretben, mint egy ököl. A hagyomány szerint a trófea a megölt harcos energiáját adta tovább annak, aki elkészítette - a zsugorított fejeket pedig a harcos a ruhájára kötözve hordta. Láttam is néhány ilyen fejet a cuencai Pumapungo múzeumban: elég ijesztőek. Érdekesség, hogy a zsugorított fejek neve tsantsa, amiből a magyar "zanza" szavunk is származik. (Lám, mégiscsak létezik ecuadori-magyar nyelvi kontaktus, még ha nem is úgy, ahogy a szíriuszhívők elképzelik.) Amikor tehát legközelebb valaki a környezetünkben azt mondja, hogy "zanzásítva", akkor gondoljunk az alábbi képre:

img_2146.JPGBár sejtettem, hogy nem tudnak magyarul, és őszintén reméltem, hogy már nem készítenek tsantsákat, mégis feltétlenül meg akartam látogatni az ecuadori Amazónia indiánjait. Közülük is elsősorban a shuarokat, akiket a régi krónikák a legelszántabb fejvadászokként emlegettek. A dolog egyszerűnek tűnt: a Lonely Planet szerint csak Macas városába kell eljutni, és ott több utazási iroda is szervez néhány napos falulátogatást. Akárcsak a korábbi utazásaim során Peruban és Guatemalában, ezúttal is azt terveztem, hogy befizetek egy homestay-re, vagyis pár napnyi kosztra és kvártélyra egy indián családnál. Ami bár nem olyan, mintha tényleg rendesen ott élnék az indiánokkal hónapokon keresztül, arra azért mégis jó, hogy legyen valami halvány fogalmam a szokásaikról és az életkörülményeikről.

img_2448.JPGMacasban viszont nem találtam semmit. Az utazási irodáknak nyoma sem volt: öt évvel korábbi könyvet használtam, azalatt pedig túl sok víz folyt le a Pastaza folyón. Egyetlen helyet találtam csak meg a Lonely Planet ajánlatai közül, de ott sem szerveztek indiánlátogatást, csak hegyi túrát. Úgyhogy visszamentem a szállásomra és nekiálltam shuarokat keresni az interneten. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy ez itt a XXI. század, és lennie kell olyan shuar falvaknak, ahol hajlandóak turistákat fogadni. Találtam is egyet, a honlapon annyi kontaktinformációval, hogy a Macas és Puyo közötti országút 48. kilométerénél kell leszállni és José Vargast keresni. Ez elég viccesen hangzott, úgyhogy így is tettem másnap: felszálltam a buszra, és azt mondtam a sofőrnek, hogy a 48. kilométernél tegyen ki. - Mi van ott? - kérdezte. - Egy shuar falu - mondtam - a neve Arútam. - Ez érdekes - mondta a sofőr. - Arútam azt jelenti shuarul: Isten.

img_2449.JPGLeszálltam a 48. kilométernél. A Mindenhatót nem láttam, csak néhány házat a fák mögött. Kijött egy srác a bozótból, meztelen felsőtesttel, rövidgatyában. - Kit keresel? - kérdezte. - José Vargast - mondtam. - A nagybátyám - mondta. - Nincs itt. De gyere be, várj. Szólok neki.

Bementem, leültem a ház előtt egy padra. Kisvártatva megjött José.

- Quitóba akartam menni - mondta, kérdés nélkül. - Ma reggel. De valamit éreztem, úgyhogy nem mentem. Fel is hívtam a barátnőmet, hogy nem megyek. Megéreztem, hogy jössz!

Szegény lány, gondoltam.

- Napi huszonöt dollár hozzájárulást kérünk a látogatásért - tért a lényegre a pragmatikus José. - Szállás, kaja, túravezetés. Menjünk az erdőbe is? Oké. Akkor ma jársz egyet Marlonnal a környéken. Holnap meg felmegyünk az erdei házba és ott alszunk.

Nekem már csak bólogatnom kellett és fizetni: a dolog el volt rendezve.

img_2386.JPGMarlon az a srác volt, aki kijött elém, amikor leszálltam a buszról. Pólót és gumicsizmát húzott, felmarkolt egy hatalmas machetét, és már indultunk is. Arútam valóban a shuarok legfőbb istenségéről kapta a nevét, és körülbelül száz ember lakott itt. Marlon korábban Guayaquilben járt gimnáziumba, de elfogyott a család pénze, úgyhogy vissza kellett jönnie az itteni (pontosabban az innen hét kilométerre levő) szakközépbe. - Jó itt lenni, csak nem nagyon van mit csinálni - sommázta a hazatérés élményét. Megnéztünk egy szent vízesést, ahová imádkozni járnak a shuarok, aztán Marlon a zenéről kezdett beszélni. Nagyon szereti a Metallicát, mondta, meg van egy ecuadori goth-metál zenekar is, ami a kedvence, de most nem tudja megmutatni, mert a telefonját kölcsönadta a nagynénjének, aki elment a városba.

img_2392.JPGAmikor visszaértünk a faluba, leakasztott a konyha faláról egy bambuszsípot, és azon játszott egy darabig, de aztán megunta, és megkért, hogy mutassak neki olyan zenéket, amiket nem ismer. Bekapcsoltam a tabletemet és benyomtam shuffle-ben az összes számot, ami rajta van. Marlon elővette a jegyzetfüzetét, és felírta azokat a zenekarokat, amik tetszettek neki, hogy majd tanítás után letorrentezze őket. Közben besötétedett, pattogott a tábortűz, Marlon pedig a képernyőhöz közel hajolva másolta a furcsa, idegen zenekarneveket a noteszébe. Smashing Pumpkins... Molotov... Chvrches... Kispál és a Borz...

img_2444.JPGMegfőtt a vacsora. Főtt jukka (manióka) volt tésztával, desszertnek a ház mögött frissen szedett ananász karikái, mellé pedig tea citromverbénából (hierbaluisa), ami szintén a ház körül nőtt nagy bokrokban. Miután megvacsoráztunk, José nővére behozott egy nagy műanyaglavórt, benne fehér, sűrű folyadékkal. Fel voltam rá készülve: tudtam, hogy ez a chicha, amit minden útikönyv és weboldal fontosnak tart megemlíteni a shuarokkal kapcsolatban. Vagyis, hogy a vendéget egy olyan itallal fogadják, ami nyállal erjesztett maniókából készül: konkrétan úgy, hogy az asszony összerágja a maniókát és egy tálba köpi, az erjedés során pedig enyhén alkoholos ital lesz belőle. Nagyon nagy udvariatlanság visszautasítani a chichát, így belekortyoltam. Édeskés volt és enyhén csípős, a kefirhez hasonló, csak a tejes íz nélkül. Állítólag, mivel mindenkinek másféle baktériumok élnek a szájában, minden asszony chichája más ízű. Próbáltam elvonatkoztatni ettől a zavarba ejtő információtól, és megittam két kis pohárnyi löttyöt. Nem éreztem az alkoholt, José szerint még nem erjedt meg eléggé az ital. - Holnapra jobb lesz! - nevetett.

img_2438.JPGMásnap is ott volt a chicha az asztalon, de úgy éreztem, hogy már nem vétek az illem ellen, ha nem iszom belőle. José izgatottan járt fel-alá, végül kibökte, hogy mielőtt elmegyünk az erdőbe, még meg kell várnunk a minisztériumi embereket. (Lehet, hogy inkább az ő érkezésüket érezte meg, nem az enyémet?) Néhány hónapja ugyanis Arútam lakói bejelentkeztek egy programba, aminek a lényege, hogy kapnak az államtól vetőmagot és növendék állatokat. Shuar indiánoktól szokatlan volt, hogy bármiben együttműködjenek az állammal, de José ebben is elég realista volt. Meggyőzte az apját, az öreg Josét, a falu "pátriárkáját" (akinek állítólag huszonhárom gyereke volt, akik egyszer még egy focimeccset is játszottak egymással), hogy ássanak egy halastavat, és kaptak bele ivadékokat az államtól. Sőt, a házban, ahol én is aludtam, norvég önkéntesek is jártak már valamilyen alapítványon keresztül, és kávécserje-csemetéket ültettek, meg angolt tanítottak a gyerekeknek. - És rengeteget ittak - tette hozzá röhögve José. - Nem chichát, hanem rumot.

img_2398.JPGA minisztériumi emberekkel az iskolában volt megbeszélve a találkozó, mert a faluban csak ott volt annyi szék, amennyire mindenki le tudott ülni. Amikor megérkeztünk, nagyban folyt a tanítás: minden korosztály együtt, egyszerre tanult, egyetlen tanárral, aki mesterien menedzselte az ötévestől a tizenkét évesig terjedő diákokat, illetve felváltva beszélt shuarul a kicsikkel és spanyolul a nagyobbakkal. (A shuar-magyar rokonságban hívők nagy csalódására egy mukkot sem értettem a shuar nyelvből.) Aztán megjöttek a minisztériumi emberek, a tanár pedig addig kivitte a gyerekeket focizni az udvarra. Megkérdeztem, hogy bent maradhatok-e, beleegyeztek. A fehér/mesztic minisztériumi emberek hoztak egy tolmácsot is, egy félszemű indián férfit, de mivel a falubeli családfők közül mindenki tudott spanyolul, végül nem volt rá szükség. Másfél órás alkudozás következett, ami különböző fűfélék tápanyag-tartalmáról szólt, így egy idő után inkább kimentem az udvarra, a gyerekekkel játszani. Végül a minisztériumi emberek elmentek, és José elégedetten lépett ki az ajtón. - Kapunk malacokat is - mondta. - Jövő héten hozzák. Na gyere, induljunk a dzsungelbe.

img_2428.JPGElindultunk. José tízpercenként megállt és felvett valamit a földről, vagy levágta machetével a fáról, és odanyújtotta elém, hogy egyem meg. Mindennek elmondta a shuar nevét, aztán a spanyolt, ami általában úgy végződött, hogy "de la selva", azaz "erdei". Például volt erdei szőlő, erdei földimogyoró, erdei rágógumi - utóbbinak egy fa nedvét nevezte, ami valóban kellemes ízű, hosszan rágható cucc volt. De azt is megmutatta, hogy melyik levelet szokták vécépapír helyett használni az erdőben, illetve melyik növény rostjaiból fonták régen a függőágyakat. Pillanatok alatt tekert egy zsinórt és felkötötte a csuklómra. - Szerencsét hoz! - mondta. Igaza is lett: bár fél évvel később meg kellett erősíteni cérnával, a karkötő maradéka még most, 14 hónappal később is rajtam van, és valóban elég szerencsésen alakult az utam.

img_2430.JPGMegérkeztünk az "erdei házhoz", ami egy deszkakunyhó volt egy domb tetején, pazar kilátással a párás dzsungelre. Elindulunk ennivalóért. Először is kidöntöttünk egy zsenge pálmát, kiszedtük a felső részének a belét (palmito, magyarul pálmaszív), aztán a pálma törzsét botként használva levertünk egy hatalmas papaját egy fáról. José machetével lecsapott pár banánt is - ezek a növények félvadon nőttek a házhoz közeli tisztáson. José tüzet gyújtott, a pálmaszívből és a papajából salátát csinált, a banánt pedig rászeletelte a serpenyőre. Közben a shuar hagyományokról mesélt, és szóba került a tsantsa is.

img_2414.JPG- A nagyapám még csinált tsantsát az ellenség fejéből - mondta José, miközben a banánt sütötte. - De ma már nem csináljuk. Ja, de, amikor volt a probléma Peruval húsz éve, a határnál, akkor a shuarok néhány perui fejéből tsantsát csináltak. Meg a maffia néha, ha eltesz valakit láb alól, az ő fejükből is tsantsát csinál. De amúgy már tényleg nem szokás. Meg különben se aggódj, mert te nem vagy harcos, nincs harci energiád. Úgyhogy a te fejedből felesleges lenne tsantsát csinálni. Kész a banán, együnk.

img_2418.JPGMire megvacsoráztunk, már sötét is lett. Készítettünk citromverbéna-teát, megittuk, aztán nyugovóra tértünk. Sokáig forgolódtam, amíg el tudtam aludni, az erdő annyira hangos volt: ismeretlen lények rikoltoztak, zúgtak, csikorogtak. Aztán a fáradtságtól végül álomba zuhantam. Másnap korán reggel megettük a maradék papaját és elindultunk visszafelé. Másik úton mentünk, hogy megfürödhessünk egy vízesésben. - Ez is szent hely - mondta José. - A shuaroknak majdnem minden vízesés szent. Ez itt különösen: gyógyító ereje van. - Nevettem. Karkötő meg vízesés együtt, ez már tényleg sok lesz a jóból. Bár, ami azt illeti, az előző napok enyhe fejfájása elmúlt estére: valószínűleg addigra tért napirendre a szervezetem afölött, hogy előtte két-három naponta buszoztam 2000 méternyi szintkülönbségeket fel és le. De az is lehet, hogy a csodatevő vízesés miatt.

img_2416.JPGViszont egy pillanatra felmerült bennem, hogy akár itt is hagyhatom a fogam. Elkezdett esni az eső, minden csúszós lett, le kellett térnünk az ösvényről. Eltévedtünk volna? - ijedtem meg, amikor José hezitálva megállt. Aztán elszántan tovább indult, le egy viszonylag meredek szurdokba, aztán fel a másik oldalán, kilógó gyökerekbe és szikladarabokba kapaszkodva. Estem egy hatalmasat a sárban. Arra gondoltam, hogy ha mondjuk José megcsúszna, beverné a fejét és elájulna, akkor mindketten itt pusztulnánk, mert magamtól aligha jutnék ki innen. Szóval ha kettőnk közül valaki, akkor inkább én essek le a szurdokba, mert akkor még megmenekülhetünk...

img_2434.JPGAz Indiana Jones-i drámai magasságokba emelkedő gondolatmenetet azonban félbeszakította az az illúzióromboló tény, hogy egyik pillanatról a másikra kiértünk az erdőből, és már a faluszéli banánültetvényen gyalogoltunk. Sebaj, ennyi elég is volt az izgalomból, gondoltam a házba visszaérve, amíg törölköztem. José közben lecsapott két ananászt a bokorról machetével, felvágta kockákra és kirakta az asztalra. Aztán előhozta a műanyag lavórt is.

- Kérsz egy kis chichát? - kérdezte nevetve. - A nagy ijedtségre!

- Egye fene - mondtam. - Egészségedre!

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr408357512

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.