Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Vissza Eldorádóba

2016. január 04. - Soltész Béla

Megtervezni egy nyolc hónapos dél-amerikai hátizsákos utazást nagyszerű dolog. Végigcsinálni pedig még annál is jobb. Ezzel a két dologgal el is szaladt három év: 2012 őszén befejeztem a Clandestino blogot és a legjobb bejegyzéseket kiadtam könyvként. Aztán dolgoztam, gyűjtöttem a pénzt az újabb utazásra, összeállítottam az útitervet, és 2014 novemberében útnak indultam. Szinte hihetetlen, de minden nagyon szuperül ment, és semmi bajom nem esett. Az útitervet is végig sikerült tartani, majdnem mindenhová eljutottam, ahová akartam (és sok olyan helyre is, amiről korábban nem is tudtam, hogy létezik), és 2015 júliusának legvégén úgy tértem vissza Magyarországra, ahogy egy nyolc hónapos dél-amerikai hátizsákos utazásról visszatérni illik: szakadt nadrágban, kutyarágta cipőben, a zsebemben néhány maradék jamaicai dollárral, rengeteg élménnyel és felfoghatatlan mennyiségű fotóval.
2010_2015.jpg

A 2010-2011-es utazásaim pirossal (szárazföld) és narancssárgával (repülés), a 2014-2015-ösök pedig sötétzölddel (szárazföld) és világoszölddel (repülés). A térkép 2014 őszén készült, de nem is csinálok újat, mivel lényegében pont azt az utat jártam be, amit akkor elterveztem. Dél-Brazíliában, Guyanában és a karib-tengeri repülőutaknál alakultak csak egy kicsit máshogy a zöld vonalak.

- Megírom! - gondoltam ekkor is, meg előtte is, már az utazást tervezgetve, aztán a helyszínen, amikor épp elállt a lélegzetem, vagy amikor épp agyonnyomott az unalom. Azt mindvégig tudtam, hogy igazán megírni ezt az utazást csak a hazaérkezés után lehet, mert menet közben nem lesz időm és erőm fényképeket válogatni, utánaolvasni, wikipédiázni, fogalmazni, a szállásaimon pedig, ahogy szintén előre sejtettem, nem mindig volt használható wifi. Úgyhogy maradt a heti átlagosan egy rövid poszt erre a Facebook-oldalra, meg a jegyzetelés a kis spirálfüzetekbe.

img_1253.JPG Irány Eldorádó!

Amikor hazaértem, természetesen nem bírtam nekiülni, hogy megírjam az utazást. A visszarázódás praktikus feladatain kívül a disszertációmat is be kellett fejeznem (hihetetlen, de novemberben végre leadtam!!!), aztán két héttel később megjelent a novelláskötetem, az Inbox - szóval nem unatkoztam. Így nem maradt más, mint december végén megfogadni: 2016-ban ha törik, ha szakad, megírom mindazt, amit 2014-2015-ben láttam és csináltam Dél-Amerikában.

img_1272.JPG

Montañita, Ecuador 

Hol is kezdjem? A gépem 2014. november 24-én délben ért földet a bogotái El Dorado repülőtéren. Nagyon viccesnek tartottam, hogy egy repülőteret így hívjanak: Isten hozta Eldorádóban! - állt egy feliraton. Sajnos nem maradtam sok időt Eldorádóban, várt a csatlakozás. Három gép indult nagyjából egyszerre a tranzit túloldaláról: egy Chilébe, egy Guatemalába és egy Ecuadorba. Ezen is jót nevettem: helló, 2010, néztem a chilei sort, helló, 2011, üdvözöltem a Guatemalába menőket. Aztán beálltam az ismeretlenbe, az Ecuadorba menő sorba. Helló, 2014.  

img_1278.JPG Montañita, Ecuador

Két órával később Quitóban kigyalogoltam a repülőtér elé a hátizsákommal, felszálltam egy menetrendszerinti buszra és kibámultam az ablakon. Ahogy szép lassan beértünk a városba, úgy törtek fel az emlékek három-négy évvel korábbról, az első utazásomról. Visszatértem Eldorádóba! Na jó, igazából csak azt konstatáltam kitörő örömmel, hogy Ecuador ugyanolyan szép, színes-szagos kupleráj, mint Mexikó. Olyan lehettem, mint egy igazi idióta, aki mindenért csak hálálkodik az égieknek: a rázós buszért, a közlekedési dugóért, az ablakhoz nyomuló mozgóárusokért, a telefonról reggaetont bömböltető kissrácokért, az oldalamba könyöklő mesztic asszonyság ázottkutya-szagáért. Természetesen ez később elmúlt, de ott, a quitói buszon úgy éreztem, hogy enyém a világ, és minden apró porcikáját imádom.

img_1277.JPG

50 óra után végre vízszintesben

Az éjszakát a Quito-Guayaquil buszon töltöttem, hajnalban kóvályogtam egy kicsit a guayaquili buszpályaudvar óriási, plázával egybenyitott épületében, aztán megtaláltam a Montañitába menő buszt és felszálltam. Már pirkadt, amikor a busz elindult, és kora délelőtt érkezett meg. Ekkor már nagyon fáradt voltam (48 óra volt az út a József körúttól idáig), de még két dologra feltétlenül sort kellett keríteni. Az egyik nyilvánvalóan a szálláskeresés: ez nagyon egyszerűen ment, kinéztem a Lonely Planetből a legolcsóbb hostelt, odamentem, azt mondtam, hogy hola, fizettem, aztán átvettem a kulcsot. A másik pedig még nyilvánvalóbb: a Csendes-óceán. Azért Montañitát néztem ki kezdőpontnak, mert úgy éreztem, hogy addig kell hevernem egy vízparton, amíg az indulás előtti hetek-hónapok stressze le nem ázik rólam, és amíg képes nem leszek irodai dolgozóból átalakulni hátizsákos turistává.

img_1340.JPG

Az első nap vége 

Szóval belerohantam a vízbe, visítva, és azt kiabáltam, hogy bazmeg, itt vagyok! Aztán visszamentem a hostelbe, lefeküdtem aludni, és csak azért keltem fel, hogy megnézzem a naplementét, ezt a lilás-narancssárgás-rózsaszínes vizuális orgiát, amit csak a nyugat felé néző trópusi tengerpartokon lehet látni. "Már kibontottam egy sört", posztoltam, miután lement a nap. "A sör rosszabb, a naplemente jobb, mint a József körúton. További részletek hamarosan."

Így indult el a nyolc hónap.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr348237390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.