Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Vendégségben a majáknál

2012. június 13. - Soltész Béla

Minden latin-amerikai utazásom legjobb pillanatai azok voltak, amikor így vagy úgy, de egy kis időre beleláttam az ott élő emberek mindennapjaiba. Ezek a pillanatok épp olyan sokfélék voltak, mint Latin-Amerika országai. Chilében és Mexikóban, ahol fél-fél évet éltem, természetesen jó alapos merítést kaptam a mindennapokból, de amikor útnak indultam, akkor is belefutottam pár érdekes helyzetbe. Például voltam egy értelmiségi házibuliban Buenos Airesben, ahol mindenki vagy pszichológus volt, vagy költő, vagy valami egyéb ködlovag. Ültem a járda szélén éjszaka Santiago de Cubában, és meghallgattam egy parkolóőrré lett kubai orvos emlékeit az egykor volt magyar szerelméről. Menekültem a rendőrök elől a hondurasi gimnazisták felvonulása közepette. És laktam egy perui indián családnál a Titicaca-tó közepén egy szigeten.

rp01.JPG 

Rokjá Pomtilá, Guatemala

Annyira különleges élethelyzetbe viszont, mint a guatemalai Rokjá Pomtilában, nem csöppentem sem azelőtt, sem azután. Egy olyan faluba jutottam el, mélyen a dzsungelben, ahol kizárólag maja indiánok laktak, maja nyelven beszéltek, nem volt se vezetékes víz, se villany az egész faluban, és a legközelebbi városba öt óra alatt ért be a naponta egyszer közlekedő kisbusz. Egy nyolc gyerekes család házában laktam, elkísértem őket kakaót szüretelni, együtt gyúrtuk a tortillának való tésztát, és egy lyukas focilabdával egyérintőztünk a fészer és a papayafák között.

rp02.JPG 

A Macz család háza Rokjá Pomtilában

Ahogy már a Titicaca-tó kapcsán megírtam, Latin-Amerikában egyre népszerűbb a közösségi turizmus (community tourism vagy homestay), vagyis hogy a turista nem egy hostelben száll meg – ahol leginkább más turistákkal találkozhat, és leginkább azt tudhatja meg, hogy mi a helyzet Seattle-ben vagy Düsseldorfban – hanem egy helyi családnál. A házukban alszik, ugyanazt eszi, amit ők, és a végén nekik fizet. Peruban ez a dolog kicsit sántított, az indián család a túraszervezőtől kapta a pénzt, Guatemalában viszont személyesen számoltam le a három napi szállásért és kajáért a 4000 forint értékű guatemalai quetzalt a családfő, Enrique Macz kezébe, úgyhogy a pénz valóban azokhoz került, akik megdolgoztak érte.

rp03.JPG 

Kilátás a házból

És hogy kerültem Rokjá Pomtilába? Természetesen a Lonely Planetben találtam. Amikor Tikalban bolyongtam a piramisok között, egyik pillanatról a másikra leszakadt az ég és elkezdett ömleni az eső, úgyhogy bemenekültem az egyik pálmalevél tető alá, ami a romokat védte. Fél órán át dekkoltam ott, és unalmamban újra végigolvastam az útikönyv Guatemalára vonatkozó szekcióját. Ekkor találtam meg azt az apróbetűs részt, ami egészen addig elkerülte a figyelmemet: hogy van egy közösségi turizmussal foglalkozó egyesület, a Proyecto EcoQuetzal, ami homestay rendszerben látogatásokat szervez maja indiánok által lakott falvakba. Néhány nappal később, amikor már a Kan-Ba barlangot is megjártam, megérkeztem Cobánba, és felkerestem az egyesület irodáját. Nem is iroda volt igazából, hanem egy egész panzió, tiszta és olcsó szobákkal, úgyhogy megmondtam, hogy másnap mennék Rokjá Pomtilába, és addig megszállnék a panzióban. Rendben, mondta a tulajdonos, egy ötven körüli asszony. Fizettem valami minimális regisztrációs díjat, és el is volt intézve a dolog.

rp04.JPG

Maja-q’eqchi’ indián vendéglátóm, Enrique Macz

Másnap reggel a napi egy, menetrendszerinti kisbusz a panzió felé került, hogy felvegyen engem és egy izraeli lányt, Sahart, aki szintén Rokjá Pomtilába készült. Utólag visszagondolva hatalmas szerencse volt, hogy Sahar pont aznap toppant be az egyesülethez mint én: átlagosan hetente egy-két turista kíváncsi a maja falura, így a visongó gyerekek, sőt, gyakorlatilag az egész falu lakossága számára nagy esemény, ha megjelenik egy külföldi, és azáltal, hogy ketten voltunk, a helyiek bámészkodó figyelmének csak a fele nehezedett rám. Ráadásul Sahar nagyon jó fej volt, sokkal könnyebben megtalálta a közös hangot a kisgyerekekkel, mint én, úgyhogy egy órával azután, hogy az öt órás zötykölődésnek vége lett és kiszálltunk Rokjá Pomtilában, már visítva fogócskáztunk a Macz család gyerekeivel (és pulykáival) a házuk mögötti susnyásban.

rp05.JPG 

Sahar és a gyerekek

Abba, hogy éppen hozzájuk kerültünk, és nem másik családhoz, nem volt beleszólásunk. A falu összes olyan családja, amelyik vállalja, hogy fogadja a turistákat, fel van írva egy listára, és ha jön valaki, akkor mindig a listán soron következő családhoz kerül, hogy mindenki egyformán részesüljön a bevételből. Van egy másik lista is, ezen az szerepel, hogy mi mennyibe kerül: étkezés ennyi, szállás annyi, ezt a turista az elején aláírja, a végén elszámolnak, és így nincs félreértés vagy lehúzás. A szállás nagyon puritán volt, két ágy egy teljesen üres, ablaktalan szobában, egy deszkából épült házban. A kajában sem volt semmi furfang: tortilla, főtt bab, rizs. De, akárcsak Peruban, itt is együtt ettem a családdal, ugyanazt, amit ők, és ugyanolyan szobában aludtam, mint amilyenben ők, úgyhogy az üzenet nagyon tiszta volt: mi így élünk, ha erre voltál kíváncsi, akkor tessék.

rp06.JPG 

A gyerekek a bits nevű fa ehető termését szedik a csónakból

A családfő és a három iskolás korú gyerek jól beszélt spanyolul, az asszony és a kisebb gyerekek viszont alig-alig. A döngölt padlós konyhában zajlott az élet, az anya és a nagylányok egy vaslap alatt tüzet raktak, összetörték mozsárban a kukoricát, összekeverték vízzel, tortillákat formáztak és a vaslapon kisütötték. Közben a legkisebb, másfél éves gyerek a földön mászkált négykézláb néhány kutya társaságában, a négy-öt éves kisfiúk összevissza rohangáltak a konyhában és az udvaron, az apa és a nagyfiú pedig fogta a machetét és elment dolgozni a földjükre. Ahogy később Enrique, a családfő elmondta, tizenöt évig dolgozott napszámosként, mire annyi pénze lett, hogy saját földterületet vegyen, egy körülbelül harminc hektáros irtást a dzsungelben. Kakaót és kardamomot termeszt rajta, és csak motorcsónakkal tudja megközelíteni, mert a folyó túloldalán van, híd pedig nincs.

rp07.JPG 

Az Ik’bolay folyó a lábuk alól bukkan elő

A Rokjá Pomtilá mellett hömpölygő Ik’bolay folyó különlegessége, hogy néhány kilométert a föld alatt tesz meg. Felmentünk csónakkal odáig, ahol újra előbukkan: gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy hegyi forrás megszorozva egymillióval: minden kő alól, minden fa tövéből zubog ki a víz, és egy tíz méter széles folyóvá áll össze. Utána elmentünk megnézni a kardamomföldet. Az, hogy Guatemalában kardamomot termesztenek, egy furcsa globalizációs csavarnak köszönhető: az eredetileg Indiában őshonos növénynek, amit főleg a közel-keleti és dél-ázsiai konyha használ, szubtrópusi klímára és sok esőre van szüksége, továbbá nagyon munkaigényes. Az indiai földművesek alaposan megkérik az árát, úgyhogy élelmes libanoni kereskedők elterjesztették a növényt Guatemalában, ahol a helyiek nem tudták, hogy a világ harmadik legdrágább fűszernövényéről van szó. Enrique körülbelül 500 forintnyi quetzalt kap egy kilóért, míg Magyarországon 20 gramm kerül ennyibe. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez nem zavarja-e, csak legyintett: havonta egyszer jön a libanoni kereskedő, mondta, fizet amennyit fizet, abból épp meg tudnak élni, a többi pedig már a kereskedő dolga.

rp08.JPG

Kardamom

Aztán szedtünk kakaót. A kakaóbab szemei egy nagy termésben vannak benne, ami közvetlenül a kakaófa törzséből nő ki, és amikor megérik, a babszemek közti részt egy édeskés, kicsit a fahéjra emlékeztető ízű massza tölti ki. A gyerekek, amikor a kakaóbabot kiszedik a termésből és kirakják száradni, általában leszopogatják ezt a masszát (a helyükben én is ezt tenném, kifejezetten finom, máskülönben meg kárba veszne). Ennek apropóján elgondolkodtam azon, hogy minél organikusabb és fair trade-ebb egy tábla csoki, annál valószínűbb, hogy az alapanyagául szolgáló kakaóbabok közül egyik-másik megfordult egy indián kisgyerek szájában.

rp09.JPG 

A kakaó termése

A gyerekek amúgy tüneményesek voltak. Fociztunk egy lyukas focilabdával, megkergettük a pulykákat, játszottunk körjátékokat. Spanyolul nem nagyon tudtak még, viszont megtanítottak pár szóra maja nyelven (pontosabban a q’eqchi’ dialektusban). A többségét sajnos már elfelejtettem, de arra még emlékszem, hogy a jó napot úgy van, hogy masala chol, a köszönöm pedig bantiosh. Ahogy ott szórakoztunk az udvaron mindenféle hülyeséggel, még az első napon, nem bírtam magammal, és megkérdeztem Enriquét, hogy esetleg csinálhatnék-e róluk néhány fotót. Arra ugyanis minden szöveg felhívta a figyelmemet, a Lonely Planettől az EcoQuetzal egyesület brossúrájáig, hogy a maják nagyon nem szeretik, ha fotózzák őket: sértésnek veszik, vagy fenyegetésnek, és a turista könnyen bajba keveredhet.

rp10.JPG

Kakaószüret után

Nem zárom ki, hogy vannak ilyen maják is, de a Macz családra Rokjá Pomtilában egy szó sem igaz ebből. Kifejezetten izgalomba jöttek, különösen a nagyobbik, tizenhárom körüli fiú. Boldogan pózoltak, sőt, elkérték Sahartól és tőlem a fényképezőgépeinket, és elkezdték fotózni egymást. Zseniális képek születtek, amiket saját magukról csináltak, a kedvenceim mégis azok, amiket aközben készítettem róluk, hogy teljesen belefeledkeztek egymás fényképezésébe. A végén kifejezetten megkértek, hogy csináljak egy csoportképet a családról, hogy majd ha megnőnek a gyerekek, akkor legyen egy emlékük arról, hogy milyenek voltak régen. Amikor viszont beálltak a képhez, akkor az addigi viháncolás abbamaradt: hirtelen mindenki borzasztó komoly arcot vágott, sőt, az egyik kislány, aki épp bárányhimlős volt, nem is akart rajta lenni a fotón, mert hogy ő most „csúnya” – annak ellenére, hogy addig egyáltalán nem zavarta, hogy vagy én, vagy a bátyja fél méterről fényképezzük, miközben ugrabugrál. Végül elkezdtem vicces hülyeségeket mondani és pulykahangot imitálni, amin végre elnevették magukat, és a fotó elkészült. Már itthon, Pesten kinyomtattam és lelamináltam a képet, és elküldtem postán az EcoQuetzal címére – remélem, előbb-utóbb eljut hozzájuk.

rp11.JPG 

A Macz család a csoportképen. A bárányhimlős kislány megpróbál elbújni a nővére háta mögé, a középső fiú pedig büszkén feszít a Converse pólójában.

Az utolsó este arról beszélgettünk Saharral, hogy kéne valami ajándékot adni ezeknek a gyerekeknek. Eszünkbe jutott, hogy visszaérve Cobánba – ami egy nagy város és van benne pláza, de még McDonald’s is – veszünk a legidősebb fiúnak, Enriquének egy olcsó fényképezőgépet, ha már ennyire rákattant a dologra, és elküldjük neki az EcoQuetzal valamelyik megbízható emberével. Aztán szép sorjában elkezdtek leesni a dolgok. Hogy ha analóg gépet veszünk, akkor ugyan honnan szereznek bele filmet és hol hívatják elő. Ha meg digitálisat, akkor min nézik meg a képeket. Egy olyan faluban, ahol még áram sincs, nemhogy számítógép, ezek a dolgok nem annyira egyszerűek. Végül úgy döntöttünk, hogy a lyukas focilabda helyett veszünk nekik egy rendeset. Igazából az a durva az egészben, hogy a hatalmas technikai szakadék nem Guatemala és Európa között húzódik, hanem Guatemalán belül: az ifjabb Enrique Macz, ha egyszer beköltözik a szülőfalujától öt órányira fekvő Cobánba, akkor simán lehet fotóművész, de akár webdizájner is, ha viszont otthon marad Rokjá Pomtilában, akkor kardamomtermesztő lesz fillérekért, mint az apja, és gyertyafénynél fog főtt babot vacsorázni.

rp12.JPG 

Enrique konyhai életképet fotóz

Nagyon nehezünkre esett elbúcsúzni a Macz családtól. Azt hiszem, amennyire autentikus lehet egy ilyen háromnapos megmártózás a maja indiánok hétköznapjaiban, ez épp annyira autentikusra sikerült. Nem volt semmi mű-indiánkodás és füstölős-tollas hókuszpókusz: egyszerű, szívélyes, puritán embereket láttunk, akik gyertyával világítanak és a saját kertjükben növő babot és kukoricát eszik. Végtelenül közhelyes dolog lenne azon elmélkedni, hogy vajon boldogabban élnének-e, ha lenne tévéjük és internetük: talán igen, talán nem. Az viszont, ha a kardamomért egy kicsit több pénzt kapnának, valószínűleg jó lenne nekik, de ebben sem vagyok teljesen biztos. Mint ahogy az ajándék-dilemmából is kiderült, fogalmam sincs, hogy mivel lehetne segíteni őket úgy, hogy abból biztosan valami jó dolog süljön ki. Valószínűleg semmivel. Egészségesek, mert tudják, hogy melyik növény mit gyógyít. Van mit enniük, és nem kiszolgáltatottak, hanem a saját földjükből élnek, még akkor is, ha a haszon nagy részét egy kereskedő teszi zsebre. Aki ennél többre vágyik, annak sajnos el kell költöznie a faluból, de attól még maga a falu nem egy élhetetlen hely, sőt.  

rp13.JPG 

A legegzotikusabb fotótéma: én

Rokjá Pomtilá tehát szerintem egy olyan hely, ami úgy jó, ahogy van. Fejlődésgazdaságtannal (is) foglalkozó doktoranduszként büszkén kijelenthetem, hogy egy háromnapos látogatás egy guatemalai indián faluban tökéletesen összezavart, és alapjaiban érvénytelenítette azon elméleti tudás nagy részét, amit különféle szakkönyvekből évek alatt összeszedtem arról, hogy mi a fejlődés. És ennek különben őszintén örülök.

Ha valamiért, hát ezért érdemes utazni.         

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr974585925

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.