Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

A dzsungel mélyén

2012. május 29. - Soltész Béla

Amikor Chiapasban jártam, és a nagy közép-amerikai dzsungelnek pontosan a legszéléig jutottam el, kicsit csalódott voltam: szerettem volna egy igazi őserdőbe eljutni, és jól bemenni a mélyére, hogy végre meglássam, milyen az. Latin-Amerikában ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem érik egymást a dzsungelek: igazából csak kettő nagy van, a hatalmas amazóniai és a jóval kisebb közép-amerikai. A kontinens többi része pedig hegység, fennsík, sivatag, pampa, mérsékelt égövi erdő-mező, vagy akármi más.

Maja gyerekek csónakkal a Río Dulce folyón

Ami Chiapasban nem sikerült, az Guatemalában végre igen: egy egész hétre belevetettem magam a dzsungelbe. Persze senki ne gondoljon holmi Indiana Jones-os kincskeresésre, nem öltem anakondát puszta kézzel, nem petéztek hangyák a sebeimbe, nem falták fel az útitársaimat a piranhák. Ilyesmi legfeljebb Amazóniában fordulhatott volna elő, de a közép-amerikai dzsungel ennél jóval szelídebb hely. Először is, eredetileg nem is volt dzsungel, és most sem teljesen az.

Házak a Río Dulce folyó partján

A Yucatán-félszigetet és Guatemala északi részét beborító őserdő ugyanis azután nőtt oda, hogy a maja civilizáció összeomlott. Az i. sz. első évezredben ez a környék egy gondosan megművelt vidék volt kukoricatáblákkal, vízgyűjtő rendszerekkel és hatalmas városokkal. Aztán jött az összeomlás, aminek okain azóta is vitatkoznak a tudósok, mindenesetre a terület túlnépesedett, a maják egy része éhenhalt, másik része elvándorolt a hegyek közé, a harmadik része pedig ott maradt a városok romjai közelében, és békésen vadászgattak, gyűjtögettek és nézték, ahogy az egykori civilizációjukat elborítja a 30-40 méter magas fákból álló dzsungel.

A jachtkikötő széle Río Dulce város kikötőjében. A nagy jachtok távolabb vannak kikötve.

A dzsungelben tehát azoknak a majáknak a leszármazottai laknak, akik annak idején óriási piramisokat építettek és 2012-re megjövendölték az univerzum új ciklusba lépését (és nem a világvégét). A mai maják ennél jóval szerényebbek: földet művelnek, színes szirszarokat próbálnak rásózni a turistákra, és a tanultabbak idegenvezetőként dolgoznak a romvárosokban. Amelyekből különben annyi van, hogy a legtöbb helyen még egy kapavágást sem végeztek el a régészek. Általában konstatálják, hogy na, itt is van egy 50x50 méteres alapterületű piramis, amit benőttek a fák, aztán mennek is tovább, mert már láttak több száz, ha nem több ezer ugyanilyet.

Guatemalai távolsági közlekedés

A guatemalai dzsungelnek Livingstonból indulva vágtam neki. A Karib-tenger partját elhagyva felfelé hajóztam a Río Dulce folyón, és már néhány kilométer után látszott, hogy itt egy másik világ kezdődik. A folyót mindkét oldalról sűrű őserdő szegélyezte, a parton itt-ott cölöpökön álló, pálmatetős házak álltak, a vizet pedig sok helyen tavirózsa-levelek borították. Egy alkalommal maja gyerekek eveztek a csónakunk mellé, hogy magokból és kagylókból készült nyakláncokat, vagy teknősbéka-páncélokat kínáljanak fel megvételre.

Petén. Sajnos egyre több a kukoricaföld és a legelő, és egyre kevesebb az őserdő.

Aztán az őserdei idillnek hirtelen vége szakadt, és egy zajos városba érkeztünk, ahol rengeteg luxusjacht állt a kikötőben. A várost Río Dulcének hívták, akárcsak a folyót, és itt szokták kikötni a Karib-tengeren hajózó milliomosok a hajóikat a hurrikánszezonra. A parttól távol, dombok között meghúzódó kikötő ugyanis a hurrikánoktól leginkább védett hely a Karib-tenger nyugati medencéjében. A kikötőbe természetesen nem lehet csak úgy lesétálni és a hajókat fotózni: ha viszont valaki állást keres egy luxusjachton, akkor október táján Río Dulcében a helye.

Flores, bevásárlóközpont a dzsungel közepén

Amúgy végig, amíg a guatemalai dzsungelben voltam, ezt a kettősséget éreztem. Csónakázó maja gyerekek, aztán egy óra múlva egy luxusjacht-kikötő. Teherautók hátuljában utazó guatemalaiak, aztán egy légkondis busz a turistáknak (amivel eljutottam, öt óra alatt, Río Dulcéből Floresbe). Őserdő jobbról, őserdő balról, aztán hirtelen egy hatalmas pláza és egy Burger King a környék turistaközpontjában, Floresben.

Tikal. Az egyik nagy piramis hátulról.

A guatemalai dzsungel ugyanis nem csak a maja városállamok idején nem volt dzsungel, hanem most sem egészen az. Az ország északi felét elfoglaló, Petén nevű régió egykor teljesen megközelíthetetlen volt, aztán a guatemalai kormány hatalmas áldozatok árán épített két utat: az egyik a fővárossal, a másik Río Dulcével köti össze Florest. Az utak mentén megindult a migráció, elsősorban a túlnépesedett hegyvidékről költöztek le a dzsungelbe az ottani maják. A dologban az a legszebb, hogy a hegyi maják ősei ezer évvel korábban épp innen, Peténből menekültek el, miután a civilizációjuk, vélhetően a szűkös erőforrások miatt, összeomlott. Most pedig az utódaik visszatértek, és ugyanolyan módszeresen nekiálltak kiirtani az erdőt, mint annak idején az ősapáik.

A leghíresebb piramis elölről

Peténben tehát az utak mentén már több a legelő és kukoricaföld, mint a dzsungel. Ezen kívül itt termesztik azt a kisméretű pálmát is, aminek a levelét a virágkötők a csokrokhoz fel szokták használni. A pálmatermesztés éppolyan helyigényes dolog, mint az állattartás, úgyhogy a dzsungel rohamléptekben szűkül össze – igazán nagy, összefüggő őserdő már csak Florestől északra található.

További romok

Itt, ebben az őserdőben bújnak meg a legelképesztőbb maja romvárosok. A leghíresebb nyilvánvalóan Tikal, de vannak mélyen az őserdőben további, feltáratlan romok is, mint El Zotz és Mirador. Ezekre a helyekre Floresből szerveznek túrákat, sajnos nem olcsón, és megéri nagy csoporttal menni, mert dzsipet kell bérelni és a túravezetőt is fizetni kell. Ráadásul az odajutás sem egyszerű: Miradorba, amely valószínűleg a legnagyobb létező maja romváros, és még semmit sem ástak ki belőle, három nap az út: egy nap dzsippel, kettő gyalog. Oda egyedül utazó hátizsákosok nem nagyon jutnak el, inkább nyolc-tíz fős, pénzes expedícióknak van kitalálva a dolog. Az mindenesetre egy nem mindennapi élmény lehet, hogy az ember fatörzsekbe és liánokba kapaszkodva küzdi fel magát egy 50 méter magas maja piramis tetejére, amit még nemhogy nem tártak fel, de nem is mászott fel rá senki az elmúlt ezer évben.     

Tikal felülnézetből

Nekem azonban maradt a könnyű és olcsó opció, Tikal. Egyáltalán nem bántam, hogy El Zotz és Mirador kimaradt: azonnal rájöttem, hogy sem anyagilag, sem időben, sem a felszerelésemet tekintve nem tudnám bevállalni, úgyhogy majd egyszer visszamegyek oda, ha lesz időm, pénzem és útitársam is elég. Tikal is épp elég lenyűgöző hely volt: szemben más maja romvárosokkal, amikhez már volt szerencsém korábban – Palenque, Chichén Itzá és Uxmal – Tikal a dzsungel mélyén van, és nem is igazán szedték ki onnan. Épp csak annyi növényzetet vágtak ki, hogy az épületeket legalább egy oldalról meg lehessen nézni, de körbejárni őket úgy, mint a Kukulkán-piramist Chichén Itzában, azt Tikalban nem lehet sehol. Ráadásul Tikalban egészen különleges, a többi maja városhoz képest sokkal meredekebb emelkedésű piramisokat építettek, amelyek, mint mesterséges hegyek, itt-ott kikandikálnak a lombkoronából.

Pókmajmok a fákon

Fantasztikus épületek ide vagy oda, a negyedik piramis után már jobban érdekelt maga a dzsungel, mint a romok. Egy maja idegenvezetővel és két turistával, egy spanyol és egy izraeli sráccal jártuk végig Tikalt, és ők is hasonlóképpen viszonyultak a dologhoz: inkább állatokat fotóztak, mint romokat. Először a pókmajmokat néztük nagyon sokáig, ahogy össze-vissza ugrálnak az ágakon. Aztán megpróbáltunk becserkészni egy coatít. Végül találtunk egy tarantulapókot, amit, miután az idegenvezető váltig állította, hogy nem bánt, megsétáltattunk a tenyerünkön és a karunkon.

Pók az izraeli srác karján

Tikal mágikus hely, és egyáltalán nem a Mel Gibson-os, világvégés, apokalipszises hülyeség miatt. Csak épp erről lett híres: élelmes amerikaiak már évekre előre felvásárolták az összes belépőjegyet Tikalba 2012. december 21-ére, az állítólagos világvége napjára, és horribilis áron árulják most a neten. Ha tehát valakinek a bőre alatt is pénz van, és tényleg nem tudja jobb dolgora költeni, akkor elutazhat Tikalba, a legtitokzatosabb maja romvárosba, és a piramisok tövében (vagy tetején) várhatja meg az éjfélt, hogy lesz-e világvége, vagy sem. Akinek viszont ennél egy kicsivel több esze (és kevesebb pénze) van, az várja meg a jövő januárt, és aztán mehet megint olcsón. Úgysem lesz világvége, a maják egyáltalán nem ezt jósolták. Csak azt, hogy valami véget ér, valami új meg elkezdődik. Például, ahogy Tikal esetében, lehet, hogy a civilizációnk szép lassan lehanyatlik, és a városainkat benövi az erdő.

2012. december 21.

És aztán jönnek ezer év múlva mindenféle nyikhaj turisták, akiket a Bazilika és a Parlament romjai egyáltalán nem érdekelnek, csak az, hogy minél jobb fotókat csináljanak a Dunából ivó bölényekről.  

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr674532832

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.