Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Garífuna style

2012. május 22. - Soltész Béla

Ismerkedésemet Guatemalával az ország lehető legkevésbé tipikus pontján kezdtem meg. Guatemala nagyobbik része dzsungel, kisebbik része hűvös hegyvidék. A lakosság túlnyomó többsége maja indián, a kisebbség pedig fehér és mesztic, és talán mondanom sem kell, hogy ez utóbbi csoportok tartják kezükben a gazdaság és a politika kulcspozícióit. Van azonban egy különös hely az ország rövid karib-tengeri partvidékén: Livingston. Itt a lakosság nagy része nem indián, és nem is fehér, hanem fekete. Ők a garífunák, akik egy elsüllyedt rabszolgaszállító hajóról úsztak ki Saint Vincent szigetére, hogy onnan kiindulva kalandos módon népesítsék be Belize, Guatemala és Honduras egy kis szegletét.

Garífuna dob- és táncshow. Livingston, Guatemala.

A garífunák története jól példázza, hogy micsoda kupleráj volt Közép-Amerikában a XVIII. században. Annak ellenére, hogy a történelmi atlaszokban a Karib-térséget a korszakban már összefüggő piros, kék és sárga foltok fedik le annak függvényében, hogy az adott terület a britekhez, a franciákhoz vagy a spanyolokhoz tartozott-e hivatalosan, a valóságban egyik európai hatalom sem gyakorolt teljes szuverenitást a gyarmatai területe fölött. Saint Vincent szigetén, bár névleg hol a britekhez, hol a franciákhoz tartozott (a szigetet ide-oda cserélgették az Európában a térképek fölé hajoló stratégák), a valóságban se britek, se franciák nem laktak, csak arawak indiánok.

A sarokban jobbra fent: Bob Marley

Itt, a Kis-Antillákon, Saint Vincent partjainál szenvedett hajótörést 1675-ben egy brit rabszolgaszállító hajó, ami a mai Nigériából vitte a szállítmányt Jamaika felé, a néhány száz túlélő (elég zsúfolt volt a hajó) pedig kiúszott a partra. Az arawak indiánok kényszermunkára akarták fogni az afrikaiakat, ők azonban fellázadtak, bemenekültek az erdőbe, és aztán egy bő évszázadon keresztül hol háborúztak az indiánokkal, hol pedig összefeküdtek velük.

Livingston főutcája. Az egyetlen fehér a képen nyilván nem más, mint a politikus a választási plakáton.

A jó világnak 1796-ban lett vége, amikor egy expedíciós hadosztály révén Nagy-Britannia nem csak papíron, hanem ténylegesen is birtokba vette a szigetet. Az indiánok elismerték a brit uralkodó fennhatóságát, a feketék (akik ekkor már garífunának nevezték magukat, és az évszázados vér- és kulturális keveredés során átvették az indiánok nyelvét is) viszont nem. A britek erre úgy reagáltak, hogy összegyűjtötték a sziget teljes lakosságát, és akik inkább indiánnak néztek ki, azokat elhajtották az ültetvényekre dolgozni, akik viszont inkább négernek, azokat felpakolták egy hajóra, elvitték jó messzire, a Honduras partjainál fekvő Roatán szigetére, és otthagyták őket.

Livingston, faluszéle

Roatán ugyanolyan zavaros tulajdonviszonyú hely volt, mint Saint Vincent: a britek és a spanyolok is magukénak vallották, de természetesen nem lakott ott egyetlen brit vagy spanyol sem. Viszont indiánok sem voltak: a sziget szegényes adottságai nem igazán tettek lehetővé a halászaton kívül bármiféle tevékenységet. A garífunák így szép lassan kiáramlottak Roatánról, és a mai Honduras, Guatemala és Belize területén telepedtek meg. Előbbi két terület spanyol, az utóbbi pedig brit gyarmat volt – papíron, a mocsaras-őserdős tengerparton ugyanis nem éltek se spanyolok, se britek.

Egy tipikus garífuna étel, a tapado. Van benne hal, tarisznyarák, garnélarák, főzőbanán és kókusztej is.

A garífunák tehát mind a mai napig élnek és virulnak, jelenleg 600 ezres lélekszámú népcsoportot alkotnak, amelynek a nagyobbik része már rég áttelepült Los Angelesbe és New Yorkba. Nagyon büszkék arra, hogy soha nem voltak rabszolgák, és hogy saját nyelvük van, aminek nincs köze a gyarmatosítók nyelvéhez. Lehetnek is: az amerikai kontinensen rajtuk kívül csak Brazíliában és Kolumbiában sikerült az a bravúr, hogy afrikaiak megszöktek a fehérek elől, és önálló kolóniákat alapítottak, de ők már rabszolgák voltak előtte, tehát csak a garífunák mondhatják el magukról, hogy Afrikából származnak, mégsem volt sohase lánc a bokájukon. Az pedig egészen elképesztő kulturális csavar, hogy ezek a fekete bőrű emberek egy olyan nyelvet beszélnek (igaz, sok bantu, spanyol, angol és francia jövevényszóval), amelynek a legközelebbi nyelvrokona a Venezuela partvidékén élő wayuú indián törzs nyelve. A Saint Vincent szigetén történt keveredés mikéntjére (vagyis az indián nők elrablására) utal az is, hogy a garífuna nyelvben sok dologra két szó létezik: a bantu eredetűt csak a férfiak, az indián eredetűt csak a nők használják.

Garífuna népzene 

A garífunák nyelve tehát indián, a zenéjük viszont száz százalékban afrikai: beszélő dobok, teknőspáncélok és csörgők adják a hangszeres kíséretet, amihez afrikai típusú kántálás és elképesztő seggrázás párosul. Ez a punta, a hagyományos garífuna népzene. Ugyanakkor Belize és Jamaika közelsége (előbbié földrajzi, utóbbié kulturális értelemben) a guatemalai Livingstonból egyfajta reggae-enklávét csinált: a bárokban inkább szól az, hogy Iron lion zion, mint az, hogy Danza kuduro, aminek különben őszintén örültem. Sajnos az anyagi és időbeli korlátok miatt sem Belize-be, sem Jamaikába nem jutottam el, de azt gondolom, hogy az a rasztaság, ami Livingstonban van, az leginkább erre a két országra jellemző. Mert hogy Közép-Amerika többi részére nem, az biztos.    

Rasztafariánus szentély a falu mellett

Szemben az izgága Közép-Amerikával, Livingstonban Che Guevara helyett Bob Marley hagyatéka mentén zöldül az élet. Voltam egy rasztafariánus szentélyben, ahol a dekorációt a sok kagyló, füstölő, faszobor és fekete Jézus mellett a kortárs raszta szentháromság – Hailé Szelasszié, Bob Marley és Barack Obama – fényképei alkották. Volt víz is Yemanjának, mint Kubában. A szentélytől pedig fel lehetett sétálni egy folyó medrében egy vízesésig, ahol lehetett ugrálni felülről, a vízesés tetejéről az alul elterülő természetes medencébe. Mindezt a hatalmas, trópusi fák között, állandó madárrikoltozás közepette.

Séta a folyóban

Livingston ugyanis nem csak kulturális, hanem természeti kincseit tekintve is elképesztő hely. Szuper strandok vannak a várostól – vagy inkább falutól – északra, ahová csak motorcsónakkal lehet eljutni, mert nincsenek utak. A másik irányba, Guatemala többi része felé szintén csak a vízen át visz az út. A garífunák, talán a rossz történelmi tapasztalatok miatt, egyáltalán nem szorgalmazták, hogy az elzártságuknak egy közút vessen véget, a guatemalai kormánynak pedig nyilván esze ágában sem volt rengeteg pénzt elkölteni útépítésre, úgyhogy Livingston, bár a szárazföldön fekszik, mind a mai napig olyan, mint egy sziget: csak hajóval közelíthető meg.

Playa Blanca, Karib-tenger

Talán ennek a sziget-hangulatnak köszönhető, talán az általános garífuna jókedvnek és lazaságnak, hogy Livingstonban gond nélkül ott tudtam volna ragadni néhány hónapra, mint ahogy korábban Nicaraguában, az Ometepe-szigeten is eljátszottam a gondolattal. A hostelben például, ahol laktam, és ahol kis tarisznyarákok rohangáltak a kertben a fű között, biztosan lett volna munka: a személyzet három iszonyatosan belassult angolszászból állt, akik egész nap egymás karját tetoválták, és csak egy morgással jelezték, hogy vegyek magamnak ki még egy sört a hűtőből, ha elfogyott. Valószínűleg, ha megkérdeztem volna, hogy szállásért, kajáért és borravalóért cserébe felvesznek-e recepciósnak, egy bamba oké lett volna a válasz. Engem azonban túlságosan érdekelt Guatemala többi része, úgyhogy útnak indultam, hajóval, felfelé a Río Dulce folyón. Nem bántam meg: itt kezdődött a maja indiánok lakta dzsungel, ahol annyi minden történt velem, hogy a blog is csak négy bejegyzés múlva fog kikeveredni onnan.  

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr924532506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.