Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Hősök és anyák

2012. május 05. - Soltész Béla

Latin-Amerika viharos történelme során fiatal férfiak ezrei tűntek el katonai diktatúrák börtöneiben, haltak meg az ellenük folytatott gerillaharcban, vagy menekültek külföldre a rájuk vadászó katonák elől. A hetvenes évek végén, amikor az őrület a tetőfokára hágott, Argentínában és Chilében mindennaposak voltak a politikai gyilkosságok, az argentin ellenzékieket a Buenos Airesből felszálló helikopterekről dobálták a tengerbe összedrótozott kezekkel, Nicaraguában pedig a rezsim hadserege szőnyegbombázásokat hajtott végre a rebellis városok ellen. Az általános rettegés közepén Argentínában nem sokan mertek tiltakozni az atrocitások ellen, megjelent viszont egy csoport, akik azóta világhírűek lettek a bátorságuk miatt: nők, akik fehér fejkendőben, eltűnt fiaik és férjeik fényképeivel a nyakukban tartottak néma felvonulást az elnöki palota előtt.

U2-koncert Santiagóban 1998-ban, a színpadon az eltűnt hozzátartozóik fényképét felmutató nőkkel

Az argentin nők, a Madres de la Plaza de Mayo mintájára az eltűntek és elesettek női hozzátartozói más latin-amerikai országokban is aktivizálódtak. Chilében megalakult az Eltűnt Fogvatartottak Családtagjainak Egyesülete, akik azóta is, akárcsak az argentinok, az esetek kivizsgálását és a felelősök megbüntetését követelik. Jóval később, 2005-ben kubai nők is az ellenállás hasonló formáját választották, hogy bebörtönzött családtagjaik helyzetére felhívják a figyelmet. A Fehérruhás Asszonyok (Damas en blanco) minden vasárnap fehérbe öltözve mennek misére, amire a Castro-rezsim azzal válaszolt, hogy imperialista felforgatóknak titulálta őket, és időnként letartóztatta a mozgalom vezetőit, hogy aztán egy-két hónappal később, vádemelés nélkül szabadon engedje őket. A legutóbbi ilyen eset 2012 márciusában történt.

Az elesett fiaik emlékére múzeumot létrehozó anyák Estelíben

Nicaraguában az anyák egy kicsi, de annál meghatóbb múzeumot hoztak létre az elesett fiaik emlékére abban a városban, ahol a legsúlyosabb harcok folytak a diktatúra ellen. Estelí, Észak-Nicaragua legfontosabb városa a Somoza-diktatúra végnapjaiban az ellenállás központja volt, emiatt 1978-1979-ben a hadsereg több alkalommal repülőről bombázta a várost. A „latin-amerikai Guernica” néven emlegetett Estelíben a bombázások 15 ezer áldozatot követeltek, a férfi lakosság nagy része fegyvert fogott és bemenekült az erdőbe. A nőket, akik a városban maradtak, a katonák megfélemlítéssel és kínzásokkal próbálták rávenni, hogy árulják el, amit a családtagjaik hollétéről tudnak, de nem tudtak belőlük kiszedni semmiféle információt.

A Hősök és Mártírok Galériája 

A forradalom győzelme után a nők az egykori titkosrendőrség épületében gyűjtötték össze azt a kevéske személyes tárgyat, ami az elesett fiaik után maradt. A Hősök és Mártírok Galériája (Galería de Héroes y Mártires) egyetlen teremből áll, és klasszikus értelemben vett „kiállítási tárgy” alig van benne. Van viszont rengeteg fotó az elesettekről, festmények a forradalom vezetőiről, meg nyomtatott szövegek a falon, rajtuk az események hosszadalmas leírásával. Ettől akár a Galería a világ legunalmasabb múzeuma is lehetne, de mégsem az, sőt. A kis költségvetésű, szegényes, amatőr kiállításnak ugyanis szívszorító hangulatot ad az a tudat, hogy az egészet idős asszonyok hozták létre, akik a halott fiaikat gyászolják. A legmeghatóbb az a vitrin, ahol gondosan összehajtogatott ingeket lehet látni, mindegyiken az egykori gazdájuk, a harcokban elesettek nevével.

Ingek a vitrinben 

Estelí a harcok óta teljesen újjáépült, és sok új házon falfestmények emlékeztetnek a véres közelmúltra. Nicaraguában nagy hagyományai vannak a politikai falfestmények készítésének, de Estelíben van talán a legtöbb: a gerillák magasztalásától a szelektív hulladékgyűjtés propagálásáig mindenféle témájú kép megtalálható a falakon. Egy helyi couchsurfer lánnyal, Arianával jártam végig a várost, ahol, egyéb látnivaló híján, leginkább ezeket a festményeket lehetett fotózni. Ariana egy vidám, húsz éves lány volt, akinek a felmenői közül jónéhányan elestek a harcokban, de amikor arról kérdeztem, hogy mit érez ezzel kapcsolatban, semmiféle dühöt vagy gyűlöletet nem éreztem a szavaiban. Estelí nem túl nagy város, mindenki pontosan tudja, hogy kinek a családjában volt gerilla, és kiében a diktatúra titkosrendőre vagy katonája, de az azóta eltelt harminc évben mintha túltették volna magukat az ügyön. Van elég bajuk anélkül is, az általános szegénység és a természeti katasztrófák miatt ha akarnak, ha nem, egymásra vannak utalva.

Falfestmény Estelíben 

Az anyák pedig mindennap kinyitják és kitakarítják a múzeumot, letörlik a halott fiaik ingeit tároló vitrint, mintha a még élő fiaik szobáját takarítanák. És fogadják a látogatókat, elmesélik nekik a történetüket, őrzik az elesettek emlékét. Nem felejtenek, de nem is gyűlölködnek. Úgy viselik a tragikus sorsukat, ahogy csak nagyon kevesen képesek: méltósággal.

Boldog Anyák Napját.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr794489812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.