Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

A világ legboldogabb országa

2012. március 27. - Soltész Béla

Az első közép-amerikai ország, amit meglátogattam, sok tekintetben a legkevésbé tipikus. Szomszédaitól eltérően Costa Ricában az emberek jól élnek, stabil a demokrácia, régóta nem volt polgárháború, sőt, még hadsereg sincsen. Costa Rica Közép-Amerika bezzeg-országa: nagyjából ugyanolyan adottságokkal vágott neki a XX. századnak, mint a többi kis banánköztársaság, mégis sikerült fekvéséből és természeti kincseiből a lehető legtöbbet kihoznia. Mindemellett a környezeti fenntarthatóságra is nagy gondot fordítanak, így szerezték meg a Happy Planet Index listáján (amely a GDP helyett a lakosság egészségét és elégedettségét hivatott mérni) az első helyet, és a világ legboldogabb országa megtisztelő címet.

Utca a La Fortuna (Szerencse) nevű faluban. Peace, love, happiness.

Pedig száz évvel ezelőtt Costa Rica ugyanolyan nyomorult hely volt, mint az összes többi a környéken. A Latin-Amerikában megszokottnál ugyan valamivel stabilabb politikai rendszerrel és lövöldözésmentes választásokkal büszkélkedhetett, de a gazdaság éppúgy a monokultúrákra (kávé, ananász, banán) épült, mint másutt, és a katonák is bevonultak néha a parlamentbe, ha úgy tartotta kedvük. Egy rövid polgárháború után azonban a győztes felkelők vezetője, José Figueres úgy döntött, hogy a közép-amerikai geopolitikai realitásokat figyelembe véve a katonáknak semmi haszna, problémát ellenben annál többet tudnak okozni, úgyhogy a hadsereget 1948-ban egész egyszerűen feloszlatta. Costa Ricának azóta csak rendőrsége van, és szomszédaival ellentétben az elmúlt 60 évben sem katonai puccsok, sem katonai diktatúrák nem keserítették a lakosság életét – katonák hiányában ugyanis nem volt, aki elzavarja a demokratikusan megválasztott kormányokat.

Vízesés La Fortuna mellett

A stabil demokrácia mellett a szociáldemokrata Figueres (már választott elnökként) az oktatásra, az egészségügyre és a környezetvédelemre is nagy hangsúlyt fektetett. Az ország mára sikeresen kimászott a monokultúrás agrárországok reménytelenségéből, és mikroprocesszor- és gyógyszergyártásból, illetve ökoturizmusból tartja el magát. Évente kétmillió turista kíváncsi Costa Rica őserdeire, vulkánjaira és tengerpartjaira. Látnivaló pedig van bőven: az aprócska ország biodiverzitása hihetetlen, a Föld állat- és növényfajainak 5%-a megtalálható a területén. A turizmus fenntarthatóságát többféle ökoadó garantálja, az ország 25%-a nemzeti park, és a felhasznált elektromos energia 90%-a megújuló forrásból származik. Ráadásul egész évben egyenletes, langyos az idő, jók a strandok, jó a közbiztonság és elképesztően nagy a nyugalom.

A Szabad Választások Tere San Joséban

Ha ennyire klassz hely Costa Rica, miért nem költözik oda mindenki? Nos, a helyzet az, hogy a migráció már elkezdődött: az újkori történelem egyik legnagyobb nyugdíjas-inváziója zajlik az Egyesült Államokból Costa Ricába, a szépkorú gringók főleg a tavaszias klímájú központi fennsíkon vásárolnak maguknak házat. Szintén jelentős számban áramlanak az országba a spiritualitásra és a Földanya közelségére vágyó, harmincas-negyvenes ökohippik is, akik az őserdőben vagy a tengerparton kezdenek új életet egy etno-mintás, színes faházban. A rövidebb időre érkezők közül a spanyolt tanuló amerikai fiatalok és a dzsungel élővilágával biztonságos, kockázatmentes módon ismerkedni kívánó, szintén amerikai többgyerekes családok érdemelnek említést. És nem szabad megfeledkezni a rengeteg koldusszegény nicaraguai migránsról sem, akik főznek, mosnak és takarítanak rájuk, és elvégzik mindazt az alja munkát, amit a turizmusból megtollasodott Costa Rica-iak már nem hajlandóak megcsinálni.

„Majdnem Mennyország Keresztény Tábor”

A fentiekből következően a világ legboldogabb országa nem éppen a világ legizgalmasabbja. Lépten-nyomon gringó nyugdíjasokba, kiscserkészekbe vagy jógaoktatókba botlani nem kifejezetten az az élmény, ami miatt az ember Latin-Amerikába utazik. Nincs az az amerikai gyorsétterem-lánc, ami ne képviseltetné magát a fővárosban, San Joséban, a dollárt pedig az egész országban elfogadják a helyi valutával, a colónnal párhuzamosan. Costa Rica ugyanakkor szerencsére nem holmi nyomasztó Disneyland: a természeti csodák igaziak, az őserdők, vulkánok és tengerpartok értékéből nem sokat von le az, hogy alkalomadtán egy hatvan fős, sportcipős, Panama Jack-kalapos nyugdíjascsoporton kell átvágni a megközelítésükhöz. És Costa Rica egyáltalán nem öreges hely: rengeteg extrém sportot lehet kipróbálni a canyoningtól a canopyig, a raftingtól a barlangi búvárkodásig. Ha egyszer lesz egy vagy két hiperaktív, tizenéves gyerekem, Costa Ricánál jobb helyet keresve sem találhatnék arra, hogy kalandtúrára vigyem őket. Feltéve, ha addig legalább egyszer, de inkább kétszer ötösöm lesz a lottón.

A kevésbé hiperaktívak libegőről szemlélhetik meg az őserdőt Monteverdében

Az amerikai nyugdíjasok, kiscserkészek és jógaoktatók inváziójával ugyanis nem az a fő probléma, hogy kerülgetni kell őket. Az őserdő elég nagy ahhoz, hogy mindenki elférjen benne, aki tukánt szeretne fotózni. Az árakat ellenben rettenetesen felverte a turizmus robbanásszerű fejlődése. Nem is az általános árszínvonallal van baj: a legtöbb dolog nagyjából annyiba kerül, mint Magyarországon, a turistáskodás viszont rettenetesen drága. A látnivalók többsége jellemzően valami dzsungel mélyén vagy vulkán tetején van, ahová legalább 10 dollár a belépő, ha pedig szervezett túrával szeretnénk menni (és sok esetben nincs más opció), akkor egy fél nap alatt 50 dollárt is könnyen el lehet tapsolni.

San José főtere

A büdzsén tehát ott húztam, ahol tudtam. A tengerparti strandolást elhalasztottam, a raftingról és a canopyról lemondtam, és igyekeztem a szupermarketből jóllakni. Két olyan látnivaló volt viszont, amihez hasonló nincs sehol máshol, emiatt semmi esetre sem akartam kihagyni őket. Az egyik a felhőerdő Monteverdében (ez összejött, a következő bejegyzésben lesz róla szó), a másik az izzó, nyílt színen hömpölygő láva az Arenal-vulkánon (ezt buktam, két bejegyzés múlva azért megírom, hogy hogyan). A pénzem viszont olyan mértékben fogyott, hogy nem volt más választásom: öt nap után búcsút venni Costa Ricától, és a körülbelül négyszer olcsóbb Nicaraguában folytatni a hátizsákozást. 

Virágok La Fortunában

Costa Ricából mégsem távoztam rossz szájízzel. Szuper hely, rengeteg látni- és csinálnivalóval, csak épp nem az én pénztárcámnak van kitalálva. Furcsa, de nagyon sok szempontból a másik latin-amerikai bezzegország, Chile jutott róla az eszembe. Akárcsak Chile, Costa Rica is egy nyugis, kiszámítható, könnyen beutazható hely, ahol úgy lehet elképesztő természeti csodákban gyönyörködni, hogy közben nem kell a többi latin-amerikai országra jellemző szegénységgel és általános kuplerájjal szembesülni. Ha valakinek van mit aprítania a tejbe, és szeretne kényelmesen utazni, igazából ezzel a két országgal letudhat mindent, amit Latin-Amerikában le kell tudni, már ami a természeti csodákat illeti. Óriási hegyeket, gleccsereket, fjordokat, sivatagokat és gejzíreket Chilében, dzsungeleket, vulkánokat és tengerparti strandokat Costa Ricában.

Folklór: inkább már csak képeken. Festett csempék San Joséban

Ha viszont valaki az igazi Latin-Amerikára kíváncsi (értsd: szegénységre és általános kuplerájra), továbbá a fogához veri a dollárokat, annak Bolívia, Nicaragua vagy Guatemala sokkal jobb választás. Sok backpacker panaszkodott arra, mind Chile, mind Costa Rica esetében, hogy a helyi kultúra nem annyira érdekes, nem annyira eredeti. Ezt én elég szűklátókörű véleménynek tartom: inkább arról van szó, hogy ebben a két országban a lakosság jelentős része ugyanolyan urbanizált, modern, középosztálybeli életet él, mint mondjuk Európában. Ennek megfelelően nem árulnak színes szőtteseket az utcán, nem utaznak teherautók platóján vagy az ötvenes évekből származó, amerikai iskolabuszokon, a csomagjukban főzőbanánnal vagy élő csirkékkel. A folklór a múzeumokba került, az alulfejlettség hiánya pedig lehet, hogy csökkenti a turisták egzotikum-érzetét, de a helyiek egészen biztosan nem bánják, hogy normális munkahelyeken dolgozhatnak és normális buszokon utazhatnak. És persze nem lehet fillérekért aludni és kajálni sem, hanem meg kell fizetni a dolgok értékét, ahogy Európában is meg kéne.

Pura vida. Hegyi legelő Monteverde mellett

Costa Rica tehát nem a csóró hátizsákos turistáknak való, hanem azoknak, akik hajlandóak otthagyni egy halom pénzt. Márpedig vannak ilyenek is szép számmal: többek között épp ezért Costa Rica a világ legboldogabb országa. 

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr724339426

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.