Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Hósivatag halakkal

2012. február 07. - Soltész Béla

A Chihuahuai-sivatag közepén, kopár hegyek között bújik meg Mexikó egyik leglenyűgözőbb, és egyben az egyik legkevésbé ismert természeti csodája, Cuatro Ciénegas. A sivatag nem túl látványos a környéken: világosbarna sziklákon mindenféle kórók és kaktuszok nőnek többszáz kilométeren keresztül. Órákon át ment velem a busz, időnként elaludtam egy kicsit, és amikor felébredtem, a táj pont ugyanolyan volt, mint előtte. Mintha végtelenítették volna a semmit, vagy mintha nem haladtunk volna egyetlen kilométert sem.

Aztán hirtelen úgy tűnt, mintha bal kéz felől néhány négyzetkilométeren leesett volna a hó. Minden tökéletesen fehér volt, csak a sivatagi növényzet jelezte, hogy nem csöppentem át valami féreglyukon keresztül a behavazott Kiskunságra. Aztán a fehér eltűnt, újra világosbarna lett minden, a busz pedig megérkezett Cuatro Ciénegasba.

Cuatro Ciénegas: szürreália, szürreália, szürreália. A város mellett elterülő nemzeti park, a Világörökség része, olyan, mint a hasonlatbeli boncasztal, ahol az esernyő és a varrógép találkoznak. Jelen esetben fehér gipsztornyok, agavék, teknősök, halak, egy magyar búvár és mexikói lányok adtak egymásnak randevút.

Minden flottul ment, egy órával azután, hogy leszálltam a buszról, már egy szakadt Toyotában ültem egy nagyon vicces biológus, Miguel társaságában, akit a panzióban ajánlottak. A nemzeti parkban nincsenek utak, se útjelző táblák, csak öt-tíz kilométeres távok árnyék nélkül a dögmelegben, úgyhogy sajnos nem volt más választásom, mint fizetni Miguelnek, mint a katonatiszt. Egy egész délutános idegenvezetés kocsival 500 peso lett volna, ezt 400-ra sikerült lealkudni (7000 ft). Miguel, amikor értem jött a panzióba, azzal indított: „Legyen nálad kalap, napszemüveg, naptej és fürdőruha – búvárszemüveget és békalábat adok én.” Ebből már látszott, hogy nem akármilyen sivatagba indulunk.

Visszamentünk az út mentén oda, ahol a hómezőnek tűnő nagy fehérséget láttam a buszról. Lefordultunk egy bekötőúton, én meg csak néztem, ahogy az út mentén a barna köveket szép lassan felváltja a hófehér homok. Pontosabban gipsz: a fehér sivatag ugyanis tiszta gipszporból áll, amit a szél a környező szikes talajból gyűjtött össze a völgy legmélyebb pontján. A por itt-ott összetömörödött, sziklaszerű alakzatokat hozva létre. A legnagyobbnak felmásztam a tetejére, óvatosan, mert a gipsz morzsolódott, én meg nem akartam, hogy miattam szakadjon le belőle egy darab. – Tíz év múlva már nem sok lesz belőle – mondta Miguel. – De majd nőnek újak. A növények fogják meg a gipszet, aztán amikor kiszáradnak, a gipszkupac is szétporlad pár év alatt.

Mászkáltunk még egy darabig a hófehér gipszporban, aztán tovább indultunk, vissza a város felé. Pár kilométerre onnan, ahol a fehér visszaváltott világosbarnába, megint befordultunk egy bekötőúton. Ennek a végén viszont nem dűnék húzódtak, hanem nádas, abban meg egy elképesztően kék lagúna. A vízben pedig ezüstös és fekete halak úsztak, meg néhány teknős, én meg úgy éreztem magam, mintha valami sekély tengerparti öbölben szemlélném a benne lakókat, nem pedig egy sivatagban.

Évmilliókkal ezelőtt, amikor a Sierra Madre nyugati és keleti hegylánca kinőtt a földből, a köztük húzódó síkság egyes pontjain megmaradt a víz, a vízben meg a teknősök és a halak. Cuatro Ciénegasban ma tíz olyan hal- és három olyan teknősfajta él, amelyek sehol máshol a világon. Az összesen ötszáz lagúna összefüggő ökoszisztémát alkot, kis patakokkal és csatornákkal, de az egyes lagúnák vize között hatalmas különbségek vannak a bennük feloldott ásványok tekintetében. A halak élettere ennek megfelelően elképesztően szűkös: nem elég, hogy a sivatag közepén élnek, még a szomszédos lagúnába sem tudnak átúszni, mert megdöglenének a vizében.

Kép innen

A nagyon kék lagúnában tilos volt fürödni, egy kilométerrel arrébb viszont volt egy másik, sötétebb vizű, amiben lehetett. Miguel odaadta a búvárszemüveget és a békalábat, én meg nekiálltam halakat nézni. Közben elkezdett lemenni a nap, elképesztőek voltak a környező hegyoldalak színei. Miguel csinált rólam pár fotót az én fényképezőgépemmel, aztán kicsit arrébb sétált, és új fotótémát talált: két, tizennyolc körüli csajt, akikről később kiderült, hogy Monterreyből jöttek a hétvégére. Amikor kimásztam a vízből, megkérdezték, hogy csinálhatnának-e egy fotót magukról, velem. Beálltam közéjük, búvárszemüvegben, ők meg vihogva fotózkodtak.

Nekem, a magyarnak az volt a hatalmas fless, hogy itt, ebben a hatalmas sivatagban lagúnák vannak, halakkal és teknősökkel. A mexikói csajoknak meg az, hogy ebből a lagúnából kimászik egy magyar. Rendszeresen jártak a sivatag közepére strandolni, nem érezték a dologban a szürreáliát, a búvárszemüveges kelet-európaira ellenben nem számítottak. Persze én is meglepődnék, ha a margitszigeti halastóból bikinis mexikói nők másznának elő.

Arról nem is beszélve, ha idejönnének a mexikói sivatagi halak búvárszemüvegben, és megszemlélnének minket, ahogy tenyészünk itt, Budapesten.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr184072962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.