Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Vallása: outsider

2012. január 31. - Soltész Béla

A Sierra Madre hegylánca és a hatalmas Chihuahuai-sivatag között egy vékony termékeny sáv húzódik, ami – Észak-Mexikóban elég szokatlan módon – alkalmas a növénytermesztésre. Az őslakos, nomád rarámuri indiánok ellenben soha nem foglalkoztak mezőgazdasággal, és a spanyol eredetű kreol mexikóiak is megelégedtek annyival, hogy kicsapták a marhacsordákat legelni a mezőre. Van azonban egy olyan település, amelynek határában minden talpalatnyi föld meg van művelve: Cuauhtémoc. Ez a kisváros adja Mexikó teljes almatermelésének több mint felét, de vannak itt dinnyeföldek és sajtüzemek is. Mindez egy furcsa etnikai-vallási csoportnak köszönhető, akik szőkék, kékszeműek, németül beszélnek és nem hajlandóak se esküt tenni, se fegyvert fogni. Ők a mennoniták.  

A Mennonita Múzeum Cuauhtémocban 

A mennoniták egy protestáns vallási közösség, történetük pedig a XVI. századra nyúlik vissza, amikor egy holland anabaptista lelkész, Menno Simons úgy gondolta, hogy bár a felnőttkori keresztség gondolata alapvetően szimpatikus neki, a többi anabaptistával ellentétben azonban mégsem szállna be szívesen abba az általános öldöklésbe, ami a vallásháborúk Európáját jellemezte. A mennoniták ennek megfelelően nem fognak fegyvert a kezükbe, sőt, nem is esküsznek fel semmiféle világi hatalomra, mert a korszakban minden világi hatalom alapvetően arra alapult, hogy fegyvert ad az alattvalói kezébe, aztán elküldi őket a szomszédos világi hatalom alattvalóit mészárolni. Menno Simons tehát voltaképpen arra jött rá, amit egy filozófiailag kevésbé pallérozott, de hasonlóan hányattatott korszakban élő szerző, Moldova György így fogalmazott meg: „Még soha senki nem hivatkozott Népre, Nemzetre, Hazára vagy Osztályra, ha adni akart neked valamit! A fenti fogalmak kizárólag arra vannak fenntartva, hogy kérjenek, vagy rosszabb esetben követeljenek tőled.”

A múzeum udvarán 

A mennoniták tehát valami olyasmi outsider (kívülálló) stratégia szerint éltek, hogy ők becsülettel elvégzik a munkájukat, befizetik az adót, de amúgy legyenek szívesek őket békén hagyni. A nemzetállamok születésének időszakában ez nem volt egy túl népszerű gondolat: még a különben rettentő toleráns hollandok sem vették jó néven, és a mennoniták talpa alatt egyre forróbbá vált a talaj. A történetük innentől kezdve a folyamatos menekülésé: Nagy Frigyes Poroszországa nyújtott nekik menedékjogot, cserébe a pomerániai mocsarakat kellett lecsapolniuk. Amikor ezzel végeztek, egy évszázaddal később, a porosz állam be akarta őket sorozni a hadseregbe. A mennoniták Oroszországba menekültek, ahol kaptak egy darabka sztyeppét a cártól. Néhány évtized alatt gondosan megművelt gyümölcsöskerteket hoztak létre a semmiből, aztán az orosz birodalom be akarta őket sorozni a hadseregbe. Az egyik csoportjuk erre áttelepült Kanadába (míg a másik megvárta a sztálinizmust, és aztán végül Paraguayban kötött ki), ahol kaptak egy darabka prérit, és bevetették búzával. Aztán, naná, a brit kormányzó be akarta őket sorozni a hadseregbe. A mennoniták erre vettek maguknak egy nagy darab pusztát Észak-Mexikóban, és az első világháború idején leköltöztek oda.

Mennonita lányok egy turisztikai poszteren 

Ma mintegy 50 ezer mennonita él az észak-mexikói Cuauhtémoc városka környékén, meglehetősen furcsa elrendezésben. Nem alkotnak falvakat, hanem minden családnak van egy kábé százszor száz méteres telke, ahol nem termeszt semmit, legfeljebb virágokat, a telek közepén pedig egy szép nagy, kanadai típusú faház áll. Innen járnak ki az almáskertekbe, a tehenészetekbe és a rozsföldekre. A mennoniták jóval pragmatikusabbak, mint az (eredetileg szintén a mennonitákhoz tartozó) Amish szekta Pennsylvaniában: nem bohóckodnak már a lovaskocsikkal meg a hülye szakállakkal, hanem hatalmas pick-up Toyotákkal és John Deere traktorokkal közlekednek. Amúgy pedig úgy öltözködnek, mint egy normális, kissé konzervatív amerikai.

Pénztárgép és sajtmester 

A mennoniták tehát nem tagadják a jelent, nem ragadtak le a XVII. század technikai színvonalán. Csak éppen a Felvilágosodást tagadják, annak minden következményével együtt. Az életük minden szempontból a vallás körül forog: a közösségeket a lelkész vezeti, akinek nincs teológiai képzettsége, hanem maguk közül választják ki a jó erkölcsei és közösségi munkája alapján (a Bibliát meg úgyis betéve tudja mindenki). Az életük maga a megtestesült protestáns etika: a házaik és a ruházatuk végtelenül puritán, semmi dísz, az életük értelme a munka, a hasznot pedig további termelő beruházásokra fordítják. A közösség viszonylag normális módon áll ahhoz, ha a fiatalok néha berúgnak és összefekszenek egymással (külön kifejezésük is van rá: rumspringa, a német herumspringen – körbeugrándozás – szóból), utána viszont mindenkitől elvárják, hogy példás családapaként vagy –anyaként viselkedjenek.

Carlos Reygadas filmdrámája, a Luz silenciosa (Csendes fény) egy házasságtörő mennonita férfiről szól. Cuauhtémocban forgatták, amatőr színészekkel 

A mennonitákban az a zavarbaejtő, hogy erkölcsi és gazdasági szempontból példamutató életet élnek, ugyanakkor semmiféle nemzeti vagy állampolgári lojalitást nem mutatnak. Annak ellenére, hogy szőkék, kékszeműek és alnémet (Plattdeutsch) dialektust beszélnek, nem tartják magukat németnek – még annyira sem, mint a XIX. században Dél-Amerikába települt német telepesek leszármazottai, akikhez Chilében volt szerencsém. A mexikói állam törvényeit betartják, fizetik az adót, elfogadhatóan beszélnek spanyolul, de ezzel a mexikóiságuk ki is merül. Nem tudom, mit válaszolna egy mennonita, ha egy felhevült mexikói megkérdezné tőle, hogy „akkor most te mexikói vagy, vagy sem?”. Azt tippelem, hogy a mennonita nem mondana semmit, csak nézne a nagy kék szemeivel, és udvariasan körbemutatna a házán, a kertjén meg az almafáin.

Hagyományos mennonita lakásbelső 

Az általános mexikói kuplerájhoz, óbégatáshoz, petárdázáshoz, lövöldözéshez, korrupcióhoz és gringóutálathoz ugyanis a mennonitáknak valóban nem sok közük van. Az álláspontjuk világos: az ő értékrendjük alapja a vallás, nem a nemzetállam. Nemzeti érzésük nincs. Az elmúlt néhány évszázadban jónéhányszor nyílt alkalmuk megtapasztalni, hogy amíg ők becsületesen dolgoztak, fákat ültettek és gyerekeket neveltek fel, addig a körülöttük élők megállás nélkül hőbölyögtek, mászolyogtak, fröcsögtek és masíroztak, a végén pedig belekeveredtek egy háborúba és kiirtották egymást. A mennoniták meg továbbálltak, és az új helyen pontosan ugyanolyan házakat építettek, a telepeknek meg pontosan ugyanolyan negédes neveket adtak, mint az előző helyen. Például Blumenthal vagy Rosenort, attól függetlenül, hogy a környéken éppen voltak-e rózsák vagy völgyek.

Almafák, a rovarok ellen hálókkal betakarva, kilométereken át

Ha én mexikói lennék, biztos rettentően irigyelném a mennonitákat. Hogy magasak, szőkék, gazdagok, és szemlátomást mindenük megvan. Ehhez képest az a taxisofőr, aki végigkalauzolt a mennonita telepeken, semmiféle negatív érzelemről nem számolt be. A félreeső telepekre nem jár semmiféle tömegközlekedés, úgyhogy Cuauhtémoc főutcáján fogtam egy taxit, és megalkudtam a sofőrrel, hogy elvisz a mennonita múzeumba, meg egy templomhoz, meg bemegyünk a házak közé, meg ilyenek, aztán visszahoz a városba. 250 pesóban (4000 forint) egyeztünk meg, aztán nekiindultunk. A múzeum, a templom meg a házak is jól néztek ki, de semmi extra: a képek magukért beszélnek. Az viszont nagyon vicces volt, amiket a taxisból menet közben kihúztam.

Templom, hagyományosan torony nélkül, hogy ne keltsen feltűnést és irigységet

Először is, bár negyven körüli volt, és egész életében Cuauhtémocban lakott, nem tudta, hogy milyen nyelven beszélnek a mennoniták. Pontosabban meg volt róla győződve, hogy olaszul. Egyetlen szót sem tudott németül (szerinte olaszul), annak ellenére, hogy egy csomó üzlet homlokzatán voltak kétnyelvű feliratok. Amikor megkérdeztem, hogy szerinte a mennoniták mexikóiak-e, rázta a fejét. Az Egyesült Államokból jöttek, mondta. Vagy Kanadából. Külön iskolákba járnak, külön dolgoznak, nincs velük sok kapcsolat. Kérdeztem, hogy ez őt személy szerint zavarja-e. Nem, mondta, elvannak ők is magukban, meg a mexikóiak is, nincs probléma, rendes emberek. Aztán megtudtam valami nagyon érdekeset: láttam indiánokat is a mennonita telepeken, az út mellett. Rarámurik voltak, a hegyekből űzte le őket az éhség. Na, ők például értik a mennoniták nyelvét, mondta a taxis. – Hogyan? – kérdeztem. – Megtanultak németül… akarom mondani, olaszul? – Meg. Nagyon jók a nyelvekben, angolul is tudnak sokan. Ők járnak a mennonitákhoz takarítani, meg napszámosnak, hát megtanulták a nyelvüket.

Ezermester-bolt 

A két outsider társaság, a mennoniták és a rarámurik, úgy tűnik, egymásra találtak a számkivetettségben. Fontos nüansz, hogy a mennoniták, bár határozottan elkülönülnek a mexikói társadalomtól, egyáltalán nem rasszisták: az elkülönülésüket alapvetően a fehér emberek között kezdték, a porosz, az orosz, majd pedig a brit birodalomban, akikkel előbb-utóbb meggyűlt a bajuk, amikor nem hagyták őket békén. Nagyon sokat adtam volna, ha meghallgathattam volna egy rarámuri indiánt folyékony plattdeutsch-sággal értekezni valamiről, de erre nyilván nem került sor. A múzeumban viszont hallottam két mennonitát, akik idegenvezetést tartottak, és olyan vaskos német akcentussal beszélték a spanyolt, mint Anton Tirolból, amint épp sangríát rendel a Costa Braván vagy egy ibizai diszkóban.   

Családi ház, óriási telken 

A mennoniták tehát elvannak Mexikóban a maguk sajátos, nemzeten kívüli mivoltukban, és úgy tűnik, a mexikóiakat sem zavarja a helyzet, legalább valaki rendesen fizeti az adót. Mexikó nincs és még nagyon sokáig nem is lesz abban a helyzetben, hogy bármilyen országot lerohanjon, így a hadsereg is megvan a mennoniták nélkül. A drogháború viszont sajnos teljes erejéből tombol, elsősorban épp Észak-Mexikóban, és bár a mennoniták értelemszerűen nem drogoznak, a pácban ők is vastagon benne vannak, mint a többi mexikói. Az elszigetelten élő, gazdag mennoniták ugyanis tökéletes célpontjai az emberrablóknak: egyre több kisgyereket ejt fogságba a drogmaffia, hogy aztán váltságdíjat követeljen értük. Sok mennonita család az elmúlt években a biztonságosabb Dél-Mexikóba, a Yucatán-félszigetre, illetve Belize-be költözött. Sokat elmond Észak-Mexikóról, hogy onnan még Belize-be emigrálni is jó ötletnek tűnhet.

"Chihuahua együtt él a mennonitákkal" - okmányiroda egy autószerelő műhely és egy rodeó-szaküzlet között. A felirat kétnyelvű, spanyol és Hochdeutsch, annak ellenére, hogy a mennoniták nem az irodalmi német nyelvet beszélik. 

A mennoniták tehát, történetük négy évszázada alatt, azt tanulták meg, hogy egyetlen állam zászlaja alatt sincsenek biztonságban. Erős állam zászlaja alatt magától az államtól van félnivalójuk, míg gyenge államé alatt az állam polgáraitól. Mert az is egyértelmű, hogy azzal, hogy békésen élnek, sokat dolgoznak, nem alkalmaznak erőszakot és nem ártják bele magukat más dolgába, általában kihúzzák a gyufát a többségi társadalomnál, akikre ezen jellemzők nagy része, vagy akár egyike sem igaz.

Belize-be emigrálni ettől még elég hülye ötletnek tűnik. Mondjuk nem tudok jobbat.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr104036024

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Szórakoztató Valláskritika megosztotta 2012.02.01. 20:44:14

ezt a blogbejegyzést. Tehát a közösségi oldal több tízezres havi aktív olvasójához is eljut. Aki többet is tudni akar tudni az olvassa el ezt a rövid összefoglalót, vagy kattintson rá az oldalra: facebook.com/szorakoztato.vallaskritika   &nb...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.