Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

A vén chihuahuai expressz

2012. január 24. - Soltész Béla
Az egyik kedvenc utazós könyvem A vén patagóniai expressz, egy Paul Theroux nevű amerikai szerzőtől. A 70-es évek végén Theroux gondolt egyet, és Boston egyik külvárosából, ahol lakott, elindult vonattal délnyugat felé, Latin-Amerikába, azzal az elhatározással, hogy addig utazik, ameddig viszik a sínek. Egészen a patagóniai Esquelig jutott, közben mindenféle emberekkel ismerkedett meg a vonaton, sőt, Buenos Airesben még magával Borgessel is találkozott. Esquelben aztán konstatálta, hogy nincs tovább, és a sivár Patagóniából hazarepült Bostonba. A patagóniai utam során én is eljutottam Esquelbe – csak sajnos nem vonattal, hanem busszal. Pedig imádok vonatozni, és én is elindultam egyszer hazulról, Pestről délnyugat felé vonattal, még az Interrail hőskorában. A marokkói Marrakech-ig jutottam, az egyik legszuperebb utazás volt, amiben valaha részem volt. Ami a jövőt illeti, a transzszibériai expressz tervbe van véve, na meg persze délkelet felé is nekivágnék egyszer – ha jól sejtem, abban az irányban Indiáig lehet eljutni.
 

A latin-amerikai maratoni vonatozásnak viszont sajnos lőttek. A Theroux utazása óta eltelt három évtized során az egykor majdnem teljesen összefüggő hálózat (Panama és Kolumbia közt soha nem létezett vasút, de még közút sem) darabjaira hullott, a vasúti személyszállítás becsődölt, kiszorították a buszok és az autók. A kegyelemdöfést a latin-amerikai vasutaknak aztán az ezen a blogon rendszeresen ekézett neoliberális strukturális reformok adták meg: a kilencvenes évek végére az egész szubkontinensen gyakorlatilag csak tehervasút-vonalak maradtak, illetve pár olyan turistalátványosság, mint a Machu Picchuba vezető PeruRail (amit, legalábbis odafelé, sikerült parádésan megkerülnöm).
   
A vasutak történetében benne van minden, amit Latin-Amerika történetéről tudni érdemes. A XIX. században a modern világhoz tartozni vágyó, frissen függetlenedett országok szívesen építettek volna vasútvonalakat, hogy fejlődésnek induljanak, de nem volt rá pénzük. Helyette a bányák és az ültetvények külföldi (amerikai és angol) tulajdonosai építették meg a vasutakat, de nem várostól városig, hanem bányától/ültetvénytől kikötőig, hogy minél hatékonyabban hordják ki Latin-Amerikából annak összes nyersanyagát, a saját hasznukra. Aztán a populista, iparosító kormányok pénzt és energiát nem kímélve csak elérték, hogy a lehetetlen domborzati viszonyok ellenére is kiépüljön a latin-amerikai vasúthálózat. A rendszer azonban akadozott, a menetidők egyre hosszabbak lettek, a veszteségek pedig hatalmasak, és a végén hagyták az egészet elrohadni a fenébe. Jelenleg egész Latin-Amerikában magántulajdonú busztársaságok szállítják az utasokat, a helyiek számára sokszor megfizethetetlenül drágán. A megmaradt néhány vonalon vagy tehervonatok közlekednek – rakományuk között sok esetben illegális migránsokkal vagy droggal – vagy pedig gazdag nyugati és helyi turisták fotóznak ki a luxuskupéikból. Mondom, hogy minden, amit Latin-Amerika történetéről tudni érdemes, kiderül a helyi vasutak történetéből.
 
Mexikó egyetlen ma is működő személyszállító vasútvonalának története sem tanulságok nélkül való. Egy utópista-szocialista amerikai, Albert K. Owen úgy döntött, hogy elege van az Egyesült Államokból, és Mexikó csendes-óceáni partvidékén, Topolobampóban létrehozott egy pénz nélkül működő utópista kolóniát, amit vasúttal akart összekötni a szülőhazájával, hogy még több amerikai érkezhessen rajta keresztül a földi paradicsomba, amit valami miatt épp itt tervezett létrehozni. A tervre ráharaptak a Csendes-óceán felé a termékeiknek a kaliforniainál gyorsabb kijáratot kereső texasi nagybirtokosok, illetve a térség betelepítését szorgalmazó mexikói politikusok. Két bökkenő volt csupán: egyrészt a vidéken a rarámuri (más néven tarahumara) indiánok laktak, másrészt itt húzódott az egyik legáthatolhatatlanabb mexikói hegylánc, a Nyugati Sierra Madre.
 
Az első problémát a hatóságok rutinosan megoldották, az indiánoktól elvették a földet, és kész. A második ellenben jóval több gondot okozott: az építkezés horribilis összegekbe került, Owen meghalt, a texasiak pénze elfogyott, végül 1940-ben a mexikói állam (ami akkoriban kezdett meggazdagodni az olajbevételekből) megvette a vasúttársaságot, és befejezte az építkezést. Az 1900-ban építeni kezdett, 673 kilométeres vonal végül 1961-re készült el: Észak legnagyobb városát, Chihuahuát kötötte össze a Csendes-óceán melletti Los Mochisszal. A vasút a Chihuahua-Pacífico nevet kapta (ami a nép ajkán hamarosan Chepe-re rövidült), összességében több, mint százmillió dollárba került, 37 hídon és 86 alagúton át vezet, és legmagasabb pontján, Divisaderónál 2400 méter magasan fut a tengerszint felett. Innen, a divisaderói megállóból fantasztikus kilátás nyílik a világ egyik legnagyobb kanyonjára, a Barranca del Cobréra.
 
A Chepe két dolog miatt úszta meg a többi latin-amerikai vasútvonal szomorú végzetét. Egyrészt turisztikai szempontból is nagyon vonzónak bizonyult, másrészt a mexikói állam annyi pénzt ölt bele az építkezésbe, hogy utat építeni már nem sikerült a Sierra Madrén keresztül. Chihuahuából a Csendes-óceánhoz autóval vagy busszal így ma is csak hatalmas kerülővel lehet eljutni, a Chepe tehát (természetesen privatizálva) ma is működik, az utasok között pedig turisták és helyiek is megtalálhatók – elsősorban a mexikói belföldi turisták között népszerű. Amikor hajnali ötkor megérkeztem a Los Mochis-i állomásra, már hosszú, tömött sorokban álltak ott a mexikóiak – nagymamák, unokák, apukák, anyukák – hogy jegyhez jussanak. A tehetősebb turisták a gyorsabb, de jóval drágább vonattal utaznak, ami minden nap egyszer indul neki a távnak, a kispénzűbbek viszont a lassú helyiérdekűvel, amiből heti három van, 16 óra alatt teszi meg a 673 kilométert, és jó sok helyen megáll. A turistavonatra lehet telefonon vagy online jegyet foglalni, a helyiérdekűre csak személyesen, így miután egy álló napon át buszoztam Puerto Vallartából Los Mochisba, az éjszakát pedig a buszpályaudvaron töltöttem, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy fölszállhatok-e a vonatra, vagy várhatok három napot a következőig.
 
Szerencsére hajnali ötkor még elég korán volt ahhoz, hogy jó helyem legyen a sorban, és amikor hatkor kinyitott a pénztár, lett jegyem. Még korábban azt a jótanácsot kaptam Césartól, hogy csak a táv kétharmadánál fekvő Creelig vegyek jegyet, mert odáig szép a táj, onnan meg már tovább lehet menni busszal, sokkal olcsóbban. Az is lényeges továbbá, hogy nyugatról keletre kell vonatozni, nem fordítva, mert aki Chihuahuából indul a Csendes-óceán felé, az a szép rész felét már sötétben teszi meg. Ha tehát a blog olvasói közül valaki majd egyszer erre jár, kedden, pénteken vagy vasárnap hajnalra legyen Los Mochisban, akkor indul az olcsóbbik vonat. Creelig 600 peso az út (10 ezer forint), ami nem sokkal több, mint egy hasonló távolság első osztályú busszal.
 
A vonatút két dolog miatt felejthetetlen. Az egyik természetesen a táj: a hegyek egyre vadabbak és óriásibbak lesznek, ahogy a vonat felkapaszkodik a Sierra Madre gerincéig. Rengeteg az alagút és a viadukt, sőt, a sínek egyszer még egy komplett kört is leírnak egy hegy körül, hogy áthidalják a szintkülönbséget. A Chepe egészen elképesztő, világvégi falvakban áll meg, ahol rarámuri indián gyerekek néznek be szomorú szemekkel a számukra elérhetetlenül drága vonatba. Egy helyen van hosszabb megállás: a hegység gerincén, Divisaderóban, ahol ki lehet szállni húsz percre, lefényképezni a lenyűgöző Barranca del Cobrét (Réz-kanyon). Itt egy egész bódéváros van tacósütőkből és szuvenírárus indiánokból. Van pár drága hotel is azoknak, akik tovább akarják nézni a kanyont, sőt még egy lanovka is, de én olcsó szállást kerestem, ahhoz meg tovább kellett menni Creelbe.
 
A másik, semmihez sem hasonlítható élmény a mexikóiak viselkedése. Míg én nyugodtan kibámultam az ablakon, a mexikói gyerekek fel-le rohangáltak, visítoztak, és a felnőttek sem bírtak nagyon megmaradni a helyükön. Egy olyan országban, ahol nincsenek vonatok, az egyetlen létező vasúton utazni nagyjából olyan élmény a helyieknek, mint egy magyar számára egy tengeralattjáró- vagy egy léghajó-kirándulás lenne: totálisan meseszerű. Mindehhez két további sajátos tényező társult. Az egyik a mexikóiak súlyos Facebook-nárcisztikussága: sokan, különösen a tizenévesek, képesek voltak az egész úton át pózolva fotózkodni a vonat legkülönfélébb részeivel, azon viháncolva, hogy majd milyen jó sok lájkot fognak erre kapni. A másik a klímafetisizmus: akárcsak az első osztályú buszokon, a Chepén is maximumon ment a légkondi, így annak ellenére, hogy kint harminc fok fölött volt a hőmérséklet, a vonatban először a pulóveremet vettem föl, aztán a hosszúnadrágomat, végül a hálózsákomat is magamra terítettem. A légkondik miatt az észak-mexikói útnak már a közepére jól megfáztam, és hát elég hülye dolog volt egy sivatagban, negyvenkét fokban tüsszögni.
 
Végső soron tehát – táj ide, táj oda – nagyon örültem, amikor délután négykor megérkeztünk Creelbe, és leszállhattam a vonatról. Meg voltam győződve arról, hogy a kisváros tele lesz backpackerekkel, így futólépésben indultam el a legközelebbi családi panzió felé, attól tartva, hogy a vonatról még vagy százan tartanak majd ugyanoda. Nem így történt: kongott az egész az ürességtől, utánam még ketten érkeztek, egyedül aludtam egy hatfős hálóteremben. A főutcán is alig lézengtek páran. Eredetileg két-három napot akartam Creelben maradni, hogy befizessek pár szervezett túrára, mondjuk a kanyonba, vagy a béka- és gombaalakú sziklákhoz, vagy a 250 méter magas Basaseachi-vízeséshez. Mivel Creel a Barranca del Cobre turistaközpontja, biztos voltam benne, hogy tucatjával találok majd turistacsoportokat, akikhez csatlakozhatok. Ehhez képest mindenütt úgy néztek rám, mint egy ufóra. Nincs senki más rajtad kívül, mondták az utazásszervező irodákban. Ha akarod, kibérelheted a nyolcfős minibuszt, de nem lesz olcsó, esetleg gyere vissza holnap korán reggel, hátha lesz itt még valaki. Gyalog viszont ne nagyon indulj neki, nem túl biztonságos, tudod.
 
Hát ha addig nem is tudtam, akkor megtudtam. Ugyanúgy, ahogy korábban már Michoacánban, ezúttal is egy olyan helyre sikerült eljutnom, ahol minden félreeső völgyben marihuánát termesztenek. A minibuszos turistákat nem bántják, azok elvben olyan útvonalakon közlekednek, ahol nem zavarják a drogmaffiát, de egyedül túrázni errefelé nem egy életbiztosítás. A külföldi turisták az elmúlt pár évben elmaradtak innen, a mexikóiakat meg inkább csak a vonat érdekli, a legtöbbjük le se száll az elejétől a végéig. Furcsa volt egyedül kószálni egy nyomasztóan kihalt hegyi kisvárosban, amin látszott, hogy amúgy a turizmusból él, most viszont alig van itt olyan, aki nem helybéli. A panzió tulajdonosa, egy középkorú asszony megkérdezte, hogy kérek-e vacsorát. Kértem, kaptam levest. Nem volt bőbeszédű, csak egy elejtett félmondatból tudtam meg, hogy a férje pár hónappal korábban meghalt. Nem akartam kérdezősködni, hogy hogyan (volt-e géppuska a történetben, vagy sem), viszont elhatároztam, hogy másnap továbbállok az első busszal.
 
Amilyen viháncolós volt a vonat, olyan nyomasztó volt Creel, a kihalt turistafalu a Sierra Madre mélyén. Pedig akkor még nem is kezdődött meg az utóbbi hónapok legújabb mexikói agyréme. Felröppent a hír, hogy a rarámuri indiánok elkezdték tömegesen levetni magukat a sziklákról. Hatalmas szárazság van már hónapok óta, állították helyi közösségi vezetők, nagyon rossz volt a termés, és azok, akik nem tudtak, vagy nem akartak beállni a drogmaffiába, a turizmusból meg már nem tudtak megélni, nem bírták elviselni, hogy képtelenek enni adni a gyerekeiknek, és inkább az öngyilkosságot választották. Ez már eddig sem egy könnyed történet, de igazából a további fejlemények a tragikusak: az eset bejárta a mexikói sajtót és közösségi médiát, és gyűjtés indult az indiánoknak több mexikói városban. Chihuahua állam köztisztviselői viszont egyszer csak megszólaltak, és azt állították, hogy nem is voltak öngyilkosságok, vagy nem annyi, vagy ha volt is annyi, azok családi okokra és alkoholizmusra vezethetők vissza. A dolgot egyelőre nem sikerült tisztázni, mivel a rarámurik – akik a modern civilizációval úgy találkoztak először, hogy odébb zavarták őket a vasútépítés miatt – annyira elszigetelten élnek mind a mai napig, hogy igazából senki sem tudja biztosan, hogy akkor most vetik-e magukat sziklákról a mélybe, vagy sem. A hatóságok azt mindenesetre elismerik, hogy ennivalójuk nincs nagyon.
 
Kép innen.
 
A vonatok továbbra is mindennap felkapaszkodnak a Csendes-óceántól Chihuahuáig, a 37 hídon és 86 alagúton át, rajtuk a szerencsésebb, iPhone-nal hadonászó mexikóiakkal. A drogmaffia nem sínyli meg túlságosan, ha esetleg kiszárad a kender, a parasztok viszont annál inkább. Az indiánokról pedig igazából fogalma sincs senkinek, hogy mit csinálnak.
 
A vasutak történetében benne van minden, amit Latin-Amerika történetéről tudni érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr813743786

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.