Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Latin-Amerika fővárosa

2011. december 29. - Soltész Béla

A Clandestino blog történetében először – de talán nem utoljára – egy olyan bejegyzés következik, amit nem én írtam. Haverom a Corvinus doktori iskolájából, D. ugyanis épp Miamiban eszi az ösztöndíjas PhD-sok keserű kenyerét, és mivel annyi szó esett a blogon az elmúlt hetekben arról a bizonyos “másik Kubáról”, kézenfekvőnek tűnt, hogy akkor legyen itt egy vendégposzt “Latin-Amerika fővárosáról”. Ezúton is köszi!

Egy Latin-Amerikáról tudósító blog nem lehet teljes a régió de facto gazdasági centrumának legalább érintőleges megtárgyalása nélkül – állítottam a blog szerzőjének, és mivel jelenleg nagyon is hasonló okokból mint ő (doktori kutatás) Miamiban töltök egy fél évet, felajánlottam szolgálataim a hiány betöltésére. "Such a coincidence" mondanák amerikai kollégáim, és tényleg: kitűnő alkalom ez arra, hogy Kuba kivesézése után vessünk egy pillantást a Floridai-szoros túlpartjára, nem utolsó sorban az itt parkoló jelentős számú kubai emigráns miatt is.

Welcome to Miami. Kép innen.

De  ne szaladjunk ennyire előre, először is nézzük meg, hogyan alakult ki történetileg az a multikulti káosz, amit ma Miaminak nevezünk. Dél-Florida a kontinens többi régiójához hasonlóan már lakott volt az európai gyarmatosítás előtt is, ez viszonylag nyilvánvaló, de az már kevésbé köztudott  hogy az itteni indiánok voltak egyedül sikeresek a jenki expanzió feltartóztatásában. Az amerikai történelem egyik legsötétebb pontjának tekinthető 1830-as Indian Removal Act, aminek már a neve is a zsidótörvények sötétségét idézi, a nyugati irányú expanzió előrehaladtával elrendelte az USA keleti területinek "indiántalanítását", és az őslakosok nyugati rezervátumokba való áttelepítését. Ez a folyamat viszonylag egyszerűnek látszott a már meghódított területeken, volt viszont még egy meg nem hódított "last frontier" keleten: a spanyoloktól nemrég megszerzett Florida. Így vált Florida is az indián-ellenes háborúk helyszínévé, ami önmagában még nem lenne szenzáció, csak ha hozzátesszük, hogy itt az amerikaiak soha nem tudtak döntő győzelmet aratni. Három háborút is vívott a floridai indiánok és szökött rabszolgák elegyéből álló seminole törzs az amerikai hódítókkal, és bár egyre délebbre szorultak, soha nem voltak hajlandóak megadni magukat. A magát az egyetlen észak-amerikai szabad indián törzsnek tekintő seminole indiánok büszkesége adja a mai napig Dél-Florida egyik mentális sarokkövét.

Seminole indiánok – a szökött rabszolgákat is befogadták. Kép innen.

A másikat rögtön megtaláljuk, ha rákérdezünk a fentiek miértjére. A seminole törzs főként annak köszönhette túlélését, hogy az USA egyetlen szubtrópusi területe lényegében egy hatalmas egybefüggő mocsár, ez pedig nagyon nem kedvezett az európai jellegű jenki harcmodornak – annál inkább az indiánoknak. Ez a hatalmas mocsár, az Everglades tekinthető talán a dél-floridai mentalitást meghatározó második sarokkőnek. Vad, hatalmas területű, és tele van aligátorokkal meg  Burmából behurcolt óriás-pitonokkal, miden adottsága megvan tehát arra, hogy kitöltse Florida lakosainak fantáziavilágát és a megzabolázhatatlan, nyers természet iránt tiszteletet keltsen. Manapság egyébként – a környezetvédők legnagyobb aggodalmára – az Everglades jelentős turisztikai célponttá is előlépett.

Egy mocsári fa az egyetem udvarán. Glades lovez ya!

Ahhoz, hogy megértsük azt, miként lett a zord Everglades egy részéből mégis egy virágzó világváros, előre kell ugrani időben közel hetven évet. Sokáig ugyanis nem történt semmi a seminole háborúk lezárása után, még telepesek sem nagyon érkeztek erre a területre. 1898-ban azonban létrejött egy "coalition of will", amikor a déli irányban terjeszkedő Henry Flagler vasútmágnást megkente a Miami folyó torkolatánál földet vásárló Julia Tuttle, hogy hozza el a vasutat legalább az ő földjéig. Az üzlet létrejött, a vasút miatt dinamikus fejlődésnek indult a terület, Julia Tuttle-ből pedig Miami alapító anyja vált. Ezek után Miami egy máig is tartó gazdasági sikertörténet része lett, melyben az alkoholtilalom kijátszásából generálódott profit sikeresen átmentődött a drogkereskedelem irányába, közben pedig beindult a turizmus is. Manapság már nincs olyan latin-amerikai óriásvállalat és amerikai bank, aminek ne lenne itt is irodája, az USA és Latin-Amerika közti kereskedelmi és üzleti kapcsolatok központjává nőtte ki magát a város.

Julia Tuttle és ami mögötte van

Ha szakaszolni akarnánk Miami történetét, a városalapítás után a második boom idejét az alkoholtilalom korszakára kell tennünk. Ez egyben az első komoly Miami-Kuba kapcsolat kiépülésének ideje is. Történt ugyanis, hogy a seminole háborúkhoz hasonlóan a 20-as évek alkoholtilalmi időszaka is a központi kormányzattal szembeni engedetlenség jegyében zajlott, és köztudott volt, hogy a Kubából becsempészett rumot minden retorzió nélkül lehetett fogyasztani az ekkor virágkorát élő art-deco Miami Beachen. A kubai hajók pedig csak jöttek és jöttek, már akkor az alkohol-csempészet déli központjává téve a várost. Ez a mintázat később is ismétlődött: a hatvanas években marihuánával, a nyolcvanasokban pedig kokainnal. Persze azt túlzás lenne állítani, hogy az illegális kereskedelem lenne a város gazdaságának motorja, de az biztos hogy nagyban hozzájárult az itteni tőke-akkumulációhoz. A három XX. századi boom nyomait filmekben is fellelhetjük, a teljesség igénye nélkül néhány jobban sikerült darab: Miami Vice, Scarface, Key Largo. Most pedig dőljünk hátra és képzeljük magunkat a nyolcvanas évek kokain fűtötte, neonfényes, italo-casual Miami-jába. Maga a paradicsom:

A másik nagy gazdasági húzóág a 20-as években kiépült Miami Beach turistaforgalma. Az eleinte csak néhány kisebb szállodából álló Art Deco District olyan szinten kinőtte magát, hogy manapság Miami számít az USA egyik legfelkapottabb üdülőhelyének, és egyben a világ cruise-fővárosának is. A legmeglepőbb viszont az, hogy turizmus szempontjából Miami globális központtá tudott válni,  a városban mászkálva legalább annyiszor találkozik az ember latin-amerikai és távol-keleti turistákkal, mint európai és észak-amerikai társaikkal.

Egy faluház méretű cruise ship indul karibi körútjára Miami kikötőjéből

Miami legutóbbi sikere viszont nem a turizmushoz kapcsolódik, hanem a latin-amerikai gazdasági boomhoz: azon túl, hogy az USA déli kapcsolatainak központjává fejlődött, egyben Latin-Amerika északi gazdasági hídfőjének szerepét is fel tudta venni: a közép- és dél-amerikai oligarchák itt parkoltatják és mossák tisztára pénzüket, ide teszik bankjaik és vállalkozásaik főhadiszállását, itt vesznek maguknak yachtot és magánrepülőgépet, és ami a legfontosabb: itt fizetnek mindezek után adót, ami meg is látszik az infrastruktúrán és úgy általában a "közállapotokon". Ahogy egy korábbi bejegyzésben már elhangzott: Miami azzá vált, ami földrajzi adottságaiból kiindulva Havanna lehetett volna.

Miamiban sem minden bevándorló kezdi konyhai munkásként

De hogy jön mindehhez Kuba? – kérdezhetnénk akár, ha nem sütöttem volna el a poént már a bejegyzés második mondatában. A XX. század során több hullámban jelentős számú kubai érkezett (illetve a mai napig érkezik), aminek folyománya, hogy az 5 és fél milliós Miami lakosságából kb. kétmillió vallja magát kubai származásúnak. Ez több dolgot is implikál. Az egyik a kétnyelvűség – minden köztéri felirat kétnyelvű, és jóval nagyobb az esélye annak, hogy az utcán spanyolul szólítanak le és csak egy "don't speak Spanish" után váltanak angolra, mint a fordítottjára. A másik a már a korábbi posztokban bemutatott anti-Castro hangulat. A Little Havana District tele van békésen szivarozó és dominózgató kubaiakkal, de abban biztos vagyok, hogy egy büszkén viselt Castro- vagy akár Che Guevara-pólóval fel lehetne pörgetni az eseményeket. (Nem, nem fogom kipróbálni!) Így lehet egyébként Miami az egyetlen olyan fő turistacélpont a világon, ahol nem lehet trendi csegevarás pólót kapni a tourist-trap boltokban, de ez talán nem is olyan nagy baj.

Tüntetés Castroék ellen a háttérben Compay Segundo ikertestvérével. Kép innen.

Arról viszont, hogy mi okozza a heves Castro-ellenességet, már nem lehetünk teljesen bizonyosak: legalább három összetevőt meg kell említeni. Az első nyilvánvalóan a száműzöttek sértődöttségével vegyülő diaszpóra-nacionalizmus (lásd előző bejegyzés), de emellett jelen van az USA kubaiakkal kivételező bevándorláspolitikája (minél inkább politikai menekült az illető, annál jobban bánik vele a rendszer segélyek és juttatások formájában, ami miatt nagyon megéri bizonyíthatóan antikommunistának lenni), a harmadik pedig a gazdasági racionalitás. Ahogy a megelőző bejegyzésekben már felvetődött, a Castro-rendszer elleni embargó elemi érdeke az itteni kubaiaknak: minél jobban kivérezteti Kubát az USA, annál egyszerűbb lesz majd felvásárolni azt az összeomlás után, ráadásul minél hamarabb következik ez be, annál több itteni fog majd visszamenni szerencsét próbálni. (Nyilván a többedgenerációs bevándorlók, akik már beilleszkedtek és megtalálták itt a számításukat, kevésbé lesznek motiváltak.) Ide azért beszúrok egy kötözködő kommentet az előző bejegyzésben felvetett, a 80-as évek Magyarországát a mai Kubához mérő parabolával kapcsolatban: szerintem egyáltalán nem lett volna para, "ha 1989-ben a négymilliósra duzzadt Bécsben ott állt volna ugrásra készen kétmillió tőkeerős, sértett és magabiztos magyar emigráns, akik csak a kedvező alkalomra vártak, hogy hazajöjjenek és rendet tegyenek". Lehet hogy felvásároltak volna mindent, de legalább lenne az országnak egy értelmes, kormányzóképes, európai értékeket valló elitje, és 22 évvel '89 után már nem ugyanaz a szomorú Cseh Tamás-lemez szólna? Persze hogy mindezt majd hogyan és mikor abszolválja Kuba, az a jövő kiszámíthatatlan zenéje, és a magyar rendszerváltás tapasztalataiból tényleg kár lenne kioktatni őket, nekik talán még valami normális dolog is összejöhet.

Mini-Ozora Miami közepén: lendületben a béketábor 

Végül egy "kis színessel" zárnám az eszmefuttatást, hogy kicsit magáról az USA-ról is szóljak, ha már ide keveredtem. Egyik legelső belvárosi kalandom során bukkantam rá a városháza tövében megalakult "Peace City" mozgalomra, ami lényegében az Occupy Wall Street Miami-verziója. Olyan is, mint maga a város: sokkal inkább egy lazán szervezett fesztiválra emlékeztet, mint egy tüntetésre, az emberek különböző hangszereken jammelgetnek és beinvitálják "városukba" az érdeklődő járókelőket (ezek főként turisták), semmi agresszió vagy hangoskodás. Az viszont már kelet-európai aggyal nehezen felfoghatónak tűnt, hogy a város vezetői egyáltalán nem akarják elzavarni őket (nemhogy bevinni), sőt a város költségén toitoi-okat állítottak a parkba a tüntetők kényelméért, akikre diszkrét távolságból egy üres(!) rendőrautó vigyáz. Az igazán extrém helyzet viszont akkor jött el, amikor véletlenül belecsöppentem egy emergency meetingbe, amin kiderült, hogy emergency alatt azt kell érteni, hogy egy rendőr megkérte a tüntetőket, hogy a városháza előtti parkon túlra már ne terjesszék ki Peace City-t, hogy az menedzselhető méretű maradhasson. A brutális rendőri agresszió után órákig tartó demokratikus vita zajlott arról hogy engedjenek-e a kérésnek, a végén kézfeltevős szavazással, ahol győztek az igenek. (Amúgy kötve hiszem, hogy a kellemes pázsitról a környező betondzsungel irányába egyáltalán eszükbe jutott volna terjeszkedni.)  

Végül ha mást nem is, egyvalamit már biztosan hazaviszek innen: láttam egy működő demokráciát.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr543504112

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.