Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Kubai történetek

2011. november 30. - Soltész Béla
- Kubai állampolgárként jogom van leülni a vendégeim mellé a váróba – mondta Pepe, cienfuegosi vendéglátónk a buszpályaudvar várójában. – Nem, uram, itt csak az első osztályú busz utasai tartózkodhatnak, akiknek van jegye – mondta a biztonsági őr. – Úgyhogy arra kérem, hogy kint várjon.
 
Cienfuegosi csendélet
 
Pepe erre nagyon berágott. Kubában a legjobb történeteink ahhoz kapcsolódtak, amikor – így vagy úgy – volt szerencsénk megfigyelni, hogy hogyan viszonyulnak a kubaiak ahhoz a rendszerhez, amiben élniük adatott. Ilyen volt ez az eset is a cienfuegosi buszpályaudvaron: Pepe hosszas méltatlankodásba kezdett, aminek nagyjából a felét értettem, a beszéd sebessége és a sajátos kubai akcentus miatt. A lényeg mindenesetre az volt, hogy nem azért volt forradalom, hogy a kubaiakat másodrendű állampolgárként kezeljék, meg különben is, mi az ő vendégei vagyunk, még a hátizsákunkat is elcipelte a buszhoz (ez valóban így történt), és hogy segíteni akar nekünk, hogy jó buszra szálljunk (ez már kevésbé volt valószerű, tekintve hogy kétóránként ment busz a pályaudvarról), és hogy ő nem fog kimenni a váróból, csakazértse.
 
Cienfuegosi tengerpart
 
Az egyenruhás emberrel való feleselés, ráadásul a forradalomra való hivatkozással, mindez pedig egy (maszek) családi panzió-tulajdonostól kellően bizarr volt ahhoz, hogy ne akarjunk beavatkozni, csak figyeljük, hogy mi lesz ebből. A biztonsági őr, szegény, arra hivatkozott, hogy ha ellenőrzés jön, és olyasvalakit találnak az első osztályú váróban, akinek nincs jegye, akkor ő üti meg a bokáját. Végül Pepe méltatlankodva kiment, de aztán öt perc múlva visszajött és újra leült, aztán az őr megint kiküldte, de tíz perc múlva ismét visszajött. Ezúttal csak az ajtóig, és onnan hőbörgött, hogy hol van az egyenlőség, amiről a rendszernek szólnia kéne. Végre megjött a busz, Pepe pedig – morális győzelme tudatában – mosolyogva búcsút intett nekünk, és emelt fővel távozott.
 
Buszpályaudvar
 
Hasonló állampolgári, sőt nemzeti büszkeségrohamhoz Santiago de Cubában is szerencsénk volt. Attilával leültünk egy étterem teraszára egy kis téren, mojitót inni, mint általában, amikor a nagy meleg miatt már nem bírtuk tovább vonszolni magunkat. Alkonyodott, kirajzottak a külföldiekre utazó, jellegzetes kubai szereplők. Az első úgy üdvözölt minket, mint régi barátokat, és egyből hellyel is kínálta magát az asztalunknál. – Emlékszem rátok – mondta rendkívül meggyőzően – Havannában az Hotel Inglaterra teraszán mojitóztatok. Ott voltam én is, a zenekarban kongáztam.
 
A terasz, ahol olyan sok barátunk lett
 
Később, amikor visszanéztük a képeket, beigazolódott a gyanúnk: abban a zenekarban egyáltalán nem is volt kongás. Az Hotel Inglaterra teraszán azonban kétségtelenül mojitóztunk, többször is – voltaképpen két hét alatt körbemojitóztuk egész Kubát – úgyhogy belementünk, hogy oké, biztos tényleg találkoztunk ott. Új barátunk egyből megérdeklődte, hogy nem akarjuk-e beszerezni a turistáknak szánt három standard kubai fogyasztási cikk valamelyikét: rumot, szivart vagy nőt.   – Nem, köszönjük – mondtuk, de ezt Kubában egy fiatal, fehér férfinek úgysem hiszi el senki, úgyhogy a tukmálás addig ment, amíg meg nem érkezett második új barátunk, egy kerekesszékes koldus.
 
Utólagos reality check: a Hotel Inglaterra teraszán még konga sem volt, nemhogy kongás
 
A koldus egyből a tárgyra tért, kért egy dollárt, aztán elkezdett vicceket mesélni. Közben további új barátok érkeztek: egy festő, aki másodpercek alatt lerajzolt minket, aztán pedig egy cédéárus nő, végül egy második festő, aki olajfestményeket árult kubai házakról, szivarozó és rumot ivó kubai férfiakról és vonzó kubai nőkről. Mindenki rendkívül szívélyesen hellyel kínálta magát, úgyhogy amikor fél óra után azon kaptuk magunkat, hogy már heten ülünk az asztalnál, megjegyezetem, hogy „hirtelen milyen sok barátunk lett”. Egyedül a kerekesszékes koldusban volt annyi önreflexió, hogy elröhögte magát, neki viszont annyira tetszett a vicc, hogy percekig abba sem hagyta a vihogást. Közben megérkezett az ad hoc asztaltársaság nyolcadik tagja, egy hegedűművész, hellyel kínálta magát, és eljátszotta nekünk – vajon mit – a Dos Gardeniast, amit a két hét során naponta többször is volt szerencsénk meghallgatni. Aztán Attila kivette a hegedűművész kezéből a hegedűt, és eljátszotta neki Brahmstól a (már nem tudom, hányadik) Magyar Táncot.
A mojito ellenben bizonyíthatóan ott volt
 
Így mulattunk egészen addig, amíg Attila észre nem vette, hogy eltűnt az öngyújtója. Az öngyújtó – de még a gyufa is – hiánycikk ebben a láncdohányos országban, tehát hat új barátunk mindegyike azonnal átérezte a veszteség súlyát. Hihetetlen egymásra mutogatás kezdődött: új barátaink egymásra licitálva vádolták a többieket, hogy ők rakták el, ez teljesen biztos. – Mit fognak gondolni ezek a külföldiek Kubáról – forgatta a szemét az állítólagos kongás, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a Kubáról alkotott véleményünkbe az is vastagon beleszámít, hogy ő, miután egy elég átlátszó hazugsággal leült mellénk, azonnal szivart, rumot, vagy egy hamvas kubai lány szerelmét próbálta meg nekünk – eladni. Végül, miután már az egész étterem velünk foglalkozott (és mi leginkább már csak távozni szerettünk volna az egész kínos helyzetből), az egyik pincérnő nekünk ajándékozta az öngyújtóját. A fétistárgy értékével tisztában lévén, hálásan megköszöntük, és egyúttal kifizettük a mojitóinkat is. Erre megint felbolydult az asztaltársaság, mindenki – arra hivatkozva, hogy milyen jól elbeszélgettünk, plusz még segítettek is nekünk – kért tőlünk egy pár dollárt. A mojitók után tehát kifizettük a barátainkat is, akik ezután egy perc leforgása alatt szétszéledtek, pontosabban átültek más turisták asztalához. (Az igazsághoz mindemellett hozzátartozik, hogy egyikük sem nyúlta le az öngyújtót: másnap megtaláltuk a hátizsák zsebében.)    
   
Szintén zenész
 
Ugyancsak Santiagóban történt, hogy egy biciklis taxis, aki egy olyan járművet vezetett, mint a margitszigeti bringóhintók, elcsalt minket a temetőbe. A havannai temetőt már láttuk, jól nézett ki, de a dögmelegben fehér sírkövek között való kószálás, gondoltuk, épp elég volt egyszer. Erre a taxis (a nevét sajnos már elfelejtettem) azzal állt elő, hogy megmutatja nekünk Fidel épülő mauzóleumát. Természetesen azonnal ráharaptunk a csalira, úgyhogy megkötöttük az üzletet, hogy pár dollárért elvisz minket oda, majd visszahoz a belvárosba. A taxis eltekert velünk a bringóhintóval a temetőig, ott átadott minket egy hivatalos – egyenruhás – idegenvezetőnőnek, és leült a parkolóban az árnyékba, hogy megvárjon minket. Az idegenvezetőnő becsülettel végigvitt minket az – amúgy gyönyörű – temetőn, megnéztük Compay Segundo sírját, meg az őrségváltást José Martí mauzóleumánál, meg a Moncada-laktanya ostroma során elesett hősök emlékművét. Már kifelé jöttünk, amikor szóltam, hogy elnézést, de a taxis azt mondta, hogy itt épül Fidel mauzóleuma, és szeretnénk megnézni.
 
Compay Segundo sírja
 
Az idegenvezetőnő annyira felháborodott, hogy még a napszemüvegét is levette. (Gyönyörű, zöldesszürke szeme volt, mint sok kubai nőnek.) – Hogy mondhatta ezt az a taxis? Hogy képzeli? – Miért, nem itt épül? – kérdeztem én. – Azt tudnotok kell – mondta, válasz helyett – hogy Fidel Castro egy nagyszerű ember. Nagyon sokat tett Kubáért, sőt, az egész világért. És nagyon remélem, hogy még hosszú évekig remek egészségnek fog örvendeni.
 
Őrségváltás José Martí mauzóleumánál
 
Nem akartam annyiban hagyni a dolgot. – Én is remélem – mondtam – de azért kíváncsi vagyok. Tudtam, hogy Fidel Santiagóban nőtt fel, ráadásul itt van eltemetve a nagy példaképe, Martí, akinek a mauzóleumától pár méterre feltűnően tataroztak valamit. – Nem az az? – kérdeztem. – Ó nem – mondta az idegenvezetőnő. – Az a bejárati épület. Nem készülünk Fidel halálára, nem épül neki semmilyen mauzóleum. Ha majd időszerű lesz, akkor gondolunk rá, hogy hol helyezzük méltó nyughelyre. Talán Havannában, talán Santa Clarában, Che Guevara mellé… vagy talán itt, Martí mellé. Ezt nem lehet tudni, de nem is kell. Nem időszerű.
 
Talán ez lesz az, de nem lehet tudni
 
Elbúcsúztunk, azt pedig még megfigyeltük kifelé menet, hogy a sírásók hogyan sziesztáznak. Mint a halottak, úgy feküdtek szanaszét a gyepen. Az biztos, hogy ha rajtuk múlik, nem csak Fidelnek, de senki másnak sem készül el a sírhelye még jópár évig. A taxisunk is hasonlóképpen elterülve várt minket a parkolóban, aztán egy jót nevetett, amikor megmondtuk neki, hogy az idegenvezető szerint „nem lehet tudni”. – Dehogynem lehet – mondta kuncogva. – Csak senki sem beszél róla.
 
A rendszer sírásói
 
És végül egy szívszorító történet, szintén Santiagóból. Késő este mentünk haza a casa particularba, a járdaszegélyen pedig ott ült egy idősebbnek kinéző kubai, aki a vendégek autóit őrizte. Szóba elegyedtünk, kiderült, hogy egyáltalán nem olyan idős, mint amennyinek kinéz – negyvenöt éves volt – és amikor megmondtuk, hogy magyarok vagyunk, olyan magyar szavakkal és mondatokkal lepett meg minket, amiket az ember nem az iskolapadban sajátít el. Például, hogy „szeretlek teged”. Beszélgetőpartnerünk, Fernando ugyanis a Szovjetunióban járt orvosi egyetemre a nyolcvanas évek végén, és beleszeretett egy magyar lányba, aki szintén ott tanult. Volt is nála többször Pesten, aztán Fernando visszament Kubába, elkezdett dolgozni egy kórházban, és ott valamit meg akart reformálni a dolgok általános menetében, ami miatt börtönbe zárták. Végül külföldi kollégáinak köszönhetően kiszabadult – erről nem akart többet mondani – de többet nem praktizálhatott orvosként, így került a szállásunk elé a járdaszegélyre, éjjeliőrnek. Ő volt az, aki – miután elmondtuk neki, spanyolul, hogy Kuba érzésünk szerint épp olyan, mint Magyarország volt a nyolcvanas évek végén, pár évvel azelőtt, hogy az egész rendszer összeomlott a búbánatba – riadtan körbenézett az üres utcán, és azt mondta: „please speak in English”.
 
Fernando
 
Mi még faggattuk volna, hogy egy ilyen történettel a háta mögött mit gondol a rendszerről, de ő inkább a volt szerelméről áradozott. Ekkor már, az esetleges hallgatózók miatt, angolul beszélgettünk, Fernando ugyanis a spanyol (és értelemszerűen az orosz) mellett angolul is folyékonyan beszélt. – She was the love of my life – mondta el többször. Amíg börtönben volt, elvesztették egymással a kapcsolatot, internethez nincs hozzáférése, pontosabban van e-mailcíme, de az internet többi részétől el van tiltva. Megkért minket, hogy kutassuk fel az egykori szerelmét, és írjunk neki egy levelet. Már biztos férjes asszony, mondta, nem üzen semmi mást, csak hogy még most is sokat gondol rá, és megadta az e-mailcímét, hogy továbbítsuk neki.
 
A levél vázlata
 
Hogyan írjon meg az ember egy ilyen levelet? Minden szóval gondban voltunk, végül egy egész estés vajúdás után megszültük a szöveget. Fernando egykori szerelmének elég gyakori neve van, úgyhogy ez önmagában nem volt elég, de a szakterület, diplomázás ideje és helye hozzáadásával két olyan magyar doktornőt találtunk a neten, akikre illett a személyleírás, és elküldtük nekik az e-mailt. (Fernando e-mailcímét nem írtuk bele a levélbe – kíváncsiak voltunk, hogy mi lesz a válasz.) Egyikük még aznap este írt, idézem: Kedves Uraim! Népszerű nevem viselőjeként sajnos még nem voltam X-ben (a város neve) és nem is orvosi, hanem  fizikai tanulmányokról kerültem az Y (szakterület neve) felé. Így Fernando urat sem volt alkalmam megismerni, bár X-ben a 80-as években bizonyára jól jöhetett volna egy vidám kubai társasága. Kutatómunkájukhoz további sok sikert kívánok.”
 
Forever
 
A másik címről viszont nem jött válasz. Nem akartuk erőltetni a dolgot – ha én középkorú, családos, egzisztenciát teremtett magyar doktornő lennék, talán én se tartanám jó ötletnek, hogy újra felvegyem a kapcsolatot egykor volt kubai szerelmemmel. Ezért nem írtam ide sem a nevét, se semmi olyan adatot, ami alapján be lehetne őt azonosítani. Az üzenetet átadtuk, és bár szétfurdal a kíváncsiság, hogy vajon milyen hatást váltott ki benne, ezt már valószínűleg soha nem fogom megtudni. Fernando pedig, a három nyelvet beszélő kutatóorvos őrzi tovább éjszakánként a parkoló autókat Santiago de Cuba egyik mellékutcájában.
 
Szavaim nincsenek rá, marad a zene.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr313427408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.