Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Soy Cuba

2011. október 28. - Soltész Béla

Majdnem fél évszázada már, hogy 1964-ben elkészült a Soy Cuba (Kuba vagyok) című legendás kubai film, amely a forradalom utáni idők viszonyainak megfelelően szovjet koprodukcióban, a Szállnak a darvak rendezője és operatőre vezetésével készült. A film egyetlen hatalmas, költői vádirat az 1959-es forradalom által megdöntött Batista-rezsim ellen: nyomor, kiszolgáltatottság, rohadék gringók és a megváltó Fidel Castro, 140 percben. A narrátor végig Kuba nevében beszél, egyes szám első személyben mutatva be jellemző történeteket az elnyomás természetéről. Kapásból az első arról szól, hogy egy gyönyörű, fiatal lány elbúcsúzik politikai aktivista szerelmétől, akivel az esküvőjét tervezi, és megy a bárba, hogy – egyéb megélhetés híján – odaadja magát némi pénzért egy szívtelen, kizsákmányoló gringónak.

Fél évszázaddal később úgy éreztem magam, mintha a Soy Cuba 2011-es remake-jébe csöppentem volna. Akárcsak a nyitójelenetben, én is repülőn szálltam a sziget fölé. Aztán (nem csónakon ugyan, hanem taxival) megérkeztem Havannába. Megszólalt a zene, és egy bárban gringó férfiak és kubai nők közt találtam magam, akik tapsoltak a zenekarnak, és egyik mojitót küldték a másik után.

Hanem ha a különbséget zongorázni lehetne.

A bárban nem készítettünk fotókat, helyette íme néhány havannai hangulatkép. 

Először is, a bár minden volt, csak nem nagyvilági. A Las ruinas del convento (A kolostor romjai) nevet viselte, és Havanna legfrekventáltabb sétálóutcájában állt, egy romos kolostor mellett. Havannában jelenleg bármilyen épület vagy városrész nyugodtan viselhetné a Las ruinas de… nevet: sokkal őszintébb dolog lenne a belváros romjairól, a buszpályaudvar romjairól vagy a parlament romjairól beszélni, mint belvárosról, buszpályaudvarról vagy parlamentről. Havanna minden képzeletet felülmúlóan le van rohadva, annak ellenére, hogy az UNESCO pénzén a belvárost (illetve annak romjait) egy körülbelül egy négyzetkilométeres területen felújították, amitől csak még nagyobbra nőtt a kontraszt a város többi részéhez képest. A Las ruinas del convento ebben a kis felújított részben található, és nincs benne semmi extra: kerthelyiség, lugas, asztalok és székek.

A külföldi közönség úgy került a bárba, hogy az utcán a pincérek gyakorlatilag körbevették őket, és addig nem hagytak nekik nyugtot, amíg bele nem egyeztek, hogy legalább egy mojitóra beüljenek. Dögmeleg volt amúgy is, jól esett a mojito, és nem is volt drága. A hely azonban még így sem telt meg: három-négy asztalnál üldögéltek külföldiek, további kettőnél kubaiak, a többi tíz meg üres volt. Mindezeken felül a közönség nem csak mennyiségében, hanem minőségében is messze elmaradt a Soy Cuba luxusgringóitól: sehol egy fehér öltönyös burzsuj, csak szűken vagy közepesen eleresztett, rövidgatyás turisták. Köztük két magyar, Attila és én.

Attila hölgytársaságban. A képen látható hölgy nem azonos a történetben szereplővel, a fényképért viszont egy dollárt kért.

Attila régi barátom még a gimnáziumból, és hosszas előkészítés után sikerült véghezvinnünk azt a bravúrt, hogy ő Budapestről indult, én pedig Mexikóvárosból, és ugyanazon a napon, pár óra eltéréssel érkeztünk Havannába, hogy aztán két héten át összevissza utazgassunk Kubában, utána pedig ő Budapestre repüljön vissza, én meg Mexikóvárosba. Talán mondanom sem kell, nem az volt a célunk, hogy a globális jövedelmi egyenlőtlenségekből származó korlátlan vásárlóerőnket kihasználva ott zsákmányoljuk ki a kubai proletariátust, ahol érjük. Egyrészt, mert a vásárlóerőnk egyáltalán nem volt korlátlan, másrészt mert egyikünk sem az a kizsákmányolós fajta. Fiatal fehér férfiként ugyanakkor meglehetősen nehezünkre esett mindezt megértetni a kubaiakkal. Sehol nem jártam még a világon Kubán kívül, ahol reggeltől estig úgy éreztem volna magam, mint egy két lábon járó pénztárca. A Soy Cuba 2011-es remake-je az én rendezésemben a Las ruinas del convento nevű bárban kezdődne, és a narrátor azt mondaná: Kuba vagyok, kérlek adj egy dollárt.

Először is, miután a pincérek betereltek minket az utcáról, leültünk és megkaptuk a mojitót, a zenekar pedig, ami addig játszotta a Guantanamerát, abbahagyta a zenélést, és a frontember jött kalapozni. Adtunk pénzt. Aztán egy másik zenekari tag akart eladni nekünk egy cédét. Nem vettünk. Aztán bejöttek az utcáról mindenféle árusok, karkötőkkel, szuvenírekkel, akármikkel. Nem vettünk. Ez idáig még bárhol megtörténhetett volna Latin-Amerikában, ebből még nem lett volna bejegyzés. Na de aztán.

A szomszéd asztalnál egy idős kubai férfi és egy középkorú kubai nő üldögélt. A férfi nagyon nézett minket, aztán egyszercsak felállt, odajött, és megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Magyarországról, mondtuk. Ennek nagyon megörült: kiderült, hogy 1987-ben eltöltött pár napot Budapesten. A férfi ugyanis költő volt (Albertónak hívták, ha jól emlékszem), és más kubai költőkkel egyetemben a nyolcvanas években felolvasóest-turnét tartottak Kelet-Európában. Milyen kár, hogy szétesett a béketábor, mondta a költő, milyen kár, hogy a nemzetek közti szolidaritás eltűnt. Pedig Magyarország és Kuba testvérnépek. Úgy bizony, helyeseltünk.

A zenekar újrakezdte, a költő visszaült az asztalához, mi pedig kértünk egy újabb mojitót. Még a felénél sem tartottunk, amikor a költő visszajött, és letett elénk egy papírlapot. Egy vers volt rajta, méghozzá nem akármilyen: a sorok kezdőbetűi azt adták ki, hogy „Hungría Cuba” (Magyarország, Kuba). A vers arról szólt, amit a költő korábban mondott nekünk, csak kicsit általánosabban, csupa szóvirágba és rébuszba öntve. Hogy régi barátok újra találkoznak, satöbbi, satöbbi. Meg voltunk hatva, bár azért valahol sejtettük, hogy ez is pénzbe fog kerülni. A költő mindenesetre visszaült az asztalához, a zenekar abbahagyta a zenélést, a frontember újra jött kalapozni. Adtunk pénzt. Jöttek további árusok is, nem vettünk tőlük semmit.

Aztán felállt a középkorú nő, aki a költő mellett üldögélt, és odajött hozzánk. Szép a szemem, mondta. Megköszöntem. Van-e öngyújtónk, kérdezte. Van, mondta Attila, és adott neki tüzet. A nő visszaült az asztalához a költő mellé, elszívta a cigijét, és közben igézőnek szánt pillantásokat küldött ránk. A dolog kezdett egyre kínosabbá válni, ugyanis a nő negyvenöt-ötven éves lehetett, és valószínűleg már fiatalkorában sem volt különösebben helyes, de az azóta eltelt idő végképp megadta neki a kegyelemdöfést. Egy szó mint száz, ott ücsörgött mellettünk egy öreg költő és egy öreg kurva, és az egyik a versét szerette volna nekünk eladni a népeink barátságáról, a másik meg saját magát.

Semmi kedvem szinonimák után kutatni, entellektüelt és prostituáltat írni költő és kurva helyett, egy erős metafora erős szavakat kíván, a nagy klasszikusok sem féltek egymás mellé írni ezt a két szót. Lehet, hogy a forradalom előtti években a Kubát megtestesítő két személy egy szemérmes, fiatal lány és egy fiatal politikai aktivista volt, de fél évszázaddal később egy öreg költőt és egy öreg kurvát találtunk, akik aprópénzért árulták, amijük van. Ráadásul nem valami gazdag és velejéig romlott gringónak, hanem két szerencsétlen magyarnak, akik egyre kellemetlenebbül érezték magukat a helyzetben, és már a kijárat felé pillantgattak, hogy hogyan tudnának innen mihamarabb meglépni. A pincérek azonban mind az utcán álltak és a turistákat próbálták befelé terelni – nem volt senki, aki hozta volna a számlát. Az egyik zenekari tag újra felkínálta eladásra a cédét, de ezúttal sem vettünk tőle.

A kurva végül megunta a passzív ellenállásunkat, és a tárgyra tért. Hogy közel lakik. Szuper, mondtuk. Akarunk-e egy forró éjszakát vele. Nem, köszönjük szépen. Vagy esetleg az unokahúgával, kérdezte. Nem, vele se. Pedig tüzes, fiatal. Nem, köszönjük szépen. És nem is drága. Akkor sem, köszönjük szépen, tényleg igazán köszönjük, nem, nem, nem. Akkor legalább egy pár dollárt adjunk neki, mert a négyéves lánya asztmás, és nagyon drága a gyógyszer.

Ez az előzmények ismeretében nem tűnt túl hihetőnek, úgyhogy nem adtunk semmit. A kurva csalódottan visszaült az asztalhoz, mi pedig már menekültünk volna, viszont ekkor odajött a költő, és azt mondta, hogy a kurva tulajdonképpen az ő fiának a felesége, és az asztmás kislány az ő unokája, és hogy tényleg nagyon beteg szegény, egész éjszaka köhög. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, adtunk neki pénzt (öt dollárt talán), sikerült a pincért is elcsípnünk, fizettünk, és indultunk volna kifelé, a költő viszont még nagyon közölni akart valamit. Sajnos a hangja elég reszketeg volt, a zenekar pedig újra rázendített, úgyhogy csak foszlányokat értettem az eszmefuttatásából. A globális kapitalizmus vesztésre áll, az iraki háború meg Afganisztán merénylet volt az emberiség ellen, Amerika lelkén száradnak az éhínségek és a járványok a szegény országokban, meg hasonlók. És hogy már csak Kuba őrzi a forradalom lángját.

Amikor végre elhallgatott, sebtében elköszöntünk, kimenekültünk az utcára, és megpróbáltuk feldolgozni, amit átéltünk. Tehát: egy öreg költő verset írt nekünk, aztán egy öreg kurva felajánlkozott nekünk, aztán felajánlotta az unokahúgát, aztán a költőről kiderült, hogy a saját fia feleségét futtatja, és talán közben még egy asztmás kislány is fuldoklott valahol, és az egész arra ment ki, hogy néhány dollárt kiszedjenek belőlünk, ráadásul mindeközben egy vehemens kritikát is végig kellett hallgatnunk a globális rendszer visszásságairól, amivel különben még amúgy egyet is tudtunk érteni, csak éppen így és ebben a formában tényleg csak egyetlen reakciónk volt rá: minél előbb elmenekülni onnan.

A Soy Cuba 2011-es remake-je tehát, ha én rendezném, így kezdődne, és a következő hetekben azt is megírom, hogy mivel folytatódna. A kamera végig a két kelet-európai (!!!) turistát követné Kubában, ahogy lelkendeznek, szörnyülködnek és értetlenkednek azon, amit látnak, de nem felváltva végzik ezt a három tevékenységet, hanem egyszerre. Kuba elképesztő hely, hihetetlenül érdekes, de ugyanakkor teljesen kiborító is, és – őszintén szólva – két hét alatt egyáltalán nem jöttünk rá, hogy valójában mi zajlik ott. Zaklatott és végtelenül szubjektív bejegyzések jönnek Kubáról, meg a kiöregedett rendszerről, ami ott van, meg a későkádárkori dezsavűről, ami elkapott minket. Addig is, íme a Mindörökké testvérek című vers, R(oberto?) Sebastián tollából, öt dollárért:

 

Mindörökké testvérek

 

Vannak napsütötte szívek

Melyeket a szerelem és a távolság balzsamoz

Újjászületik a fény két lélek számára

Kicsírázott a városban az emlékezetes szerelem

Beszédes csendek falai omlanak

A tűz újra összehoz közeli barátokat

A horizont kékje népeket hoz közel

 

Mindörökké igaz lesz az élő fa

Amelyet az újbóli találkozás fuvallata balzsamoz

Szép és magasztos érzelem született

Régen, és két barát tavaszán.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr793334488

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.