Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Az indián szentélyben

2011. október 04. - Soltész Béla

Ha azt írom, hogy összehaverkodtam egy fiatal indiánnal, aki elvitt engem a törzse szent helyére, az mennyire jól hangzik, nem? Az olvasó szeme előtt egy bőrökbe és tollakba öltözött Winnetou jelenhet meg, amint maga mögé ültet engem a nyeregbe, és belovaglunk a vadonba, ahol aztán egy bölcs, öreg sámán füstölővel kiűzi belőlem a gonoszt, utána pedig megitat velem valami főzetet, amitől sasokat és medvéket hallucinálok, és hirtelen megértem az univerzum összes titkát… Nos, erről sajnos szó sem volt. Pedig valóban összehaverkodtam egy fiatal indiánnal, aki valóban elvitt engem a törzse szent helyére. Csakhogy ez már a XXI. század.

A fiatal indiánt Rosaliónak hívják, az otomí törzsből származik, és kőművesként dolgozott a szomszéd házon. Néha bekopogott egy pohár vízért, érdeklődött, hogy honnan jöttem, hol az a Magyarország, mi a pénzneme és mennyibe kerül oda a repülőjegy. Egyszer segített nekem felnyitni egy kókuszdiót, csavarhúzóval és kalapáccsal. Kiderült, hogy hétvégenként egy otomí folklórzenekarban énekel, volt pár felvétel a telefonján, meghallgattuk. Tanultam tőle pár szót otomíul, sajnos a káromkodásokat már elfelejtettem, de a szia úgy van, hogy hats’i. Aztán valamikor szóba került, hogy van egy otomí szentély a faluban, ahol lakik, Tolucától 30 kilométerre a hegyekben. Természetesen azonnal mondtam neki, hogy vigyen el, úgyhogy egy nap, amikor nem kellett dolgoznia, kibuszoztam Temoayába, és megnéztük a Centro Ceremonial Otomí-t, az Otomí Ceremóniaközpontot.

A spanyol hódítás előtt a Tolucai-völgyben három indián etnikum élt, az otomík, a matlazincák és a mazahuák. Mindhárom törzs adót fizetett az aztékoknak, és mindhárman az aztékok nyelvével rokon nahuatl nyelvjárásokat beszéltek. Nem különültek el egymástól földrajzilag, összevissza lakták a völgyet, és volt közöttük egyfajta munkamegosztás: a matlazincák például a halászatban voltak jártasak, az otomík pedig a házépítésben. Amikor megérkeztek a spanyolok, a völgy közepén, a mai Toluca környékén települtek le, az indiánokat pedig felzavarták a hegyekbe, a gyengébb minőségű földekre, ráadásul rendszeresen elvitték őket kényszermunkára. Az indián falvak ennek megfelelően mind a mai napig sokkal szegényebbek, mint a latin/mesztic települések, és a férfiak jellemzően eljárnak a közeli városokba dolgozni. Temoayában a régi hagyományok annyiban élnek tovább, hogy gyakorlatilag mindenki kőműves, és Tolucában vagy Mexikóvárosban dolgoznak építkezéseken. Vannak saját buszaik is: a Temoaya-Mexikóváros országút kátyúit kerülgetve reggelente tízpercenként húznak el a buszok Mexikóváros felé, rajtuk a sok-sok kőművessel. 

Az egyik eldugott völgyben Temoaya mellett az otomík évszázadokon át végezték nagy titokban a szertartásaikat a tavaszi és az őszi napfordulón, amúgy meg eljártak vasárnaponként a katolikus templomba misére, így az egyház, bár tudott az erdei szentélyről, nem nagyon bolygatta a dolgot. A szentély gyakorlatilag egy tisztás volt, épületek nélkül, egészen addig, amíg az 1970-es évek végén Jorge Jiménez Cantú, México szövetségi állam kormányzója, az állampárt (PRI) egyik felvilágosultabb tagja azzal az ötlettel állt elő, hogy miért is ne építhetnének oda valamit az otomík, végülis csupa kőműves lakik a faluban.

Sok rosszat el lehet mondani a Mexikót 71 éven át vezető, baloldali forradalmárokból technokrata-oligarcha bűnszövetkezetté silányult PRI-ről (Partido de la Revolución Institucionalizada, Az Intézményesült Forradalom Pártja), és én sem fukarkodtam a kritikákkal a korábbi bejegyzésekben, az azonban kétségtelen, hogy sokat tettek az indiánok emancipációjáért és politikai integrációjáért. Persze minden szentnek maga felé hajlik a keze: az 1980-ra felépült Otomí Ceremóniaközpontnak kicsit Felvonulási tér-jellege lett, hatalmas, üres placcal a közepén, és egy centrális, szószéknek is kiváló emelvénnyel. Nem véletlen, hogy így alakult: Cantú, és az őt követő PRI-potentátok előszeretettel látogattak ide az otomí ünnepek idején, és szónokoltak az egybegyűlteknek arról, hogy a párt mennyire törődik velük. Infrastruktúra, szociális ellátás, munkalehetőség persze nem nagyon lett, de szimbolikusan elismerték az indiánokat önálló kulturális-politikai entitásként. Az otomík pedig már ettől is rettentő hálásak lettek, azóta is rendszeresen tarol a PRI az otomí falvakban a választásokon. Az sem mellékes, hogy az indiánok pogány identitásának erősítése nagyon jó manővernek tűnt a szekuláris-etatista PRI által a katolikus egyház világi hatalma ellen viselt háborúban. A trükk különben nem jött be, az otomík azóta is buzgón járnak misére, ÉS amúgy meg a Ceremóniaközpontba.

Az épületegyüttes különben legyűgöző. A nagy tengerszint feletti magasság miatt (3200 méter) állandóan hűvös az idő, a háttérben sötét fenyőerdők húzódnak, a hegycsúcsok alig látszanak a felhőktől. A hatalmas, épített tér két oldalán összesen 52 oszlop áll – Rosalio szerint kőkígyók – amelyek a prehispán naptár 52 évből álló ciklusait szimbolizálják. Középen 12 kúp alakú magtár sorakozik, amelyek pont olyanok, mint amilyenekben az otomí falvakban a kukoricát tárolják, ezek a mezőgazdasági ciklusokra utalnak. A kúpsor közepén van egy óriási Nap-szobor, előtte, a téren pedig egy nagy mozaik, ami a négy természeti elemet (tűz, víz, föld, levegő) és a négy emberi elemet (értelem, érzelem, erő, lélek) mutatja be – hogy pontosan mi micsoda rajta, azt nem sikerült megfejtenem. A tér másik oldalán, a Nap-szoborral szemben pedig egy hosszúkás épület áll, benne az otomí kultúrát bemutató múzeummal. Az egész komplexumot otomí mesterek tervezték meg és építették fel társadalmi munkában, a kormány pedig adott pénzt az építőanyagra. A végeredmény fantasztikus lett, építészetileg és a hangulatát tekintve is az egyik legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártam.

Valami miatt úgy van berendezve a világ, hogy a szabók gyerekeinek a leglyukasabb a ruhája: a szakmájukban kiváló emberek általában a közvetlen környezetükben nem annyira sikeresek. Az elképesztő, gondosan rendben tartott Ceremóniaközpontból lementünk Rosalióval a faluba. A csupa kőműves lakta Temoaya házai úgy néznek ki, mintha épp össze akarnának dőlni – pontosabban fel sem épültek soha úgy igazából. Mexikóban nem ritka, hogy egy ház nincs bevakolva, a tetejéből meg kiállnak a vasak, hogy ha egyszer lesz pénz, ráhúzzanak még egy emeletet. Olyan is van, hogy a kiálló vasakra műanyag kólásüvegek vannak ráhúzkodva, hogy ha a ház ura részegen fel találna mászni a tetőre, akkor ne nyársalja fel magát. Temoaya nagyjából ilyen házakból áll, településrendezési elveknek nyoma sincs, az utcák arra mennek, amerre épp van szabad hely, a házak közt van egy csomó foghíjtelek gazzal és birkákkal, a boltok kínálata meg kicsordul az utcára, oda pakolják ki az árut, ahova épp sikerül, és az autósok is elég szabadon értelmezik azt, hogy mi az úttest, és mi a járda.

Rosalio valami szőtteseket akart venni egy öregasszonytól, akivel a piacon találkozott, csak nem tudta, hogy pontosan hol lakik. Kérdezte, hogy el akarom-e kísérni – gondoltam, miért ne. Mivel az utcanevek és a házszámok is elég ötletszerűek Temoayában, fél órába telt megtalálni az öregasszonyt, aki spanyolul gyakorlatilag nem tudott, így otomíul alkudoztak további fél órát. Végül az üzlet megköttetetett, sőt, elővették a mobiljaikat, hogy számot cseréljenek, aztán, mivel már bőven ebédidő volt, Rosalio megkérdezte, hogy nem akarok-e pisztrángot enni. Nyilván akartam, úgyhogy elindultunk a falu széle felé.

A hegyekből lezúduló patakokba több helyen pisztrángfarmokat építettek: ezek gyakorlatilag hosszú betonteknők, ezekben laknak a pisztrángok, amíg ki nem fogják, fejbe nem verik és meg nem sütik őket alufóliában, chilivel és sajttal. Kicsit szégyelltem magam, hogy a kedvemért, a szemem láttára ütnek agyon egy ilyen szép állatot, de isteni finom volt, így próbáltam nem gondolni arra, hogy ez a szerencsétlen hal húsz perce még mit sem sejtve úszkált a teknőben. A farm az Ubo Tzanga nevet viselte, ami otomíul fekete gyíkot jelent, ez az otomík segítő-védelmező totemállata. Kinn is volt egy fából faragott fekete gyík a falon.

Fél órával később újra Tolucában voltam, gyárak, bankok és szupermarketek között. Az utcán, mint általában, most is egy csomó indián üldögélt, árulva a sok kacatot. Interkulturális ingázók, akik napközben bejárnak a modernitásba, hátha összeszednek egy pár pesót, aztán este felülnek a buszra, ami fél óra alatt visszaviszi őket a mágikus fekete gyíkok és a kőkígyók közé. Temoayában nincs Winnetou, se füstölővel gonoszt űző sámán, csak félkész házak és sok rozoga autó. Valamiféle varázslatot azért mégis érezni: nemhiába építették oda a szentélyt. 

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr983178342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.