Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Mexikóváros, felülnézet

2011. augusztus 24. - Soltész Béla

Ha valakit a szerencse Mexikóvárosba vet, a legjobb, amit tehet, hogy azonnal felliftezik a belvárosban álló, 180 méter magas Torre Latinoamericana tetejére. Onnan látszik csak igazán, hogy milyen gigantikus a város, amely a harmadik legnagyobb a világon (Tokió és Szöul után), és a legnagyobb az amerikai kontinensen (New Yorkot is megelőzve). Az agglomerációval együtt 20 és fél millióan élnek Mexikóvárosban, ami a Torre Latinoamericana tetejéről nézelődve azt jelenti, hogy egyik irányba nézve sem látszik a vége.

A mérete mellett a másik fő jellemzője Mexikóvárosnak az elképesztő sokszínűsége. A Cortés előtti időkben itt terült el Tenochtitlán, az azték birodalom fővárosa, egy hatalmas sóstó kisebb-nagyobb szigetein. Ebből mára gyakorlatilag semmi sem maradt – sem Tenochtitlánból, sem a sóstóból – sőt, már a helyükön emelt spanyol koloniális épületek is eltörpülnek a XX. századi bérházak és a XXI. századi felhőkarcolók árnyékában. A gigászi város mindeközben beszippantott egy csomó környékbeli falut, ahol ennek ellenére még mindig érezhető valamiféle nyugis vidékiség. Más városrészek, ahol a gazdagok laknak, olyan óriási villákkal és kertekkel vannak tele, amilyeneket talán még a francia Riviérán sem találni. A köztes területeken pedig gyárak, ormótlan középületek, autópályák és rengeteg földszintes, bevakolatlan, szürke téglából épült családi ház. És iszonyatos mennyiségű ember, autó, villanyvezeték és utcai árus. És szétszórva ebben a betondzsungelben néhány elképesztő műemlék.

Nem véletlen, hogy a Mexikóvárost bemutató posztokra (több is lesz) csak most kerül sor. Fél éve lakom a várostól 70 kilométerre fekvő Tolucában, átlagosan kéthetente van valami dolgom a DF-ben (Distrito Federal, így hívják hivatalosan a főváros központi részeit tartalmazó közigazgatási egységet), mégis hónapokba telt, amíg nagyjából átláttam ezt az óriási káoszt. Ez a poszt a tíz legfontosabb látnivalóról szól: azokról, amiket a turista feltétlenül felkeres, és amiket a Torre Latinoamericana tetejéről megpróbál beazonosítani. Mindegyik persze nem látszik a nagy távolságok és a szmog miatt, és a végiglátogatásuk sem egyszerű: másfél óra metrózás-buszozásra is szükség lehet, hogy az ember a belvárosból eljusson a távolabb fekvő nevezetességekig.

1. Zócalo

Ott, ahol Tenochtitlán legfontosabb temploma emelkedett az azték időkben, ma a katedrális áll, előtte pedig egy hatalmas, négyszögletű tér, a Zócalo. A tér további három oldalából egyet a gigantikus (és meglehetősen fantáziátlan) elnöki palota foglal el, kettőt pedig további középületek, alattuk árkádokkal és boltokkal. A spanyol hódítók lelki világára jellemző, hogy minden nagyobb indián városközponttal ugyanígy bántak el: a főtemplom helyére rakták a katedrálist, elé egy teret, kormányzói palotával és középületekkel. Ami a tenochtitláni főtemplomból megmaradt, azt a XX. században kiásták, úgyhogy a Zócalo sarkában jelenleg egy hatalmas rommező terül el. Maga a tér pedig, ahol egykor az inkvizíció égette meg az eretnekeket, az utóbbi időben leginkább kormányellenes demonstrációknak ad terepet. A tüntetések olyannyira állandósultak, hogy a fő demonstráló csoportok már egész sátorvárost húztak fel a téren, a sátrakon a kormányt gyalázó feliratokkal. Kordonoknak, időszakos fotókiállításoknak és egyéb kormányzati trükköknek nyoma sincs.

2. Monumento a la Revolución

A XX. század elején Mexikót uraló diktátor, Porfirio Díaz egyik megalomán elképzelése az volt, hogy a belvárostól nyugatra felépít egy óriási parlamentet (hogy minek, amikor gyakorlatilag diktatúra volt, rejtély), az építkezést azonban félbeszakította az 1910-es mexikói forradalom. Porfiriót elzavarta Zapata és Pancho Villa, őket meg a soron következő mérsékeltebb elnökök, és a nagyjából húsz éves káosz során a parlamentből addig megépült épületdarab (egy óriási kupola) ott árválkodott egy elhagyott telken. Amikor a 30-as években rendeződtek a dolgok, pár építész kitalálta, hogy legyen ez a forradalom emlékműve. A kupola alól elbontották az állványokat, a falakat kicsinosították pár boltívvel, alátemették a közben meggyilkolt Pancho Villát és más forradalmárokat, és kész is lett a Monumento de la Revolución. Újrahasznosításból jeles.

3. Bellas Artes

Hasonlóan zaklatott sorsa volt a Palacio de Bellas Artesnek, a Szépművészeti Palotának, de ez legalább elkészült, és arra is használják, amire Porfirio Díaz egykor kitalálta. A forradalom által félbeszakított építkezést 1934-ben fejezték be, ennek megfelően a tervek többször módosultak menet közben: neoklasszikusnak indult, a teteje art nouveau lett, a belseje meg art deco. Kevesen tudják, hogy a belső díszítések nagy részét egy magyar építész, Maróti Géza tervezte – Róth Miksa, Kőrösfői-Kriesch Aladár, Jungfer Gyula és más magyar képző- és iparművészek segítségével. Az épület színháztermében egy óriási, mozgatható üvegfüggöny áll a színpad mögött, ezt szintén Maróti tervezte, és a New York-i Tiffany cég gyártotta le. A sors iróniája, hogy a legtöbb mexikói ma arra büszke, hogy a Bellas Artesben egy Tiffany-alkotás van, holott ő csupán a gyártó volt. Még viccesebb, hogy ha Maróti neve egyáltalán előkerül, akkor – talán az olasz főépítész, Adamo Boari miatt – olaszosítva, Marotti néven szerepel. Még egy olasz, gondolhatják.

4. Plaza Garibaldi

Maradva az olasz vonalnál: Mexikóváros legfílingesebb tere a Garibaldi nevet viseli, ám nem a híres szabadsághős Giuseppéről, hanem az unokájáról, a mexikói forradalomba belekeveredő világutazóról, José Garibaldiról lett elnevezve. A Garibaldi tér fő nevezetessége az esténként itt gajdoló rengeteg mariachi-zenekar, akik némi pénzért (kb. 2-3000 ft/szám) bárkinek eléneklik az olyan, korábban már méltatott klasszikusokat, mint az El rey vagy a Tragos amargos. (Szerencsére mindig van valaki más, aki fizet, így ingyen is lehet dajdajozni, csak az utcai sörárusokra kell költeni.) Az utcabál-hangulatot ugyanis nagyban elősegíti, hogy ez az egyetlen hely Mexikóban, ahol közterületen is szabad alkoholt fogyasztani. 

5. Museo de Antropología

Az „antropológia” kifejezéssel kapcsolatban Mexikóban volt egy kisebb zavar, amiből kiváló posztkoloniális kritikai esszét lehetne írni, csak szerintem már megírták. Szemben a „történelem” (historia) kifejezéssel, ami alapvetően a fehérek (spanyolok, kreolok) történelmére vonatkozott, az indián népek és kultúrák történelmét a hivatalos diskurzus az „antropología” névvel illette. A mexikói nemzetépítés hőskorában, az 1960-as években készült el ez az óriási múzeum, ahol a mai Mexikó prekolumbián kultúráinak legfontosabb műkincseit gyűjtötték össze, hasonló lelkesedéssel, mint a British Museum gyűjteményét, csak épp országhatárokon belül. A terminológiai zűrzavar azóta csillapodott, de nem szűnt meg, a múzeum neve ma „Museo de Antropología e Historia”, míg a valóban antropológiai ihletésű másik múzeum neve „Museo de Arte Popular” (Népművészeti Múzeum, a következő bejegyzésben lesz róla szó). A Museo de Antropologíában található az összes fontosabb azték, zapoték, tolték és maja műkincs, ami nagyon klassz, ha azt vesszük, hogy nem mondjuk New Yorkban vannak, bár például a mai maják biztos örülnének, ha a maja tárgyak megtekintéséhez nem kéne 1500 kilométert utazniuk.

6. Basílica de Guadalupe

Mexikóváros központjától mintegy 10 kilométerre északra fekszik Guadalupe, a híres búcsújáró hely. Itt jelent meg először Szűz Mária az Újvilágban, ráadásul egy indiánnak, Juan Diegónak, akit persze kinevettek a papok, de aztán a további csodás megjelenések nyomán mégis jobb belátásra tértek. Az indiánok ráadásul a jelenés helyéből és körülményeiből azt a következtetést vonták le, hogy a Szűz azonos Tonantzinnal, az azték mitológia anyaistennőjével (az ő lerombolt temploma mellett történtek a csodák), a Guadalupei Szűz kultusza tehát nagyban segítette az indiánok megtérését a katolicizmusra. A régi bazilikát egy földrengés nagyon megrongálta, meg már be sem fértek a hívek, úgyhogy a 70-es években építettek mellé egy sportcsarnok-szerű új bazilikát. A csodatévő Szűzanya-képmásra (amely Juan Diego köntösére rajzolódott rá mágikus módon) annyian kíváncsiak, hogy a torlódás elkerülése végett egy mozgójárdáról lehet csak megtekinteni, amely pont egy Miatyánk időtartama alatt viszi el a híveket a szentkép előtt.

7. Teotihuacán

Még északabbra, már a városhatáron kívül fekszik Teotihuacán, egész Latin-Amerika legmonumentálisabb prekolumbián romvárosa. Teotihuacán volt az első, igazán fejlett városállam a Mexikói-felföldön: a toltékok, a zapotékok, az aztékok, de bizonyos mértékig még a maják is innen szedték az inspirációt. A két brutális méretű piramis (Nap és Hold) között egy nyílegyenes, másfél kilométeres főutca húzódik, a Halottak Útja, két oldalán kisebb piramisokkal és lakóépületekkel. A történelem lehelletét nagyban elfedi (vagy épp felerősíti, annak függvényében, hogy mit tekintünk történelemnek) a rengeteg mozgóárus, akik mindenféle mű-prekolumbián gagyit árulnak a Halottak Útján: obszidián késeket, maszkokat, kerámiaszobrocskákat. Az egykori nagyság romjai között filléres kacatokat áruló nyomorultak annyira metaforikusak, hogy ha egyetlen fényképpel kéne bemutatnom a mai Mexikót, akkor ez lenne az. Ja, és szuper sípokat vettem Teotihuacánban, az egyiknek jaguárfej, a másiknak teknős alakja van, és jól lealkudtam az eredetileg is nevetséges vételárat. Nyilván a metaforának én, a gringó is része vagyok.

8. Museo de Frida Kahlo

Egy másik kiváló metafora a mexikói történelem alakulására a zseniális festő-házaspár, Diego Rivera és Frida Kahlo története. A már említett nemzetépítési aranykorban, amikor az olajbevételekből nagyon sok pénze volt a balos állampártnak, a PRI-nek, Rivera és pályatársai, Siqueiros, Orozco és a többiek rengeteg pénzt kaptak arra, hogy a frissen felhúzott, óriási középületek falaira monumentális tablókat fessenek a dicső azték múltról, a dicső forradalomról és a technikai haladásról. Aztán a dolgok mégsem alakultak olyan jól, a monumentális tablók világa lejárt, és a grandiózus Rivera helyett az addig teljesen ismeretlen Frida vált a legnépszerűbb mexikói festővé, aki gyakorlatilag ugyanazt az egy témát festette egész életében: hogy mennyire fáj neki az élet, fizikailag és lelkileg egyaránt. Frida szülőháza, a Casa Azul (Kék Ház) ahol Riverával együtt éltek egy időben, az egyik legelképesztőbb mexikói múzeum, nagyrészt azért, mert a házaspár a sok pénzből, amit Diego keresett, mindenféle mexikói népművészeti tárgyat és antik kacatot vásárolt össze, amíg már alig fértek el a házban.

9. UNAM

A monumentális-indiános korszak leglenyűgözőbb emléke az Universidad Nacional Autonóma de México (UNAM), a Mexikói Autonóm Állami Egyetem campusa. A gigászi egyetem Latin-Amerika legnagyobbja, 320 ezer hallgató jár ide, a campus pedig akkora, hogy több, belső buszjárat közlekedik az egyes épületek között. A megalománia itt is a falfestményekben csúcsosodott ki: Siqueiros és Juan O’Gorman festményei díszítik a hatalmas kockaépületek falait, neo-prekolumbián stílusban, amitől az egésznek valami egészen bizarr hangulata lett. Egy pszichedelikus Dunaújváros, ahol csak huszonévesek laknak. Nem is rossz kombináció, különben.

10. Xochimilco

Ami viszont tényleg megmaradt az azték időkből, és nem csak utólag álmodták oda az ötvenes-hatvanas években, az sokkal szerényebb, viszont annál érdekesebb. Az egykor az egész mai Mexikóvárost behálózó csatornákból mára csak a város legdélebbi csücskében, Xochimilcóban maradt egy kevéske, mutatóba. A leleményes mexikóiak azonban szuper turistalátványosságot csináltak ebből a néhány, amúgy nem túl izgalmas, sekély csatornából, hála a trajineráknak, a lapos aljú, gazdagon díszített tutajoknak. A trajinerákat és az őket kormányzó hajósokat ki lehet bérelni egy-két órára, és amíg a turista fel-le hajókázik a csatornákon, a számtalan csónakos mozgóárustól vehet magának sört, tequilát, tacót, főtt kukoricát és vattacukrot, sőt, még csónakos mariachi-zenekarok is vannak, amik elhúzzák bárkinek a nótáját. Van, hogy egész családok ünnepelnek szülinapokat vagy keresztelőket egy trajinerán, ilyenkor egy fél napig hajóznak fel-alá, és táncolnak a mariachik számaira. Meg néha el is süllyednek, mint az az alábbi, „Titanic Mexicano” című videóból kiderül.

 

(Folyt. köv. Mexikóváros rejtett és kifejezetten nem-turistás gyöngyszemeivel a következő posztban.)

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr963172178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.