Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe

2011. június 26. - Soltész Béla

Chilében a társadalmi életem jelentős része egy jól körülhatárolható helyen, a santiagói Rosas utca 2019-ben zajlott. Ebben a hihetetlen, óriási, recsegő padlójú szellemkastélyban tizenketten laktunk együtt, nyolc különböző országból, és a legjellemzőbb társas tevékenységünk abból állt, hogy lementünk a sarki kisboltba sörért, aztán megittuk a nappaliban. A mindennapok tehát nagyon szórakoztatóak voltak, a gravitáció viszont folyton-folyvást visszahúzott minket, ha el akartuk hagyni a nappalit. Iszonyú nehéz volt kirándulásokat, pláne hosszabb utazásokat megszervezni (azért persze sikerült néhányszor), mert mindig ott volt a vonzó opció: maradjunk otthon, főzzünk valamit közösen, nézzünk meg egy filmet laptopról, és közben igyunk sört.

A Rosas 2019 a rajzon, amit – búcsúajándékként – a lakótársaimnak készítettem. 

Mexikóban minden pontosan ellenkezőleg alakult. Amikor lakást kerestem, csak két-három szobásakat találtam, ócska vagy távol eső környéken, nem különösebben szimpatikus lakókkal. Végül úgy döntöttem, hogy ott maradok abban a nagy, üres házban, ahová a véletlen kidobott, és megpróbálok lakótársakat találni magamnak. Ez nem jött össze, a tulajdonos Teresa néni nem volt hajlandó engedni az – elég magas – árból, ráadásul mindenféle mondvacsinált indokkal még azokat is elhajtotta, akik kifizették volna a bérleti díjat. Három haverom is beköltözött volna, de Teresa néni olyan okokra hivatkozva, hogy „késett, amikor jött megnézni a lakást, márpedig a pontosság nálam alapvető” mindhármat visszautasította. Hogy miért érte meg neki, hogy a háromszobás házban két szoba üresen áll, és csak egy után kap lakbért, azóta sem értem. Egy szó mint száz, az elmúlt négy hónapban egyedül laktam egy tágas családi házban, körpanorámával Toluca belvárosára, és mindezért havi 2000 pesót – 32 ezer forintot – fizettem.

CouchSurfing Toluca – a kemény mag. Kalapban César, a kemény mag kemény magja.

Kényelem ide vagy oda, az estéimet egyedül a laptop előtt szomorkodva töltöttem volna, ha nem találok rá a tolucai CouchSurfing-csoportra. Aki még nem hallott erről a kiváló találmányról: a CouchSurfing egy olyan honlap, ahol – akárcsak a Facebookon – az emberek profiloldalt készítenek maguknak, képeket töltenek fel, személyes adatokat adnak meg. A Facebookkal ellentétben azonban a cél nem a már meglévő ismerősök bejelölése, hanem új ismeretségek kötése, méghozzá az utazáshoz kötődő élethelyzetekben – legyen ez egy utazó elszállásolása ingyen és bérmentve a kanapén (innen a név), vagy közös utazások és egyéb programok szervezése. A CouchSurfing (a továbbiakban: CS) Nyugat-Európában a legnépszerűbb, de Magyarországon is szép számmal vannak tagjai. Mexikóban a dolog még eléggé gyerekcipőben jár, ennek viszont az az előnye, hogy a tagok ismerik egymást, rendszeresen összejárnak, és hétvégénként együtt szerveznek programokat.

Program

Az átlagos mexikói couchsurfer (a továbbiakban: CSer) tehát nem csak úgy kapcsolódik a projekthez, hogy hébe-hóba külföldieket lát vendégül, külföldön járva pedig igyekszik más CSereknél megaludni, hanem amikor csak teheti, hosszabb-rövidebb kirándulásokat szervez a többiekkel más mexikói városokba, falvakba, ahol helyi CSerek nappalijában, kisszobájában, vagy a kertben álló lakókocsijában tölti az éjszakát. Ezeket a kirándulásokat invasión néven emlegetik, mert tíz-tizenöt CSer szállja meg egy hétvégére a települést, hogy a helyiekkel együtt valamit csináljanak. Mexikó középső részén, a domborzati adottságok miatt, ez a valami általában egy hegy megmászását jelenti.

Peña de Bernal. Megmásztuk.

Persze nem minden városban van összetartó és aktív CS-közösség. A személyes tapasztalataim: Mexikóváros túl nagy és túl sok a CSer, akik emiatt alig ismerik egymást. Pueblában a CS egy szűk, zárt baráti társaság , akik nem igazán keresik a kapcsolatot más CSerekel. Moreliában az alapemberek összevesztek valamin, így több, kisebb klikk létezik. Querétaróban pedig valami miatt nem járnak össze a CSerek, nem csinálnak együtt semmit.

Hogy a kopaszkutyát, hogy azt le-e lehetne fotózni?

Az, hogy ezzel szemben Tolucában egy nagy, nyitott, de mégis összetartó és hiperaktív CS-közösség jött létre, leginkább egy embernek köszönhető. Ő César, egy 31 éves gépészmérnök, aki tíz éve, egyetemistaként egy vizsga előtti éjszakán kialvatlanul ment haza autóval, elaludt a volánnál, és nekiment egy oszlopnak. Mindkét karja és lába több darabba tört, napokon át élet-halál között lebegett, és csak rengeteg műtét és kilenc hónap ágyhoz kötött lábadozás után tudott újból lábra állni. Ma már teljesen egészséges, csak a hatalmas sebhelyei emlékeztetnek a balesetére. Illetve az, hogy megállás nélkül pörög, utazásokat és bulikat szervez, és bevallott célja, hogy egyetlen napja se múljon el valami új és izgalmas élmény nélkül.

César és a chilaquiles. Buli után reggel chiliszószban úszó tortillát enni, az például elég izgalmas élmény

A halálközeli élménynek és az ágyban töltött háromnegyed évnek köszönhetően ugyanis César rádöbbent, hogy az élet rövid, a világ pedig óriási és izgalmas. A korábban visszahúzódó, stréber fiú amint újra rendesen tudott járni, nekiállt tökegyedül, egy szál hátizsákkal bejárni Mexikót. Az első száz mexikói között regisztrált a CS-re, és a lelkesedése azóta sem hagyott alább: azon kívül, hogy időnként random külföldiek alszanak nála, alig van olyan este, amikorra ne szervezne valamit, a pizzázástól a koncerten át a lucha libréig, péntek este pedig, amint véget ér a munkaideje, bevágódik a kocsijába, és elmegy valahová Toluca 200 kilométeres körzetében, ahonnan csak vasárnap késő este tér vissza. Ezeket a hétvégi kirándulásokat „aki bújt, aki nem”-alapon meghirdeti a CS Toluca üzenőfalán, és lehet hozzá csatlakozni, amíg van hely a kocsiban.

De a felhők között kirándulni sem épp mindennapi dolog

Egyedül élő, ritkás kapcsolathálóval rendelkező külföldiként tehát alig érhetett volna nagyobb szerencse Mexikóban, mint az, hogy megismertem Césart. Az egyéb kötelezettségektől (család, munka stb.) sújtott egyéb CSerekkel ellentétben elkezdtem válogatás nélkül eljárni minden eseményre, amit César szervezett. Szép lassan a tolucai CS-közösség kettes számú alapembere lett belőlem, aki megbízhatóan mindig mindenhol ott van. Szemben tehát a chilei helyzettel, ahol a bulik a lakás nappalijában voltak, és hetek teltek el anélkül, hogy elhagytam volna Santiago belvárosát, Mexikóban alig múlt el úgy hét, hogy ne vettem volna részt valami kiránduláson, a hatalmas és üres családi házamba meg leginkább csak aludni jártam.

A Nevado de Toluca tetején igazán jól mutat a csoportkép

A négy hónap alatt összeállt lista elég impresszív. A huejotzingói karnevállal kezdődött, aztán, ha már ott voltunk, elmentünk Pueblába is molét enni és turistáskodni. Tepoztlánban felmásztunk egy hegyre, hogy megnézzünk egy azték piramist. Michoacánban a hippikkel töltöttük a húsvétot az erdőben, aztán felmásztunk egy hegyre, a Paricutín vulkánra. Villa del Carbónban felmásztunk egy hegyre, aztán csónakáztunk a víztározón. Querétaróban egy metálos CSer házibulijába csöppentünk ötven további metálos közé, másnap meg egy bor- és sajtfesztiválon folytattuk a rakendrollt, végül Bernalban felmásztunk egy hegyre. Múlt hétvégén pedig tizenöt CSer érkezett hozzánk, Tolucába, különféle környékbeli városokból, és – mit ad Isten – felmásztunk egy hegyre. 

De a kráterben, a lagúna mellett sem rossz

Ez a hétvége azonban két szempontból is különleges volt. Egyrészt, a Toluca mellett magasodó Nevado de Toluca a negyedik legmagasabb hegy Mexikóban, ami a maga 4680 méterével sokkal magasabb, mint bármelyik hegy vagy szikla, amit eddig megmásztunk. A kialudt vulkán krátere olyan, mint egy párhuzamos univerzum: a ritkás magaslati levegőben földöntúliak a fények, ahogy a kráterben lévő két lagúnáról visszatükröződnek. A menedékházban – június ide vagy oda – majdnem halálra fagytunk, az esti hússütést kénytelenek voltunk a ház fürdőszobájába telepíteni, hogy elviselhetővé tegyük valahogy a hőmérsékletet. A magaslati betegség szerencsére nem kapott el senkit, de azért erősen éreztük, hogy 4000 méter fölött vagyunk.  

Elképesztő kilátás: a Nevado de Toluca krátere felülről

A másik különlegesség pedig az volt, hogy szülinapot ünnepeltünk, méghozzá nem is akármilyet: César „újjászületésének” tizedik évfordulóját. Tíz évvel a balesete után, 31 évesen César sokkal fiatalosabb, pörgősebb és lazább, mint amilyen – saját elmondása alapján – 21 éves korában volt. Mindenkinek vannak az életében kisebb-nagyobb törések, amelyektől minden megváltozik, az azonban ritka, hogy valaki ilyen éles pálfordulást tegyen. Ráadásul a lehető legjobb irányba: ahelyett, hogy egy befordult, unalmas, koravén vállalati rabszolga lenne (mint ami minden bizonnyal lett volna belőle, a baleset nélkül), César sportot űz abból, hogy nem múljon el egyetlen napja sem valami új, különleges, izgalmas esemény nélkül.

„Ha arra gondolok, hogy tíz évvel ezelőtt ezen a napon és ebben az órában 90% esélyem volt arra, hogy meghaljak, vagy hogy ne tudjak többé járni, úgy érzem, hogy tele vagyok élettel. Köszönöm a sorsnak ezt a második lehetőséget, nem fogom elfecsérelni. Ma töltöm be az új életem tizedik évét.”

A tizedik „szülinap” tiszteletére a Nevado de Toluca tetején, 4500 méter magasan, barátok között például César végre-valahára rászánta magát arra, amire korábban, mexikói létére sohasem volt képes: megette a tequila aljáról a kukacot.

Tovább, előre

Az élet rövid, mint a kukac, a világ pedig óriási és izgalmas. Nem ismerek senkit, aki olyan szisztematikusan igyekezné kiélvezni az élet minden örömét, mint César: van mit tanulnom tőle. Boldog újjászületés-napot, mester, csak így tovább.  

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr43010395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.