Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

¡Viva Zapata!

2011. május 27. - Soltész Béla

1994. január elsején, azon a napon, amikor életbe lépett a NAFTA – a Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada közti szabadkereskedelmi szerződés – fekete símaszkos, terepszínű ruhás indián harcosok bukkantak elő Chiapas erdeiből, több települést elfoglaltak, megostromoltak egy katonai laktanyát és kiszabadították a San Cristóbal-i börtön foglyait. A mexikói hadsereg gyorsan reagált, hatalmas erősítés érkezett Chiapasba, és két hét alatt visszaszorították az indiánokat az erdőbe. A két hét harcot két év bújócska követte a felkelők és az állami hadsereg között, ami alatt az egész világ megismerte az EZLN  (Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) és vezetője, Subcomandante Marcos (Marcos alvezér) nevét.

Zapatista falfestmény, jobbra Emiliano Zapata. Oventic, Chiapas

Noha Subcomandante Marcosról egyetlen fotó sem készült, amin ne viselne fekete símaszkot, és a valódi identitása sem ismert 100%-os biztonsággal, a mexikói titkosszolgálat szerint az igazi neve Rafael Guillén, 54 éves, és mielőtt beállt a mozgalomba, filozófiát tanított egy mexikóvárosi egyetemen. A Marx, Gramsci és Foucault tanain nevelkedett Subcomandante azért hívja magát alvezérnek, mert „az igazi vezér a nép”, a Marcos pedig egy bajtársa neve volt, aki elesett a harcokban. A chiapasi indián mozgalmat nem ő alapította, az már több évtizede létezett, és a fő követelése az volt, hogy a földreformot, amit már az 1917-es alkotmány előírt, hajtsák is végre, mert menet közben valahogy elsikkadt – főleg ott, ahol a parasztságot indiánok alkották, akik még a kreol és mesztic parasztoknál is kevesebb érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek. A posztstrukturalista-posztmarxista Subcomandante és a kevésbé komplikált világnézetű, de annál elszántabb indiánok találkozása rendkívül robbanékony elegyet hozott létre – így alakult meg a Felszabadító Hadsereg, amely a nevét Emiliano Zapatától, az 1910-es mexikói forradalom hősétől kölcsönözte.

Zapatista képeslap, a képeken Subcomandante Marcos

Két évvel a harcok után, 1996-ban a mexikói kormány és a zapatisták aláírták a San Andrés-i egyezményt, amiben a kormány autonómiát és földosztást ígért, és amiből aztán semmit sem tartott be. Marcos erre komoly nemzetközi kapcsolatháló-építésbe kezdett az épp ébredező (Seattle 1999, Porto Alegre 2001) alterglob mozgalom tagjaival, és figyelemre méltó online kampányt is folytatott. Manuel Castells szerint a zapatisták a világ első információs gerillamozgalma (kíváncsi vagyok, mennyi lesz még). Néhány év alatt a zapatisták az alterglob mozgalom kedvenceivé váltak, Chiapasban rendezték például 1996-ban az Első Interkontinentális (más források szerint Intergalaktikus) Találkozót az Emberiességért és a Neoliberalizmus Ellen. Konkrétan az Oventic nevű faluban – ez az információ mindjárt jelentőséget nyer.

Odahaza ellenben kevesebb sikerrel járt a mozgalom. A Subcomandante által vizionált össz-mexikói forradalom elmaradt, a mexikói kormány az oszd meg és uralkodj politikáját követi már több, mint egy évtizede, vagyis azok a falvak, ahol nincsenek zapatisták, kapnak egy csomó segélyt, ahol meg vannak, azok még áramot se. A zapatisták azonban túltették magukat az ügyön, elfogadták a status quót és önellátásra rendezkedtek be. Marcosnak még 2006-ban volt egy próbálkozása, a választások előtt országjáró körútra indult, hogy meggyőzze a mexikóiakat, hogy ne szavazzanak senkire, inkább kezdjenek forradalomba. A rendőrség nem bántotta Marcost, nem is tartóztatta le, hagyta, hadd beszéljen. Nem is lett forradalom.

Az azóta eltelt öt évben senki sem tudja, mi történt a Subcomandantéval. Idén tavasszal felröppent a hír, hogy rákos, és egy kórházban ápolják – talán Észak-Mexikóban, talán máshol – de ezt Marcos közleményben cáfolta. Az igazságot senki nem tudja kideríteni, mivel, mint már említettem, senki nem látta őt símaszk nélkül, csak a közvetlen bajtársai, de őket sem lehet beazonosítani, mert szintén mindig símaszkot viseltek. A zapatista közösségek azonban továbbra is élik mindennapjaikat Chiapasban, de facto függetlenül a mexikói államtól.

Nehezen tudtam volna elképzelni, hogy anélkül menjek el Chiapasból, hogy ne látogattam volna meg egy zapatista falut. András és Dávid szerencsére sokkal pozitívabban viszonyult az ötlethez, hogy símaszkos gerillák közé szeretnék kirándulni, mint ahogy vártam, úgyhogy nekiálltunk kérdezősködni San Cristóbalban, hogy hol van olyan zapatista falu, ahová elmehetnénk anélkül, hogy akár a mexikói hadsereg, akár a zapatisták be ne zárnának minket valami külföldi kémek számára fenntartott sötétzárkába menet közben.

A zapatisták továbbra is nagyon menők a nemzetközi alterglob-újbalos-ökohippi backpackerek között, azokból meg annyi van San Cristóbalban, mint szőrszál Karl Marx szakállában, úgyhogy a főutcán egymást érik a keresletet kielégíteni hivatott vöröscsillag- és símaszk-nagykereskedések. Miután több helyen is azt mondták, hogy Oventicba érdemes menni, beszálltunk egy arra haladó iránytaxiba, és némi szorongással, de annál kíváncsiabban vártuk, hogy mi fog történni.

Az iránytaxi Oventic szélén, egy sorompónál tett ki minket. A sorompó mellett volt egy őrbódé, benne két símaszkos asszony, akik megkérdezték, hogy mi járatban vagyunk. Magyarországról jöttünk, mondtam, szimpatizálunk a mozgalommal, szívesen megnéznénk, hogyan is élnek Önök. Rendben, mondták, mindjárt jön egy compañero, addig várjanak itt. Körbepislogtunk, fegyvereket nem láttunk sehol.

Zapatista tánclépések

Pár perc múlva jött egy férfi, szintén símaszkban. Hozott egy kézzel írott, fénymásolt űrlapot, és azt mondta, hogy ezt minden látogatóval kitöltetik. Ettől megnyugodtam egy kicsit – fel vannak készülve, hogy mindenféle gringók csak úgy idejönnek bámészkodni, gondoltam. Először a nevünket kellett bediktálni, ez eltartott egy darabig, hiszen magyar neveket külföldön csak a legritkább esetben sikerül hibátlanul leírni. Aztán jött az ország neve, ez sem jött össze elsőre (Ungría került a papírra, H nélkül). Utána a símaszkos ember azt kérdezte, milyen szervezettől jöttünk. Döntéshelyzet volt, valamit mondani kellett, úgyhogy szemrebbenés nélkül bediktáltam, hogy Colegio de la Teoría Social. Remélem, a kollégium tagsága nem neheztel meg rám, hogy Andrást és Dávidot egy délután erejéig tiszteletbeli tekessé fogadtam – majd egyszer, ha történészek a zapatista archívumokat fogják kutatni, talán előkerül, hogy a TEK-ből is járt ott egy delegáció. Ha pedig a közeljövőben nagybajuszú, sombrerós titkosügynökök jelennek meg a Ráday utcában, arról is én tehetek, előre is elnézést a kellemetlenségekért.

Zapatista kórház

A símaszkos ember ezek után elkérte az útlevelünket. San Cristóbalban már figyelmeztettek minket, hogy vigyünk útlevelet, úgyhogy fel voltunk készülve lélekben, illedelmesen odaadtuk. Az ember elment, és egy óra múlva jött vissza. Hogy ezalatt mit csináltak, nem tudom – talán a Google segítségével próbáltak rájönni, hogy milyen a politikai rendszer Magyarországon. Valószínűleg nem találták meg, mert a símaszkos ember visszajött, visszaadta az útleveleinket, és szívélyesen közölte, hogy minden rendben, beléphetünk a faluba.

Az már az egyórás várakozás alatt kiderült, a kapuban bámészkodva, hogy Oventic nem egy nagy hely – tulajdonképpen egyetlen utca az egész, nem is értem, hogy fért el itt az Első Interkontinentális (vagy Intergalaktikus) Találkozó az Emberiességért és a Neoliberalizmus Ellen. Igazából a „zapatista falu” kifejezés félrevezető, Oventicnek ugyanis nincsenek állandó lakosai. Chiapasban 27 község áll zapatista irányítás alatt, ezek mindegyike több faluból és tanyából áll, ezen kívül pedig van 5 faluközpont, ezek neve caracol, vagyis csiga (hogy miért, az nem derült ki), ahol iskola, kórház és mindenféle furcsa nevű intézmény van, mint például a Kézműves Asszonyok Szövetkezete a Méltóságért, vagy a Jó Kormányzat Tanácsa. Oventic az öt caracol egyike, és az egyetlen, amit „csak úgy” meg lehet nézni, ha a nem-zapatista érdeklődő épp arra jár. Úgy is hívják hivatalosan, teljes nevén, hogy Oventic, a Zapatisták Központi Szíve a Világ Előtt.

Soha nem fogom megtudni, hogy mennyire volt patyomkin, amit láttunk. Ami kétségtelen: volt rengeteg gyönyörű, forradalmi tematikájú falfestmény. Volt egy kórház, két modern mentőautóval. Volt egy – kívülről legalábbis – jól felszereltnek tűnő iskola. Volt egy sportpálya. Volt több bolt, az egyik Che Guevara nevét viselte. A boltban lehetett kapni alapvető élelmiszereket (és Coca-Colát!), illetve a Rebeldía (Lázadás) című zapatista folyóiratot (van online kiadása is!) és DVD-ket a mozgalmat bemutató dokumentumfilmekkel. Ezen kívül volt több bolt, ahol asszonyok szőtteseket árultak. Ez utóbbi egyértelműen arra utalt, hogy nem mi voltunk ott az első turisták, sem az utolsók. Ami viszont markáns különbség volt a többi mexikói szuvenír-árushoz képest, az az, hogy minden tárgyon rajta volt az azt készítő asszony neve és az általa meghatározott fix ár. Alkudni nem lehetett, és amikor vettem egy szőttest, az eladó levette a címkét és beragasztotta egy füzetbe, hogy amikor az adott asszony legközelebb arra jár, odaadja neki a teljes vételárat.

Végig, amíg a faluban mászkáltunk, mellettünk volt a símaszkos ember, de mehettünk bármerre, és kérdezhettünk bármit. Fotózni szabad volt, de csak az épületeket, az embereket nem (a legtöbb emberen nem volt símaszk, csak azokon, akik – feltételezem – valamilyen tisztséget töltöttek be). A tisztviselő-választás és a döntéshozatal bázisdemokratikus módszerekkel történik, mindenki beleszólhat a közösség életét érintő döntésekbe, mondta a kísérőnk. Részben adományokból élnek, amiket külföldi szimpatizánsoktól kapnak, illetve a szuvenír-eladásból is jön egy kis pénz, de a fő bevételi forrás a fair trade kávé, amit külföldre adnak el. Ez utóbbiról később kiderült, hogy nem teljesen igaz – fair trade-del foglalkozó olasz ismerősöm mesélte, hogy a zapatisták nem engedik oda az ellenőröket az ültetvényekre, mondván, hogy „saját magukat ellenőrzik”, így a Max Havelaar-címke önbevallásos alapon kerül a kávéra. Azt is megkérdeztem, hogy mit tanulnak a gyerekek az iskolában. „Írni, olvasni, meg a zapatista mozgalom történetét és elveit” – válaszolta a kísérőnk. Ennek fényében nem meglepő, hogy a mexikói állam nem ismeri el a zapatista iskolák bizonyítványait, így a fiatalok nem tudnak egyetemre menni. Ráadásul a sok kormányzati segély miatt a szomszédos, nem-zapatista falvakban sokkal jobb az életszínvonal, úgyhogy sokan dezertálnak a mozgalomból és kezdenek új életbe, megbékélve az elnyomó, globális kapitalista rendszerrel, ha egy kis segély is jár hozzá.

Felemás érzésekkel jöttünk el Oventicből. Éjszakára nem maradhattunk ott, ahhoz a közösség beleegyezése kellett volna. Amit egyszerű látogatóként megláthattunk a zapatisták életéből, azt megláttuk, aztán hogy ebből mennyit fogadtunk el igazinak, és mennyit kirakatnak, az már csak a mi szkepszisünkön múlt. Egyikünk sem egy minden gumicsontot azonnal lenyelő típus, mégis arra a következtetésre jutottunk, hogy amit láttunk, az nagyjából a valóság. Nem voltak észak-koreai típusú kirakat-szupermarketek: egyszerű, szegény, de elkötelezett embereknek tűntek a zapatisták, akik 17 éve nekiálltak, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat. És bár van némi hektikus nemzetközi hátszelük, azért alapvetően egyedül küzdenek a fennmaradásért, és az ellenszél nagyon is konkrét, állandó és erős.

A Che Guevara Szövetkezeti Vegyesbolt

Kétségtelen, hogy a zapatisták szegények, de a nem-zapatista chiapasi falvak (amelyeket nem bélel ki látványosan pénzzel az állam, hogy átédesgesse a mozgalmárokat a saját oldalára) még szegényebbek. Az ott élőknek pedig megoldásként marad a filléres rabszolgamunka valami ültetvényen vagy gyárban, vagy a szájtáti gringók kiszolgálása, vagy a kivándorlás, vagy a belépés valamelyik drogmaffiába. Akkor meg már inkább a bukdácsoló, őrlángon égő forradalom.  

A zapatizmus nem játék

A zapatista falvakban ezen kívül lépten-nyomon olyan feliratokat lehet olvasni a falakon, amilyeneket sehol máshol a világon. Például, hogy „itt a nép parancsol, a kormány pedig engedelmeskedik”. Lenne ötletem, hogy hová kéne még ezt kiírni.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr282935866

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.