Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

A dzsungel szélén

2011. május 24. - Soltész Béla

Tizedik hónapja vagyok Latin-Amerikában, és igazán nem panaszkodhatom, majdnem minden éghajlathoz volt már szerencsém. A csontszáraz Atacama-sivatagtól az esős Chiloéig, a jéghideg Patagóniától a langyos Mazuntéig terjedt a skála, ráadásul Chilében júliusban volt tél és októberben tavasz, aztán a chilei nyárból januárban hazaugrottam a magyarországi télbe, onnan meg a mexikói tavaszba, ami teljesen összezavarta a bioritmusomat. A klímák közti kóválygásból egyvalami hiányzott mindeddig, a trópusi esőerdő és a párás dögmeleg. Most végre eljutottam a dzsungelbe is – igaz, csak a legszélére, de már az is kellően lenyűgöző volt.

Miután Mazuntéban András, Dávid és én elengedtük a teknősöket, felszálltunk az éjszakai buszra, és másnap reggelre értünk Chiapasba, azon belül San Cristóbal de las Casasba, ahol egykor Bartolomé de las Casas, az indiánok apostola volt a püspök. Chiapas Mexikó legdélebbi szövetségi állama, a lakosság nagy része indián, a spanyol mellett gyakran hallani őshonos nyelveket, tzotzil és tzeltal mondatfoszlányokat is az utcán. És persze angol, német, francia és olasz nyelvűeket is: San Cristóbal az egyik legnagyobb gringó hotspot Közép-Amerikában, ahol a Mexikóvárosból Guatemalába, vagy Cancúnból Oaxacába tartó hátizsákosok útja összetalálkozik.

San Cristóbal 2200 méterrel a tengerszint fölött fekszik egy kellemesen hűvös völgyben, fenyőerdők között, ezért is itt alapították meg a spanyolok az egyik első városukat Közép-Amerikában. Észak felé viszont mindössze három órát kell kacskaringózni a szerpentineken, 2000 métert ereszkedve, és máris a Yucatán-félszigetet beborító dzsungel délnyugati csücskében találja magát az ember.

Persze a hegyek közt is van elég látnivaló. San Cristóbaltól egy órányira található a Sumidero-kanyon, egy átlagosan 500 méter mély szurdok (a legmélyebb pontján 900 méter a szintkülönbség az alja és a teteje közt), amit egy duzzasztógáttal víztározóvá alakítottak. Negyven személyes motorcsónakok viszik rajta ide-oda a gringókat, a többszáz méteres sziklafalak lenyűgözőek, a parton vízimadarak és krokodilok tanyáznak. Csupa hálás fotótéma.

Az igazi izgalmat mégis a dzsungelbe való alászállás okozta. Ahogy kacskaringóztunk lefelé, úgy lett egyre melegebb, és a fenyőerdőket először kávéültetvények, aztán egyre nagyobb és nagyobb trópusi fák váltották fel. Az előzmények ismeretében (még sosem jártam dzsungelben) érthető, hogy a hőmérséklet emelkedésével párhuzamosan egyre lelkesebb lettem, körülbelül úgy, mint aki először ül szaunában, és csak rakja szaporán a faszenet a kályhába, hogy még, még, még. Amikor már tényleg nagyon meleg kezdett lenni, szerencsére megérkeztünk Agua Azulba egy rövid strandolásra.

Agua Azult, ez a természetes vízi vidámparkot egy elképesztően türkizkék folyó hozta létre. A víz magas ásványianyag-tartalma több méteres mészkő-lépcsőket hozott létre a mederben, így úszómedencék és vízesések váltakoznak egymással körülbelül egy kilométer hosszan. Felmásztunk a legfelsőhöz, találtunk egy majomhintát és belecsobbantunk a vízbe. Sajnos szervezett túrán voltunk, alig egy óránk volt fürdeni és az élet császárát játszani, és már mentünk is tovább. Agua Azulban lehet kempingezni is, ha egyszer valami csoda folytán visszajutok, biztos több napot eltöltök majd ott.

A következő állomás szintén egy vízesés volt, Misol-Ha. Itt már nem fürödtünk, viszont bemásztunk a vízesés alatt egy barlangba, amiben volt egy másik vízesés. A barlangban nem volt semmilyen világítás, csak pár elemlámpás ember próbálkozott bevilágítani a teret – sikertelenül. Töksötét volt, úgyhogy az a szürreális helyzet állt elő, hogy csak akkor láttuk a vízesést, ha vakuztunk. Igazi turisták voltunk tehát, akik nem is látják azt, ami előttük van, csak a fényképezőgép nézőkéjén keresztül. Sajnos a képek se lettek jók, úgyhogy marad a felemás tudat, hogy voltunk egy barlangban, és elvben láttunk egy vízesést, de a másodpercnyi vakuvillanások nem voltak elegendőek arra, hogy rendesen megfigyeljük. Hálisten az interneten rajta van ez is, mint minden, úgyhogy tessék, itt a barlangi vízesés, ezt láttuk. Pontosabban nem láttuk.

Kijöttünk a barlangból és újra homlokon csapott minket a dögmeleg. Misol-Ha környékén már kezdett igazán trópusias lenni az élővilág. A fákról liánok lógtak, a bokrokon elképesztő piros és narancssárga virágok nőttek, és láttunk valami nagy, sáskaszerű rovart is. Ez már tényleg az, gondoltam, pedig még hátra volt a legjava.

Az igazi, dzsungelszerű dzsungelt Palenquében találtuk meg. Palenque ott fekszik, ahol az utolsó dombok is eltűnnek, és kezdődik a forró, lapos Yucatán-alföld. A maja romváros az i. sz. VII. században élte virágkorát, aztán, ki tudja miért, lassan elnéptelenedett, és benőtte a romokat az erdő. A XIX. századtól kezdve fokozatosan nekikezdtek a régészeti feltárásoknak, és szép lassan kibontották a piramisok egy részét a növényzet alól, de még így is sok épület-maradvány maradt feltáratlanul.

Palenque hihetetlenül néz ki. A piramisok hátterében ott burjánzik a dzsungel, a fákon bőgőmajmok sikítoznak, a fák között papagájok röpködnek. A legtöbb piramisra fel lehet mászni, a belső helyiségekben hatalmas, faragott sztélék állnak, a falakon pedig sok helyen látszik az eredeti festés nyoma. Palenque piramisai eredetileg, akárcsak a görög templomok, kívül-belül ki voltak festve, de az utókorra már csak a puszta kövek maradtak. Az eddig megismert indián magaskultúrák közül egyértelműen a maják művészete tetszett a legjobban: sem az inkák, sem a tihuanacóiak, sem az aztékok, sem a zapotékok nem építettek olyan fantáziadús és részletekben gazdag épületeket, mint a maják. Hát még ha az eredeti falfestmények is megmaradtak volna.

Palenque volt az első dzsungel-élményem, és mindeddig az utolsó is. András és Dávid folytatta az utat Guatemalába, én viszont sajnos nem tarthattam velük. Április elején jártunk Chiapasban, én pedig az ösztöndíjamat – sok más feltétel mellett – azzal a megszorítással kaptam, hogy az első három hónap során nem hagyhatom el Mexikót. Hogy ennek mi értelme van, nem tudom: talán volt, aki csak felvette a pénzt és lelépett, nem is sejtve, hogy mi mindenről marad le, hiszen Mexikó a világ talán legizgalmasabb országa. Ennek ellenére azért nagyon örültem volna, ha mehettem volna tovább, befelé a dzsungelbe, Guatemalába és Belize-be.

Ami késik, nem múlik. Ha minden jól megy, júliusban eljutok Yucatánba, ahol további maja piramisokat és még sok-sok dzsungelt fogok látni. Sőt, ha még annál is jobban megy minden, talán lesz időm és pénzem egy nagy Közép-Amerika-tripre a nyár végén. Elsősorban Guatemalára és Nicaraguára vagyok kíváncsi: majd kiderül, hogy összejön-e.

Chiapas azonban még tartogatott egy egészen rendkívüli élményt, ami az egész dél-mexikói utazás fénypontja volt, erről fog szólni a következő bejegyzés. Trailer itt.  

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr742927832

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.