Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Mazunte, a vizes meseország

2011. május 18. - Soltész Béla

Az út Oaxacából a Csendes-óceán partjára nem volt egyszerű: eredetileg is hat óra lett volna egy mikrobuszban (az út annyira kacskaringós, hogy rendes buszok nem is járnak rajta), egy helyen azonban építkezés miatt lezárták, úgyhogy további másfél órát töltöttünk földutakon kanyarogva, hogy aztán ki tudja, hány kilométerrel odébb visszataláljunk rá. Az óceánt Pochutlánál értük el, ahonnan egy kisteherautó platóján rázkódva jutottunk el oda, ahol Bob Marley még mindig él és virul: Mazuntéba.

Oaxaca állam tengerpartja egészen más képet nyújt, mint a száraz központi völgyek. Az óceánt pálma- mangó- és banánfák szegélyezik, az öblökben pedig mangrovék nőnek, hatalmas gyökereik között krokodilokkal és iguanákkal. A partot merőlegesen kapja telibe az Északi Egyenlítői Áramlat, emiatt a hullámok szélcsendes időben is három-négy méter magasak. Nekifutásból beleugrani egy ilyen hullámba, aztán tizenöt méternyit sodródni vele kifelé, végül vizet és homokot köhögve feltápászkodni és újra berohanni megunhatatlan program, ha pedig a végkimerültség mégis megálljt parancsol a kamikaze-strandolásnak, a parton a pálmalevél-tetős büfé teraszáról lehet tovább nézni, hogyan tombolnak az elemek. Tíz pesóért a büfés machetével kinyit egy kókuszdiót, további tíz pesóért tesz bele egy kis jeges gint, a magnóba meg – ingyen és bérmentve – valami ezeréves reggae-t.

Mazunte négy utcából áll, a lakosságot szörfösök és hippik alkotják, a mangót csak fel kell szedni a földről, és a szúnyogokon kívül semmi, de semmi problémája nincsen ott a turistának. Mindössze néhány órára volt szükségünk, hogy belemerüljünk abba a lassú, időtlen groove-ba, amiben az ilyen helyen egy egész életet le lehet élni. Négy napot töltöttünk Mazuntéban, de ezt csak utólag, a naptárat nézve sikerült rekonstruálni. Amíg ott voltunk, egy nagy, puha, meleg massza volt az idő – néha ettünk, néha fürödtünk, néha aludtunk, mindig, amihez kedvünk volt. Kíváncsi vagyok, mikor jött volna el az a pillanat, amikor ráuntunk volna minderre, és kedvünk lett volna továbbállni: gyanítom, hogy legalább egy, de inkább két hónapig szóba sem került volna semmi ilyesmi.

Mivel a napjaink meg voltak számlálva, sajnos nem tudtunk teljesen cseppfolyóssá olvadni az időtlenségben. Azért nem stresszeltük halálra magunkat: Mazuntéban az aktív turizmus sem jelent többet, mint hogy az ember fél óra alatt felmászik egy szirtfokra, és ott másfél órán át bámulja a naplementét.

Az is adta magát, hogy hajózzunk egyet az óceánon. Ültünk a strandon, amikor megjelent egy helyi csónakos ember, hogy elvisz minket delfint és teknőst nézni, ha akarjuk, sőt, talán még bálnát is fogunk látni. Naná, hogy akartuk. Nem bántuk meg, elképesztő volt, persze a végén a csónakos ember meglépett a visszajáró pénzzel, de annyi baj legyen – az élmény kétszer ennyit is megért volna.

Először is összetalálkoztunk egy csoport delfinnel, akik a vízből ki-be ugrálva vonultak dél felé. A motorcsónak felvette a delfinek sebességét, velük haladtunk egy jó darabig, olyan közel, hogy épp hogy csak meg nem tudtuk fogni őket. Aztán amikor a delfinek begyorsítottak, feladtuk a versenyt, és néztük, hogyan tűnnek el a láthatáron.

Utána jöttek a bálnák. Egyáltalán nem hittük el, hogy bálnákat fogunk látni, aztán hirtelen felbukkant egy hatalmas hátúszó, aztán jött egy nagy, fröcskölő farokcsapás. Persze bálna és bálna közt nagy különbségek vannak, nekünk nem a hatalmas kék bálnához volt szerencsénk, hanem „csak” a jóval kisebb orkákhoz, akiket valami miatt gyilkos bálnának hívnak, pedig igazából delfinek ők is (kardszárnyú delfinek, egészen pontosan). Erről csak a Wikipédia világosított fel utólag, akkor és ott csak annyit tudtam, hogy húha, ott egy bálna. Jobb is lett volna talán, ha ebben a hitben maradok, mindenesetre orkát látni sem volt mindennapi élmény.

Végül megjelent egy tengeri teknős. Szerencsétlen állat nem is sejtette, hogy mi vár rá: a csónakos ember megállította a motort, és gondolkodás nélkül ráugrott. Amikor mindketten felbukkantak, a teknős csak kapálózni tudott, a csónakos ember szorosan magához ölelte, és kiabált, hogy ugorjunk be mi is a vízbe. Kevésbé akrobatikusan, de mi is beereszkedtünk, hogy megsimogassuk a másfél méteres teknőst, aki megadóan tűrte a dolgot – talán mégse érte olyan felkészületlenül az eset, és előfordult már vele néhányszor, hogy ráugrottak egy csónakból, és aztán mindenféle gringók fogdosták. Végül a csónakos ember elengedte, a teknős meg gyorsan lemerült jó mélyre, vélhetően zaftos teknős-káromkodások közepette.

Mazuntéban nem csak a tengeren, hanem egy édesvizű lagúnában is lehet hajózni. A szirtfok túloldalán, Ventanillában van egy mangrove-mocsár, ott is befizettünk egy csónakázásra, és reméltük, hogy igaz, amit mondanak a helyiek, hogy krokodilok élnek a vízben, és az is, hogy nem támadnak emberre. Mindkét hír igaznak bizonyult, láttunk krokodilokat, de nagyjából annyi aktivitást mutattak, mint egy darab fa, mi pedig értelemszerűen nem kezdtük el piszkálni őket, hogy mozduljanak már meg.

A mangrove gyökerein iguanák mászkáltak, a lombjain pedig darvak és egyéb vízimadarak költöttek. A lagúna közepén kikötötttünk egy szigeten, ahol volt egy kis állatkert, láttunk mosómedvét, csuklyásmajmot és koatit, meg egy csapat aprócska mocsári szarvast. Sőt, kis krokodilokat is, akik fogságban születtek, és nem tanulták meg, hogyan kell vadászni, úgyhogy az állatkertben kötöttek ki.

Mazuntéban van egy nagyobb, tematikus állatkert is: a Mexikói Teknősközpont (Centro Mexicano de la Tortuga), ahol az országban található összes teknősfajtából tartanak néhányat. Az állatkert a szállásunktól tíz percre volt, úgyhogy ez is adekvát programnak tűnt: sétáltunk két saroknyit, aztán egész délután néztük a teknősöket. Hatalmas tengeri teknősök élnek Mexikóban, és az elmúlt évtizedekben a vadászat, az élőhelyeik elpusztítása és a környezetszennyezés miatt több teknősfaj is a kihalás szélére került. Szerencsére néhány éve szigorú védettség alá vonták őket, és már szigorúan tilos teknőst vagy teknőstojást enni, úgyhogy a számuk újra növekedésnek indult. Ma már csak azt kell elviselniük, hogy néha rájuk ugranak egy csónakból a turisták kedvéért.

Hogy rásegítsenek a kedvező demográfiai fordulatra, biológusok és önkéntesek Mexikó több olyan tengerpartján, ahová a teknősök tojni járnak, őrjáratot tartanak a szezonban, és kiássák a tojásokat, hogy ne a ragadozók tegyék meg ugyanezt. A kis teknősök így keltetőkben születnek meg, és védett körülmények közt töltik életük első néhány hetét, aztán amikor már elég nagyok, a gondozók szabadon engedik őket.

Hatalmas szerencsénk volt: az utolsó nap, pár órával azelőtt, hogy indult volna az éjszakai buszunk tovább, San Cristóbalba, épp elcsíptünk egy teknős-szabadonengedést. A gondozók kihoztak két kosár (!) teknőst, és minden ott ácsorgónak a kezébe nyomtak egy marokkal, hogy tessék, engedd őket útjukra. A szabadonengedés nem nagy trükk, le kell rakni a kis teknősöket a homokra, és azonnal elkezdenek teperni a víz felé. Sajnos a vízbejutásban nem tudtunk nekik segíteni, pedig az az igazi nagy feladat: egy métert haladtak előre, aztán jött egy hullám, és két méterrel visszasodorta őket. Valahogy mégis megoldották, öt-hat hullám is átcsapott rajtuk, de rendületlenül evickéltek tovább, és végül mind eltűntek az óceánban.

Ahogy álltunk a naplementében és néztük az aprócska teknősöket, amint megállíthatatlanul igyekeznek bele abba az óriási vízbe, nehéz lett volna nem meghatódni. Még így is, hogy a legkritikusabb életszakaszt átvészelték a keltetőben, rengeteg veszély leselkedik rájuk az óceánban. Nem olvastam statisztikákat, de szinte biztos, hogy a nagy részük még az első héten valami nagyobb állat gyomrában végzi. Egy élő metafora-falka tepert a homokban a szemünk előtt, mindennél jobban szemléltetve, hogy miért nem láthatunk a jövőbe. Ha tudták volna, hogy tízből talán csak egy éli meg közülük a felnőttkort, azonnal visszakéredzkedtek volna a kosárba.     

Szerencsére nem tudták. Vagy sajnos. Álltunk még egy darabig a naplementében, aztán elindultunk a buszhoz. Nehéz volt elhagyni Mazuntét, nem úgy, mint a teknősöknek a kosarat. Most írhatnék ide valami szívszorító bölcsességet arról, hogy az életben mindig menni kell előre, meg hasonlókat, de erre ott a Coelho-generátor.

Hajrá, teknősök.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr252911508

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: palackposta ... TENGERALATT-JÁRÓKELŐ | Handi Péter 2011.05.18. 12:05:29

Szia, remélem, megkaptad legutóbbi levelemet, melyet egy palackba helyezve és jól bedugaszolva három hónapja dobtam Ausztráliában a tengerbe – természetesen neked címezve.Abban a levélben – de hiszen emlékszel – a tengerről írtam és m...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.