Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Vive Latino

2011. április 27. - Soltész Béla

Április második hétvégéjén tartják Mexikóvárosban Latin-Amerika legnagyobb zenei fesztiválját, a Vive Latinót. Három napon át, négy színpadon lépnek fel a – kb. 90%-ban – latin-amerikai zenekarok, a közönség százezres nagyságrendű, tökéletes terepnek tűnt tehát, hogy új zenekarokat ismerjek meg, és a mexikói zenei szcénáról is írjak egy olyan bejegyzést, mint annak idején a chileiről. Csak az maradt ki a számításomból, hogy fesztiválra nem koncerteket nézni jár az ember, pontosabban el kell döntenie, hogy tartja-e magát az előre bekarikázott menetrendhez, vagy inkább jól érzi magát. Már az első nap délutánján eldőlt, hogy itt alapvetően az utóbbiról lesz szó.

Kép innen.

Pedig nem indult könnyen. A Vive Latinót egy Mexikóvárosban élő magyar sráccal, Tamással óbégattam végig, aki ugyanazzal az ösztöndíjjal került ki ide, mint én, csak ő már szeptemberben. Tamás antropológus, tehát neki szakmai kötelessége a résztvevő megfigyelés, és bennem is van egy ilyen hajlam, azonkívül magyar emberek vagyunk, tehát három dologgal töltöttük az első napot. Először is, néztük az embereket, azon belül is elsősorban a nőket. Másodszor, fikáztuk a fesztivált, pontosabban különféle aspektusokból hasonlítgattuk a Szigethez, és természetesen mindig a Sziget került ki győztesen. Harmadszor, megpróbáltuk a lehető legalaposabban felmérni, hogy mit lehet ezen a helyen inni.

Kép innen

Ami az embereket, azon belül is elsősorban a nőket illeti, a fesztiválon volt mindenféle szokásos fesztiválarc, metálostól hiphopperig, diszkóstól rasztáig. Általánosságban Latin-Amerikában többen szeretik a torzított gitárt, mint Magyarországon, emiatt a megszokottnál sokkal több volt a fekete póló, és az is kiderült, hogy a mexikói hipsztereknek nincs semennyi önkritikája, pont olyanok, mintha a híres Dickhead-videóból léptek volna ki, csak a hajuk meg a bőrük színe sötétebb pár fokkal. Emók nem voltak, az a hype nyomtalanul eltűnt, pedig pár éve még az emó-metálos háború tematizálta a mexikói szubkulturális életet. És természetesen a magyar lányok mindenkinél szebbek, a mexikóiaknál is, minden kétséget kizáróan.

Nortec Collective: mexikói lakodalmas elektró 

A Szigettel való összehasonlításban a Vive Latino eleve hatalmas hendikeppel indult, mert nem egy gyönyörű közparkban, hanem egy stadionkomplexumban rendezik, ahol délután öt előtt elviselhetetlenül felforr a beton, nincs sehol semmi árnyék, nem lehet sátrazni, és nem lehet leülni se máshová, csak a betonra. További hátrány, hogy a koncertek nagy része sokkal rövidebb, mint kéne, az abszolút headlinereket leszámítva mindenki más 40 perc és egy óra közti időtartamban játszik, ahelyett, hogy mondjuk kétszer annyi színpad lenne, és mindenki eljátszhatná tisztességesen az összes jó számát. Nincsenek színház-, diszkó- és chillout-sátrak sem, nincs vizespóló-verseny, se táncdalfesztivál, se habparti, se semmi vicces, csak négy bazi nagy színpad, és rengeteg árus. Ráadásul éjfélkor bezár az egész, mindenkit kiterelnek, oszt jónapot.

Los de abajo és az emberdobálás

És ha mindez nem lenne elég, az egész nyomorult helyen nem lehet semmi más alkoholosat kapni, csak sört, és azt is hajmeresztően drágán. Nincs Rézangyal Tequilaház, nem lehet fröccsöt kérni tijuanai rozéból, nincs fény mezcalból, és még sorolhatnám. Ráadásul a nagy melegben (áprilisban már bőven olyan idő van Mexikóvárosban, mint Magyarországon augusztusban, biztos ezért van tavasszal a fesztivál, nem pedig nyáron) pillanatok alatt felmelegszik a sör, vagy már eleve sem volt hideg, mert a pincérek már negyed órája flangáltak vele. Ez az egyetlen előnye a Vive Latinónak alkoholfronton: fehér inges, csokornyakkendős pincérek, a tálcájukon tíz papírkorsóval grasszálnak az ugráló, ácsorgó, vagy a földön ülő fesztiválozók között, ami azért javít egy kicsit az egyébként nem túl magas komfortfokozaton.

Jarabe de Palo és a pohárdobálás

Szerencsére a Vive Latinón nagyrészt mexikóiak vannak, úgyhogy bár maga a helyszín egy rakás szar, a hangulat többé-kevésbé kárpótol a kellemetlenségekért. A mexikóiak nem úgy mulatnak, mint egy dadaista színtársulat, abszurd és bizarr fesztiválozóból egyértelműen a Szigeten van több, de azért itt is megadják a módját. A betont takaró gumiszőnyeget például mindhárom nap több helyen felszedték, és abban dobálták az önként jelentkezőket. Volt papírkorsó-háború is, amikor több tízezer ember dobálta egymást a nagyszínpad előtt a dühöngőben és a lelátón, annak is volt azért egy hangulata. A söröskorsót ezen felül többen arra használták, hogy koncert közben, a tömeg közepén belevizeltek, aztán elhajították jó messzire. Ilyenkor hatalmas anyázás volt ott, ahol a korsó landolt, én szerencsére megúsztam, sőt, nem is értettem, hogy mi ez a felháborodás, hiszen csak egy kis állott sör, gondoltam. Aztán megtudtam, szerencsére csak hallomásból.

Csöcsöket a zenekarnak!

A legjobb mexikói fesztiválszokás azonban egyértelműen a Chichis pa’ la banda, vagyis a „Csöcsöket a zenekarnak”. Koncertkezdés előtt hosszú percekig pásztázza a közönséget a kamera, és ha talál egy lányt, aki valaki nyakában ül, akkor rázoomol, a kivetítőn pedig a kép mellett megjelenik az említett szöveg. Ha a lány erre nem húzza fel a pólóját, akkor az Entonces bájate, mi reina - „Akkor mássz le, királynőm” – szöveg jelenik meg, a lány pedig pironkodva lemászik. Ha viszont igen, akkor a Gracias – „Köszönöm” – villog a képernyőn, a tömeg pedig üvölt, mint a sakál. Meglepő, de többször villogott a Gracias, mint az Entonces bájate mi reina: valószínűleg, aki felmászott oda, az már jó előre eldöntötte, hogy van-e szándék.

A Sepultura-emlékzenekar

Ezek után a zenekarokról is pár szót, tényleg csak párat, mert a betervezett koncerteknek kábé a tizedét láttuk, ahogy azt egy rendes fesztiválon illik. A spanyol Jarabe de Palo jó volt, bár már kiöregedtek, csak a pohárdobálás vitt egy kis színt a koncertbe. A mexikói Los de Abajo jól odarakta a kommunista skát, a számok előtt néha elküldték a vergába Felipe Calderónt, Mexikó elnökét (csak félve, és csak nagyon indirekt módon pendítem meg, hogy itt egy jelentős különbséget érzékelek Mexikó és Magyarország között - nem igazán tudom elképzelni ugyanis, hogy mondjuk a hasonló kaliberű PASO vagy Irie Maffia valami, a NENYI-be nagyon nem illeszkedő dolgot üvöltsön a Szigeten a nagyszínpadról). A szintén mexikói Nortec Collective is klassz volt, az ifjúságom levitézlett hőseiről, a brazil Sepulturáról meg inkább nem mondok semmit, igazából ez már csak egy tribute band, ahol a gitároson kívül minden tag kicserélődött. Igaz, a jelenlegi énekes is jól tud hörögni, de attól még.

Bomba Estéreo, az afrokolumbiai szupersztárok

Két koncert volt, ami tényleg nagyon, de nagyon ott volt. Az egyiket a tolucai haverjaim nagy kedvence, a kolumbiai Bomba Estéreo adta. Sok idejük nem volt, kábé ötven perc, de azalatt az aprócska énekesnő (aki egy csillogó kék lepelben nyomta, amire a helyszín tiszteletére a Guadalupei Szűzmária volt hímezve) levegővétel nélkül lekiabálta a közönség fejét. A közönség ennek nagyon örült, végig megállás nélkül ugrált, és vadul üvöltözte, hogy fueeeeego.

Y grita: Fuego!

A másik hibátlan koncertet a kevés nem-latin fellépő egyike, az amerikai The National adta. Pontosabban egyáltalán nem volt hibátlan, a hangosítás szerintem rémes volt, de ez úgy tűnik, az egyik fő vonzereje ennek a zenekarnak, mert akárhány koncertfelvételt hallgattam meg tőlük, mindegyiken úgy szóltak, mint valami amatőr gimnáziumi zenekar, akiket véletlenül felengedtek a nagyszínpadra. Fellépnek idén a Szigeten, csak ajánlani tudom mindenkinek, kihagyhatatlan, felejthetetlen.

Bloodbuzz Ohio, spanyol felirattal!

Mitől kihagyhatatlan és felejthetetlen, ha egyrészt szarul szólnak élőben, másrészt meg bár nagyon jó kis számaik vannak, de azért nem ők találták fel a spanyolviaszt? A válasz az énekes Matt Berninger semmihez sem hasonlítható magánszáma. A leginkább egy fiatal bölcsészkari oktatóra hasonlító frontember úgy jött be a zakójában és a mellényében, pohár vörösborral a kezében, mintha épp két perccel korábban tudta volna meg, hogy az a batikolt szoknyás tündér, aki egész félévben ott ült vele szemben, az első padban a Shakespeare-szemináriumon, és akibe olyan őrülten szerelmes volt az első óra első percétől kezdve, hogy zavarában folyton összekente a zakóját krétaporral, nos, az a tündér épp most adta oda magát a biztonsági őrnek a férfivécében. A koncert első felében ez a drága ember még csak melankolikusan kapaszkodott a mikrofonállványba, mint aki nem bírja feldolgozni a történteket, aztán szabályosan megőrült, felrúgta az állványt és a poharat, összegörnyedt, és úgy üvöltötte, hogy my mind’s not right, my mind’s not right, my mind’s not right. És természetesen a sok mexikói hipszter is vele együtt, hasonló átéléssel.       

Az őrület pillanatai

A Szigeten viszont – mint minden – valószínűleg a National-koncert is sokkal jobb lesz. Mexikóban is őrület a fesztivál, de az igazi bolondokháza azért mégiscsak Magyarország.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr682858412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.