Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Azték napéjegyenlőség

2011. április 16. - Soltész Béla

A kereszténység és az ősi indián és afrikai hitvilágok kereszteződéséről és összekavarodásáról már írtam, azt azonban nem gondoltam, hogy a dolog ennyire komplikált. Mexikó a világ második legnépesebb katolikus országa – Brazília után – de akárcsak Brazíliában, itt sem pontosan úgy megy minden, ahogy Rómában elképzelik. A tavaszi napéjegyenlőség napja, március 21. például, ha jól tudom, csak annyiban fontos a keresztény liturgiában, hogy az ez utáni telihold utáni első vasárnapon van húsvét. Mexikóban ezzel szemben munkaszüneti nap, ráadásul vallásos töltetű ünnep, annak ellenére, hogy a hivatalos indoklás szerint Benito Juárez születésnapját ünnepli az ország.

Az azték mitológiában viszont a tavaszi napéjegyenlőség az (egyik) legfontosabb istenség, Huitzilopochtli, a Balkezes Kolibri alászállásának napja volt. A prekolumbián közép-amerikai vallások hemzsegnek a furcsa istenségektől, a Tollaskígyótól a Megnyúzott Emberen át a Füstölgő Tükörig, ebben a mezőnyben tehát a Balkezes Kolibri egy közepesen bizarr szereplő, aki ráadásul határozottan pozitív lelkületű is, és az aztékok legfontosabb védelmező istene volt. Hogy alászállásának napja egyben Mexikó első indián elnökének, a zapoték Benito Juáreznek is a születésnapja, az több, mint elgondolkodtató – a mexikói történelem mindenesetre hemzseg a furcsa egybeesésektől. Quetzalcoatl, a Tollaskígyó például a jóslatok szerint keletről, hajón, szakállas férfi képében volt hivatott visszatérni és bosszút állni, és hát Hernán Cortés is történetesen épp így érkezett meg Mexikóba. Későbbi kutatások szerint semmi ilyesmiben nem hittek az aztékok, és Cortés találta ki az egészet – a teljes igazság már valószínűleg soha nem fog kiderülni, de nem is baj, pont ettől érdekes az egész.

Március 21-én tehát a mexikóiak felkeresik valamelyik azték (zapoték, maja, stb.) piramist, hogy feltöltődjenek energiával. Ehhez fehérbe kell öltözni, a piramis tetején pedig széttárt karokkal kell a nap felé fordulni. Minél nagyobb a piramis, annál több ott a feltöltődni vágyó mexikói, Teotihuacánban például lépni sem lehet ilyenkor a látogatóktól. Szerencsére Mexikóban minden valamirevaló település határában van egy piramis, így van választék bőven.

Én Malinalcóban kötöttem ki, ahová egy tolucai építész lánnyal, Anabellel mentem, aki épp ott kívánt töltődni. A Tolucától kb. 50 kilométerre délre fekvő Malinalco egyike a Mexikóvárost körülvevő számtalan „mágikus falunak” (pueblo mágico), vagyis olyan helynek, amelynek az azték időkben valamilyen transzcendens jelentőséget tulajdonítottak. Malinalco egy gyönyörű völgyben fekszik, fölötte pedig, egy sziklaszirten egy azték templom emelkedik. A buszról leszállva, a falu főterén kapásból belefutottunk egy azték táncokat előadó táncsoportba, akik füstölőket gyújtottak egy oltár előtt, aztán kagylókürtökkel trombitáltak és körbe-körbe forogtak.

Ilyen esetekben mindig előtör belőlem a szkepszis, hogy ez az egész biztosan csak kamu. Az nem lehet, hogy 2011-ben, telefont és internetet használó, autót vezető emberek halál komolyan tollakba és állatbőrökbe öltözzenek, és körtánccal próbálják meg kiűzni magukból és másokból a rontást. Két megfejtést tudok általában elképzelni, ha ilyesmit látok: vagy egy turistalátványosság az egész a gazdag gringóknak, vagy pedig a modernitásban csalódott, de eredendően modern emberek számára talált fel újra valamiféle vallási hagyományt egy élelmes modern vallásalapító. Az utóbbi évek trendje világszerte az „ősi” hitvilágok újraélesztése, és nem is kell Mexikóig menni hozzá – itt van például a következő gyöngyszem: „Kérjük adója 1%-val támogassa Ön is az ezer évig üldözött és elnyomott, újra szárnyát bontogató egészséges, organikus létszemléletet, az ősmagyar vallást!”

A táncolók körül azonban nem láttam se gringókat, se perselyt, a hegy felé igyekvő, fehérbe öltözött embereket viszont annál inkább, elindultunk hát mi is fölfelé. Meleg volt, alaposan megizzadtunk, mire felértünk, és pont akkor értünk a templomhoz, amikor egy sámán – nem tudok rá jobb szót, szent embernek tűnt, de olyannak, aki csak ünnepnapokon az, a hétköznapi szakmája meg mondjuk csillagász – kagylókürtbe fújva köszöntött egy sast, amely megjelent a templom fölött. A templom lépcsője tele volt fehérbe öltözött emberekkel, a sámán elkántált egy nahuatl imát, de előtte megkért mindenkit, hogy kapcsolja ki, vagy legalább halkítsa le a mobilját, nehogy belepittyegjen valami az égiekkel való kapcsolattartásba.

Szerencsére Anabell épp ugyanannyi cinizmust reggelizett, mint én, úgyhogy magára hagytuk a sámánt és követőit, és körülnéztünk a szent helyen. Malinalco nem tartozik a híresebb azték romok közé – van egy kis piramis, egy monolit lépcsősor és pár leomlott fal – a kilátás viszont fantasztikus. A hátunk mögött, a falakon és a lépcsőn fehérbe öltözött családok nyújtózkodtak, hogy töltődjenek a napenergiával, úgyhogy oda inkább nem mentem, hanem a völgyről készítettem panorámafotókat. Aztán, mivel tényleg nagyon erősen sütött a nap, elkapott a kisördög. Hogy mégiscsak kipróbálnám ezt a feltöltődés-dolgot.

Két percen át, kitartott karokkal, becsukott szemmel álltam a nap felé fordulva, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy energiával töltődjek fel. Miután ez megtörtént, nem éreztem semmit, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy aznap délután már egyáltalán nem fájt a hasam, és az utána következő hetekben sem, pedig előtte, több héten át, meglepetésszerű időpontokban tört rám a hasfájás, még aznap reggel is. Ennek is megvan persze a racionális magyarázata: a külföldieknek, ha Mexikóba érkeznek, hozzá kell szokniuk az ottani baktériumokhoz, és ez bő egy hónapon át emésztési problémákat okozhat, de aztán elmúlik. Én pont bő egy hónapja voltam Mexikóban, tehát ha innen nézem a dolgot, akkor nincs semmi misztérium, csak véget ért egy mikrobiológiai folyamat, ha viszont onnan, akkor Huitzilopochtli alászállásának napján az azték piramis által összegyűjtött napenergia gyógyított meg. Mivel a mikrobiológiához éppúgy nem értek, mint az azték hitvilághoz, nem szándékozom állást foglalni a kérdésben, csak örülök, hogy egy gonddal kevesebb.

Miután feltöltődtem napenergiával, visszamentem a piramishoz, ahol már egy másik szent ember okosította a népet, sőt, a gerincbántalmaikat is kikezelte. Nagy sor állt előtte, nem volt kedvem kivárni, így csak azt néztem meg, hogy hogyan csinálja: a gyógyulni vágyók tarkóra tett keze alá nyúlt, és felemelte őket egy hirtelen rántással úgy, hogy jó nagyot roppanjon minden egyes csigolyájuk. Ez sem ördöngősség, sima masszőrfogás, de azért volt előtte-utána egy kis hókuszpókusz, napba nézés, ilyesmi. Mindegy, ez egy ilyen hely, gondoltam.

Az igazi meglepetés viszont ezután érkezett: rózsafüzéres, imakönyvből mormoló nők vágtak át a piramis és a lépcső közti pogány ezotérián, és mentek ők is feltöltődni a napenergiával. Igazi, katolikus imákat mondtak, igazi rózsafüzér volt a kezükben, és mégis, egy szemlátomást nem katolikus rituáléban vettek részt olyan természetességgel, mintha a katolikus templomban lettek volna, nem pedig egy azték kegyhelyen, ahol történetesen sámánok gyógyították a türelmes sorbanállókat.

Úgy tűnik, hogy a kereszténység a mexikói emberek tudatában organikusan ráépült a korábbi pogány hitvilágra, és soha nem szorította ki azt teljesen. Az első reakcióm tehát, amikor a malinalcói sámánokat a magyar ezotéria állócsillagaihoz hasonlítottam, hibás volt: Magyarországon az ezoterikus és újpogány vallások a materializmusra, a Felvilágosodás vallástalanságára épültek rá, Mexikóban ezzel szemben a transzcendensbe vetett hit soha nem tűnt el. A katolicizmus, mint egy lavina, magával sodorta a legkülönfélébb hitvilágokat, és mind a mai napig kiváló egészségnek örvend. Minden mexikói buszban és taxiban ott lóg a Guadalupei Szűzanya képe, hogy vigyázzon az utazókra, amiről nekem, szkeptikus európainak mindig az jut eszembe, hogy remélem, hogy azért a fékek is rendben vannak.

Hogy mennyire élő dolog a katolikus hit, azt a Malinalco melletti katolikus zarándokhely, Chalma is bizonyítja. Az azték szent helytől pár kilométerre áll egy bazilika, amit minden irányból egy hatalmas bazár vesz körbe. Nem túlzok, tényleg olyan hangulata van a bazilikához vezető utcáknak, mint egy arab medinának: minden ház aljában bolt, minden négyzetcentiméter falfelületen áruk lógnak, az utcát pedig ponyvák árnyékolják a napsütés ellen, úgyhogy olyan az egész, mint egy alagút. Az áruk pedig vegyesen: Jézusok, Szűzmáriák, kisangyalok, keresztek, gyertyák – valamint édességek, szendvicsek, cipők (!) parfümök (!!) és nadrágok (!!!), továbbá pólók – a négy evangelistától Justin Bieberig bezárólag a legkülönfélébb motívumokkal.

Chalma híres búcsújáróhely, általában valamit kérni vagy valamit megköszönni járnak ide a hívek, a táblácskáikat pedig a templom mögötti falakra aggatják, ahol a földön ezrével állnak az égő gyertyák. A zarándoklat végeztével a hívek ajándékokat vesznek a szeretteiknek – ezért a sok ruha- és cipőárus – ami, hasonlóan a magyar falusi búcsúkhoz, abból az ősi emberi ösztönből táplálkozik, hogy az Isten felé fennálló kötelezettségek teljesítése után annyira jól esik venni egy mézeskalács-szívet vagy egy vattacukrot, egyiket hazavinni a szeretett személynek, a másikat meg a helyszínen befalni.

Malinalco még egy különös látnivalóval rendelkezik, és ez is a keresztény-pogány összekavarodás egy sajátos példája. Az Ágoston-rendi kolostor kívülről egy átlagos reneszánsz egyházi épület, ami akár Spanyolországban is lehetne, a belső udvart övező kerengő fala viszont tele van festve fekete-fehér, és határozottan nem európai ízlést tükröző növényi és állati motívumokkal. Jó, középen ott van egy nagy IHS, de ez a maximum – a fal többi részét indák, kaktuszok, majmok, darvak és rengeteg nyúl borítja. Belefutottunk egy vezetett túrába, amit egy művészettörténész srác tartott: az elmondása szerint az Ágoston-rendiek elég liberálisan álltak ahhoz, hogy az indián művészek mit festenek a falra, így került oda a sok növény és állat, amelyek mindegyike megfeleltethető valamilyen azték istenségnek vagy mondai hősnek. A szerzetesek nem fogtak gyanút, az indiánok nem árulták el, és mindenki jól járt, különösen az utókor: a freskók annyira jól néznek ki, hogy nem győztem fotózni az állatokat, különösen a nyulakat.

Hazafelé a buszon megkérdeztem Anabellt, hogy mi ez a nyúlkultusz Mexikóban, mert már nem első alkalommal látok nyulakat indián műtárgyakon. Van egy legenda, nevetett Anabell, hogy eredetileg két nap volt az égen, de az istenek megelégelték, hogy folyton világos van, emiatt az egyik naphoz hozzávágtak egy nyulat, hogy csökkentsék a fényét. Emiatt van a holdon nyúl, mert hogy a hold volt a másik nap eredetileg.

 

- Mi van? – kérdeztem. – Milyen nyúl? – Hát a nyúl a holdon - mondta Anabell. - Nézd majd meg. Mexikóban nyúl van a holdon.


Este megnéztem, és tényleg. Kell hozzá egy kis fantázia, de tényleg ott van. Sajnos a csillagászathoz sem értek – most jönne jól egy sámán, aki hétköznapi szakmáját tekintve csillagász – de talán a Föld ferde tengelye miatt lehet, hogy a hold Mexikóból nézve máshogy áll, mint ahogy Európából látszik, a dőlésszög miatt pedig a holdnak nem arca van, hanem egy nyuszi ül rajta.

Kép innen.

Ezek után kíváncsian várom a húsvétot. Hátha lejön a nyúl a holdról.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr622829809

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.