Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Valahogy máma túl sok a láma

2011. március 09. - Soltész Béla

Az „Andok legkarakteresebb állata”-versenyben azt hiszem, nem kérdéses, hogy a láma nyerne. Igaz, hogy a kondorkeselyű fenségesebb, legalábbis távolról, és az inka mitológiában a felső, szellemi világ jelképe volt, közelről viszont csak egy nagy, kopasznyakú madár, ami ráadásul dögöt eszik, és semmilyen szempontból nem válik hasznára az embernek. A láma ezzel szemben az andoki emberek egyik legfontosabb háziállata, és ráadásul – személyes vélemény – a legszimpatikusabb is. Versenyben lenne még a másik három teveféle – lásd alább – valamint a tengerimalac és a vizcaha, ez a fura mókus-nyúl keverék.


Información interesante acerca de la llama

A dél-amerikai tevefélék (mert a láma legközelebbi óvilági rokona a teve) közül kettő vadon él, kettő háziasított. Vadon élnek a guanacók és a vicuñák, utóbbiak kisebbek, vékonyabbak, és szűkebb területen élnek (az Andok-felföldön), míg az előbbiek jóval strapabíróbbak, és Ecuadortól Patagóniáig elterjedtek. Háziasítottak a lámák és az alpakák, a lámákat a guanacókból, az alpakákat a vicuñákból nemesítették ki az indiánok többezer évvel ezelőtt, ennek megfelelően az alpakák kisebbek, mint a lámák. További különbség, hogy az alpakák szőre dúsabb (úgy néznek ki, mint valami hosszúnyakú kisbárány), a húsuk pedig finomabb, mert nem eszik meg a száraz és gyantás felföldi fűféléket, mint a lámák.


A lámák ezzel szemben strapabíróbbak, márpedig az Andok-felföldön van strapa bőven, úgyhogy a két állatot párhuzamosan tartják az indiánok. Ahol van zsenge fű és nincs túl hideg, ott az alpakák legelnek, a lámákat meg kicsapják a pusztába. Az alpakák tehát az Andok elkényeztetett gyerekei, úgyhogy a konyhai hulladékon élő tengerimalacokkal együtt diszkvalifikálom őket a „legkarakteresebb állat”-versenyből, és a következő eredményt hirdetem: első a láma, második a kondorkeselyű, harmadik a vizcacha.

A lámák szőre durva, a húsuk nem túl jó ízű, mégis számtalan előnyük van a kis puhány alpakákhoz képest. Például a lámákra rá lehet bízni egy egész nyájat – nem csak az alpakákat, hanem a birkákat is. A láma ugyanis kellően határozott egyéniség ahhoz, hogy a birkákat ide-oda terelje, a juhászkutyákkal szemben azonban a láma nem a félelemre, hanem az egyetértésre alapozza a nyájterelés feladatát. A láma nem erőszakos, sőt, kifejezetten barátságos a birkákkal, olyannyira, hogy ha beterelik a nyájat a karámba, a láma is velük megy, és velük alszik. Ha pedig ragadozó jön, a láma köp, ami az esetek többségében elég elrettentő ahhoz, hogy a róka (az Andok-felföld egyetlen ragadozó emlőse, a pumát leszámítva, de az már nagyon ritka) békén hagyja a nyájat. Minél ingerültebb a láma, annál savasabbat köp, ugyanis három különálló gyomra van, és minél hátrábbi gyomrából köp, annál rosszabb annak, akit a köpés eltalál. A láma ritkán köp emberre, csak akkor tesz ilyet, ha jó oka van rá.

A lámák voltak ezen felül a prekolumbián idők egyedüli teherhordó állatai. Az embert nem bírják el, de 20-30 kilónyi terhet simán elvisznek, úgyhogy az indiánok mind a mai napig lámaháton hordják a terményeiket a piacra. A láma egyensúlyérzéke is nagyon jó, ami a keskeny, kanyargós hegyi ösvényeken elég lényeges előny. Mindezek mellett kellően önálló ahhoz, hogy egyedül is hazataláljon a mezőről, úgyhogy terelni sem nagyon kell. Cuscóban láttunk szabadon kószáló lámákat, akik egyáltalán nem tűntek elveszettnek, sokkal inkább céltudatosan tartottak valamerre.

A „láma” szó különben az anekdota szerint egy vicces koloniális félreértés gyümölcse. A spanyol konkvisztádorok, amikor megkérdezték az indiánokat, hogy hogyan hívják ezt az állatot, ezt természetesen spanyolul tették, így: ¿Cómo se llama? Az indiánok persze nem értették, csak megismételték, amit hallottak, hogy llama, llama, amiből a spanyolok azt a következtetést vonták le, hogy az állat neve llama, nem pedig kkarhua, mint ahogy mind kecsuául, mind pedig ajmarául hívták. Egy másik elmélet szerint létezett a llama szó a korabeli kecsuában is, de mindössze annyit jelentett, hogy „állat”.

A lámák meglepően sokáig, 11 hónapig vemhesek, és fél évig szoptatnak, ami azt jelenti, hogy a nőstények körülbelül kétévente ellenek egy kislámát. Egyszerre csak egy kisláma születik, gyakran előfordul viszont, hogy két embrió indul növekedésnek a nőstény méhében, aztán egy adott pillanatban az egyik kilökődik, vagy éppen két kisláma születik, de az egyik halva. Mivel az Andok természeti erőforrásokban szűkös világában semmi sem mehetett veszendőbe, a halva született lámaembrióknak is jutott szerep: évszázadok óta szerencsehozó talizmánként használják őket az indiánok.

Hogy mennyire riasztóan néz ki egy kiszárított lámaembrió, arra La Pazban, a boszorkánypiacon döbbentünk rá karácsony napján, ahol az egyéb szerencsehozó talizmánok mellett kötegekben lógtak a mumifikált kislámák. Volt köztük kisebb és nagyobb, szőrös és csupasz, de az áruk egységes volt, 20 boliviano (600 forint), és a felhasználási módjuk is. Az Andok-felföld hagyományai szerint a kiszárított lámaembriót (a neve ajmarául sullu) az épülő ház padlója alá kell temetni, hogy szerencsét hozzon a ház lakóinak. Állítólag a sullukba vetett hit olyan erős, hogy a bolíviai építőmunkások nem is hajlandóak olyan építkezésen dolgozni, ahol a munkafolyamat elején nem temettek el egy lámaembriót. Vicces belegondolni, hogy ha ez igaz, akkor La Paz összes modern épülete alatt, a bankoktól a gyorséttermeken át a buszpályaudvarig vélhetően ott lapul egy kiszárított kisláma.

Természetesen vettünk lámaembriót, João egy nagyot, Paavo egy közepeset, én pedig egy egészen picit. Sok tervünk nem volt velük, egyszerűen nem bírtunk ellenállni a kísértésnek, hogy birtokoljunk egy-egy kis lámamúmiát, ráadásul épp karácsony napja volt, és amúgy is egész nap szuveníreket vásároltunk az otthoniaknak. Szerencsét hoz az útra, gondoltuk, félig viccből, félig komolyan, éppúgy, mint amikor november végén, a nagy utazások előtt Santiagóban a nappaliban meggyújtottunk egy sahumeriót, azaz egy szerencsehozó füstölőt. A füstölést is elhülyéskedtük – lekapcsoltuk a lámpát, elindítottuk YouTube-ról a Carmina Buranából a híres számot, és miközben a füstölő szikrázott és füstölt, felolvastuk a zacskón talált imát, ami a körülményeknek köszönhetően inkább hangzott átoknak, mint imának. A lámaembriókat sem tudtuk a kellő komolysággal kezelni, bábszínházaztunk velük, és olyan neveket adtunk nekik, amik egyáltalán nem passzoltak egy szerencsehozó talizmánhoz. João a sajátját Ramónnak nevezte el, én az enyémet Fifinek, Paavo pedig sokáig hezitált, aztán, ha jól emlékszem, Juanitának keresztelte el a lámáját.

A lámaembriók hűségesen végigkísértek minket egész Perun, és igazán kiválóan végezték a dolgukat, mert végig hatalmas szerencsénk volt mindennel. Limában elbúcsúztunk Paavótól, aki tovább utazott észak felé, Joãóval pedig visszaindultunk Chilébe. A határhoz közeledve egyre jobban nyomasztott minket a kérdés: hogy fogjuk átvinni a lámákat? Chilébe szigorúan tilos bevinni bármilyen állati vagy növényi eredetű terméket, pontosabban egyesével be kell mutatni mindent egy határőrnek. Aki titokban akar bevinni valamit, az többszázezer forintnyi bírságot is fizethet, ha lebukik. Két lehetőséget láttunk: belenézni egy határőr szemébe, és azt mondani, hogy van nálunk két mumifikált lámaembrió, vagy elrejteni pólók és zoknik közé, és reménykedni, hogy nem szagolja ki a rendőrkutya. Ha meg kiszagolja, nevetett João, akkor majd arra hivatkozunk, hogy ez nem állati eredetű termék, hanem egy egész állat, és biztos lesz valami joghézag, mert nem valószínű, hogy a chilei törvények pontosan szabályozzák a mumifikált lámaembriók behozatalát. És majd lesz egy per, lendültem bele én is, a Monteiro és Soltész kontra Chilei Köztársaság, és bevetjük az indián-kártyát is, hogy mi Bolíviában tradicionális andoki szinkretista kultuszok követői lettünk, és a lelkiismereti szabadságunkhoz tartozik a lámaembriók birtoklása, és az indián polgárjogi küzdelmek emblematikus pere lesz ez, amit a későbbi korok joghallgatói úgy fognak bebiflázni, mint a Cassis de Dijon-ügyet meg a többit.

Sajnos, vagy inkább szerencsére, erre nem került sor. João bebugyolálta Ramónt egy pulóverbe, és eldugta a nagyobbik hátizsákja mélyére, amikor pedig odajött a kutya és elkezdett szaglászni, akkor elővett egy mangót a kisebbik hátizsákból, és azt mondta, hogy ez az egyetlen élelmiszer van nálunk, biztos ezt érezte meg a kutya. A vámos elvette a mangót (gyümölcsöt még bevallva sem lehet bevinni Chilébe, pláne nem Peruból, annyira félnek a gyümölcslégytől), és kutyástól továbbhaladt. Ramón azóta Santiagóban, a Rosas utca 2019-ben hozza a szerencsét, ha nem is a padló, de legalább a szekrény alól.

És mi lett Fifivel? Én nem voltam ilyen bátor, és az utolsó Peruban töltött nap délelőttjén, a Colca-kanyonban eltemettem egy kaktusz alá. Szegény kisállat megszolgálta a magáét, gondoltam, az egész úton minden fantasztikusan jól sikerült, itt az ideje, hogy nyugovóra térjen. Hozzon szerencsét Perunak és Dél-Amerikának, már ha egy ilyen aprócska kisláma képes egy egész kontinensnek szerencsét hozni.

 

Ha meg nem, legalább a kaktusz nőljön meg tőle jó nagyra.  

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr532726356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.