Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Újév Cuscóban

2011. március 04. - Soltész Béla

Machu Picchuból a visszaút Cuscóba nem sikerült annyira kalandosra, mint az odaút: ócska, kényelmes gringóként felszálltunk a vonatra. A mentségünkre azt tudom felhozni, hogy szilveszter napja volt, és féltünk, hogy ha megint gyaloglunk egy fél napot, akkor esetleg elmegy az utolsó esti busz Santa Maríából, és egy aprócska perui faluban ér minket az éjfél. Mi pedig mindenképpen az inka birodalom egykori fővárosának főterén akartuk kezdeni az újévet, mert hallottuk, hogy nagyon nagy buli szokott ott lenni. Így is lett: amikor tizenkettő előtt öt perccel, rohanva, a kezünkben egy üveg piscóval megérkeztünk, a tömeg már gyújtotta a petárdákat, éjfélkor pedig elszabadult a pokol. Szitált az eső, szikrázott a tűzijáték, a körülbelül tízezer ember a téren egymás feje fölé lövöldözte a petárdákat, engem pedig annyira lenyűgözött a látvány, hogy csak fél óra múlva jutott eszembe elénekelni a Himnuszt. Azért elénekeltem, különös tekintettel a balsorsos részre, ami nagyon tetszett a körülöttem álló peruiaknak. Nem érezték át a szívet tépő honfibút, csak üvöltöttek ők is röhögve, hogy baaaaa.

 

(A videót nem én csináltam, a neten találtam, a Himnusz nincs rajta) 

A buli fantasztikus volt, körülbelül hat bárban voltunk, a város tömve volt keményen felesező perui férfiakkal és visító gringó nőkkel. Reggel nyolcra értünk vissza a hostelbe, délután négyig aludtunk, és akkor is csak az éhség rugdosott ki minket az ágyból. Még nagyjából egy órán át azzal voltunk elfoglalva, hogy az előző este egyes szürreális pillanatain röhögtünk, végül sikerült elhagynunk a szobát. Étterem után kutatva visszamentünk a főtérre, ahol egy meglepő részlet fogadott minket, ami a sötétben elkerülte a figyelmünket.

Nem, nem újévi gay pride-ra készült a város. Cusco, az inka birodalom egykori fővárosának zászlaját lobogtatta a szél a főtér közepén. Mostanában úgyis aktuális, hogy Budapest túlságosan romános színeit lecserélik valami másra, úgyhogy ezúton javasolnám szeretett szülővárosom vezetőinek szíves figyelmébe ezt a szép, ősi inka színösszeállítást. Remekül mutatna a Vörösmarty téren például, és biztosan senkinek nem jutnának róla eszébe a románok.

Belefutottunk egy szivárványszínű rendezvénybe is, ahol persze már sejtettük, hogy az a rossz, aki rosszra gondol. Egy járókelőtől megtudtuk, hogy decemberben voltak önkormányzati választások, és most teszik le az újonnan megválasztott képviselőtestület tagjai az esküt. Komoly, öltönyös férfiak, szivárványszínű szalaggal mondták az esküt, a nők nagy része viszont népviseletben volt. A budapesti közgyűlést is szívesen megnézném egyszer hasonló öltözetben, esetleg olyan zenés-táncos betétekkel, mint amilyet John Cleese prezentál a felülmúlhatatlan Court Scene-ben, a 7. perc 37. másodpercétől kezdődően.

Cusco a zászlóján felül a köveiről is híres. A spanyolok nemhogy utánozni nem tudták az egyedülálló inka kőfaragó-technikát, de még lebontani sem bírták rendesen az egykori épületeket, így szemet hunytak afelett, hogy azok egykor pogány kultuszoknak adtak helyt, és a tetejükbe építették a templomokat és a palotákat. Emiatt Cuscónak pontosan ugyanolyan maradt az alaprajza, mint az inka időkben, ami szimbolikus is valamennyire: a gyarmatosítás csak a felépítményen változtatott, az alap megmaradt, ha ezt a marxista áthallást megengedhetem magamnak.

A legnagyobb, épségben maradt inka épület a város fölötti hegyen található Sacsayhuamán, amiről a spanyolok sokáig azt gondolták, hogy erődnek épült, ezért nem rombolták le. Később a régészek arra a következtetésre jutottak, hogy mégsem erőd volt, hanem templom, amit a villámlás istene, Illapa tiszteletére emeltek. Sacsayhuamán falainak alaprajza stilizált villámokból áll, ezért olyan cikcakkosak, nem azért, hogy a kiszögelléseket bástyának lehessen használni, és nem is azért, mert az inkák nem tudtak egyenes falakat építeni – az előző képen jól látszik, hogy nagyon is tudtak.

Az inka hagyományok iránti tisztelet nem akadályozott meg minket abban, hogy harmadára alkudjuk le a belépődíjat. Peruban – talán az egy Machu Picchut, illetve a távolsági buszokat kivéve – mindig, mindenből lehet alkudni. A sóher gringó lelkünknek pedig semmi sem esett olyan jól, mint az, amikor a hivatalos, egyenruhás őr végül beleegyezett, hogy a külföldieknek szóló teljesárú jegy helyett perui diákjegyet adjon nekünk harmadannyi pénzért. Paavo tótágast is állt, nem kifejezetten emiatt, hanem mert van egy ilyen szokása, hogy minden jelentős turistalátványosság előtt csináltat magáról egy kézenállós fotót, ami talán fura szokás, de még mindig eredetibb, mint az ilyenkor szokásos erőltetett vigyor (feltartott hüvelykujjakkal, rosszabb esetben).

Cusco, akármilyen fantasztikus is lehetett fénykorában, mára teljesen átadta magát a turistáknak. Az indián hagyományok kiszorultak falura, úgyhogy ahhoz, hogy valami élő kultúrát is lássunk, egy órát kellett buszoznunk a közeli Pisacba, ahol a híres vasárnapi vásárt tartják. Persze a pisaci vásár is tele van gringókkal, és az ott kapható dolgok 90 százaléka szuvenír, a főtér egyik sarkában azért még a zöldségeké és gyümölcsöké a főszerep, amikről a piac eredetileg szólt. Az árusok a földön ülnek, kecsuául beszélnek egymás közt, és próbálnak nem tudomást venni az őket fotózó turistákról. Paradox, hogy az igazán autentikus árusok járnak a legrosszabbul: aki szuveníreket (is) árul, az számíthat arra, hogy lesz valami haszna a gringókból, az viszont nagyon valószínűtlen, hogy egy turista vegyen a piacon mondjuk egy nagy tököt, vagy három fej hagymát.

A kortárs indián kultúra, ahogy már Amantanín is kiderült, a szegénység kultúrája. Ennek a leglátványosabb szimbóluma az indián szandál. Szemben a turistáknak árult indián szőttesekkel, az indián szandálokat csak az indiánok veszik meg, azok ugyanis kiszuperált teherautó-gumiból készülnek. A strapabírásuk verhetetlen, és állítólag kényelmesek is, bár ebben azért annyira nem vagyok biztos – az viszont tagadhatatlan, hogy nagyon aranyos kis virágok vannak a nőknek készült darabokon. Az árus – maga is indián – azt mondta nevetgélve, hogy az indiánok két cipőmárkát ismernek, az egyik a Firestone, a másik a Goodyear.


Hasonló törésvonal van az éttermek esetében is. Pisacban a vásározó indiánok vagy a piaci mozgóbüfében esznek valami egyszerű egytálételt, vagy valami kis, koszos talponállóban – a vállalható éttermek a turistákra szakosodtak, helyieket ott nem nagyon láttunk. A leghíresebb perui specialitást egy drága turistahelyen láttuk a maga rémisztő mivoltában, és le is fotóztuk közvetlen közelről, megkóstolni viszont nem volt se pénzünk, se szívünk.


Ez a borzalom nem más, mint a cuy, vagyis a tengerimalac, ami Peruból származik, és eredetileg nem babusgatásra, hanem megevésre lett kitenyésztve. Kisállat-barátoknak borzalmasan hangozhat, de a tengerimalacot Peruban jól felhizlalják, aztán levágják, megnyúzzák, kibelezik, ráhúzzák egy nyársra, és bedugják a kemencébe. Állítólag finom, de 4-5000 forintnyi solt is elkérnek egy ilyen szerencsétlen kisállatért, úgyhogy mi végül egy jóval olcsóbb, de szintén nem mindennapi bizarrságot ebédeltünk, ráadásul egy olyan helyen – már Cuscóba visszatérve – ahol csak mi voltunk külföldiek, a menü csak spanyolul volt, és az abrosz foltjairól is be lehetett azonosítani minden fogást.

 

Tehén tőgye rántva, fincsi mi?   

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr292704931

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.