Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Karácsony Bolíviában

2011. február 22. - Soltész Béla

(Biztonsági előszó: igen, tudom, már február van. Kicsit el vagyok csúszva, az elmúlt két és fél hónap elég intenzívre sikerült. December közepétől január közepéig voltam Bolíviában és Peruban – ha minden jól megy, március közepéig meg is írom, ami ott történt. Nagyjából hét bejegyzés kell hozzá – kevesebben nem megy.)

 
Az igazi Bolívia akkor kezdődött, amikor Joãóval Uyuniban kiszálltunk a dzsipből, amivel végigjártuk a lagúnákat és a sósivatagot, és beszálltunk a buszba, ami éjszaka, tíz óra alatt tette meg az utat La Pazba. Nyitásként, a helyünkön már ült két gringó – kiderült, hogy kétszer adták el a jegyet ugyanarra az ülésre. Végül lett helyünk, csak éppen külön – João egy vicces ausztrál turista mellé tudott leülni, én meg egy nagy darab, pokrócokba bugyolált indián asszony mellé, aki legalább húsz centire átlógott az én térfelemre. Elindult a busz, rázott, mint a zárlatos karácsonyfaégő (Bolíviában alig vannak aszfaltozott utak, az Uyuni-La Paz táv felén csak zúzott kő van), ráadásul egy óra múlva megállt a koromsötét pusztában, és felszállt még további hét-nyolc ember, kosarakkal és krumpliszsákokkal, akik – hely híján – lefeküdtek az ülések közti folyosón a földre. Ment a fűtés, a szellőzés viszont nem, ennél rosszabb éjszakai utazásom csak Marokkóban volt, Marrakech és Tanger között, ahol hasonlóan tömve volt a vonat, csak még a velem szemben ülő fiú meg is próbált téríteni az iszlámra, amit a nyolcfős kupéban ülő tizenhárom ember figyelmesen hallgatott. Nem akartam megtérni, úgyhogy nyelvi problémákra hivatkozva – mindketten borzasztó rosszul beszéltünk franciául – elodáztam a dolgot, mondván, hogy majd elolvasom magyarul a Koránt, és talán utána. Most már bánom egy kicsit, hogy kihátráltam, abszolút autentikus pillanat lett volna, és lehet, hogy hithű muszlimként egyszerűbb lenne az életem.
 
 

Aludni nem lehetett a melegtől és a rázkódástól, csak valami rémálomszerű kómába sikerült belesüppedni, úgyhogy úgy érkeztünk meg La Pazba karácsony előtt két nappal, reggel hatkor, mint akit agyonvertek. La Paz már ilyen korán is nyüzsgött, zsizsegett, lépni nem lehetett az utcai árusoktól, akik az édességtől a ceruzaelemeken át a telefontöltőkig mindenfélét árultak a járdán ülve. Taxival mentünk a kb. 300 méterre lévő hostelig, a taxis átvert, de még így is feleannyit fizettünk, mint amennyiért egy becsületes magyar taxis egyáltalán kinyitja az ajtót.
 
 
Utazgatni a harmadik világban aprópénzért, aztán a szolgáltatások színvonalára panaszkodni ócska gringó szokás, abba is hagyom. Bolívia hihetetlenül olcsó, az árszínvonal a magyarországi negyede-ötöde, egy éjszaka egy korrekt hostelben 800 forint, egy háromfogásos ebéd 300 forint. Ennek az az oka, hogy az ország hihetetlenül nagy szarban van. Bolívia a gyarmatosítás állatorvosi lova, a spanyolok annyi ezüstöt bányásztattak ki innen az indiánokkal, amiből a gyarmatbirodalmuk – a világtörténelem legrosszabbul működő államalakulata – háromszáz évig fennmaradt. Utána a spanyolok leszármazottai, a kreol elit bányásztatta ki a rezet, az ónt, végül a földgázt, a lakosság 90%-át kitevő indiánok mégis ötszáz éve stabilan az éhhalál szélén tengődnek. Hat évvel ezelőtt aztán felborult a bili, megválasztották az ország első indián elnökét, Evo Moralest (addig minden elnök a 10% fehér közül került ki). Evóról és viselt dolgairól lesz majd poszt valamikor, talán kettő is, megérdemel annyit. Reménykeltő folyamatok zajlanak Bolíviában, de az út, ami előttük áll, annyira hosszú, hogy még az is, hogy a lakosság nagyobb része éljen napi egy dollárnál többől, mint amennyi annál kevesebből, végtelenül távolinak tűnik.
 
 
Napi egy dollárból élni: eddig csak a tankönyvekből tudtam, hogy ilyesmi is létezik, Bolíviában viszont találkoztam a Napi Egy Dollárból Élő Emberrel – és többszázezer társával. Nem éhezett, nem volt meztelen, se mosdatlan, nem bűnözött, csak éppen iszonyatosan szegény volt. Tihuanacóban voltunk, La Paztól 100 kilométerre, abban a romvárosban, ami egykor az egész Andok-fennsíkot uralta, és ahol kifejlődött az a magaskultúra, amiből később az inka civilizáció is kialakult. Nem sok maradt belőle, csak néhány három-négy méter magas fal, és óriási alapterületű, lapos dombok, amik piramisok voltak egykor. És a kerítésen kívül a sok szerencsétlen, akik emléktárgyakat árultak – az őseik által 1500 éve kifaragott sztélék és szobrok kicsinyített másait, turistáknak. A Napi Egy Dollárból Élő Ember éjszaka faragott, nappal árult, a szobrocskái lávakőből készültek, húsz centisek voltak, és darabját legalább négy órába telt kifaragni. Harminc forintba kerültek. Azt mondta, ha tizet elad, már nagyon jó napja van. Nem vettünk tőle egyet sem, volt már három hasonló, nem akartunk köveket cipelni, nehéz volt a hátizsák. Alamizsnát nem fogadott el.
 
 
A szegényekről életvidámságot, a sorsukkal való elégedettséget, meg más hasonló pozitív tulajdonságokat ("milyen szegények, mégis milyem boldogok") feltételezni ócska gringó szokás. La Pazban nem mosolyognak az emberek az utcán – mint ahogy másutt sem – és pont annyi a bűncselekmény, mint más nagyvárosokban. Ami viszont megdöbbentő, az az emberek találékonysága, kreativitása és méltósága. A találékonyságra a legjobb példa az utcai árusok túlélési művészete. Miután a neoliberális strukturális reformok során bezárták a bányákat és a gyárakat, a rengeteg elbocsátott ember előtt két út állt: árulni valamit az utcán, vagy emigrálni. Akinek volt egy repülőjegynyi pénze, az elment, akinek meg nem, az leült a járdára egy tetszőleges termékkel. Ez a vegytiszta kapitalizmus: aki nem jól méri be a piac igényeit, azonnal éhenhal. És akik egyik héten kegytárgyakat árulnak, a másikon meg cipőkrémet, valószínűleg jól mérik be, mert nem hal éhen senki.
 
 
A kreativitásra jó példa az egyik legklasszabb múzeum, ahol valaha jártam, a Bolíviai Hangszermúzeum. Hihetetlen, hogy hányféle hangszert – legalább százat, de inkább többet – hoztak létre az amúgy a betevő falatért küszködő indiánok a rendelkezésükre álló alapanyagokból, a tehénszarvtól a szárított magokig, a bádoglemezektől a tatupáncélig. Mindehhez jönnek az egészen extrém karneváli jelmezek és táncruhák: az orurói karnevál a leghíresebb, oda sajnos nem sikerült eljutni, de még korábban, Buenos Airesben láttuk a bolíviai bevándorlók felvonulását. A bolíviaiak a legnyomorultabbak az összes bevándorló közt Argentínában, 16 órás shiftekben dolgoznak a gyárakban, és a gyárak mögötti bódékban alszanak, mégis összespórolták a vászonra és a cérnára valót (hogy mikor volt idejük megvarrni a jelmezeket, rejtély). A többi viszont kreativitás kérdése, abból pedig a bolíviaiak soha nem szenvedtek hiányt.
 
 
És végül egy nyálas, dickensi történet a méltóságról. La Paz főterén ültünk Joãóval, a katedrális lépcsőjén, december 24-én délelőtt, amikor odajött hozzánk egy símaszkos cipőtisztító fiú, hogy kipucolná a cipőnket. Nem akartuk, de azért megköszöntük, és megkérdeztük, hogy miért van rajta símaszk. Azt mondta, hogy mert nem akarja az arcát adni ahhoz, amit csinál. Sokan úgy gondolják, hogy azért az 50-60 forintnyi pénzért, amit a cipőpucolónak adnak, bármit megengedhetnek maguknak, és rajtuk élik ki a frusztrációikat, sértegetik őket, beszólnak nekik. A cipőpucolók emiatt elkezdtek símaszkot hordani, van egy szakszervezetük (!), annak meg van egy helyisége a főtér mellett, ahová munka után bemehetnek, lezuhanyozhatnak, és aztán polgári ruhában távozhatnak, anélkül, hogy a nap többi részében viselniük kéne a stigmát. A cipőpucoló fiú (a nevét nem árulta el) azt mondta, hogy estin végzi a középiskolát, és ha leérettségizik, be akar iratkozni az egyetemre, politológia szakra, hogy ha Evo elfárad, ő segíthesse tovább a szegényeket. Ez annyira valószínűtlennek hangzott, hogy elnevettük magunkat, de a fiú nagyon komoly maradt. Egy idő után éreztük, hogy pénzt akar. Nem erőszakosan, csak úgy érződött rajta, hogy szívesen venné. João már vett aznap valami haszontalan szuvenírt egy kislánytól, látszott rajta, hogy nem akar megint jótékonykodni. Elővettem a pénztárcámat, és húsz bolivianót akartam adni a srácnak (600 forint), de véletlenül összefogtam két húszas bankjegyet, és aztán már ciki lett volna visszakérni. 1200 forint nagy pénz Bolíviában, abból még egy gringó is egy napig elvan, egy helyinek pedig három-négy napra is elég. Mindegy, gondoltam, karácsony van, sok sikert kívántam neki a tanulmányaihoz, a fiú pedig megköszönte és elment. Előbújt belőlem a kisördög, hogy vajon naponta hányszor játszhatja ezt el, de aztán arra jutottam, hogy na és akkor mi van – ha mondjuk napi három gringó szívét lágyítja meg, az sem az az összeg, amit sajnálnék tőle.
 
 
Karácsony volt, de nem volt karácsony-hangulat La Pazban. Talán az indián hagyományok miatt, talán mert decemberben Bolíviában nyár van, esetleg nincs fedezetük arra a fogyasztói hejehujára, amit mi művelünk, a városon nem látszottak az ünnep nyomai. Vásárolni azért elmentünk: a távol lévő szerettek nem is tudták, hogy épp rájuk gondolok, és hogy egy havi bolíviai átlagkeresetet költök el épp színes zoknikra, kötött sapkákra, és más nélkülözhetetlen ajándéktárgyakra. Aztán belefutottunk La Paz legfőbb turistaattrakciójába, a Boszorkánypiacba (Mercado de Hechicería). Itt vettem ajándékba füstölőket rontás ellen, ördögmaszkot, paprikamagokkal borított, pénisz alakú gyertyát (szerelmi sikerekre), meg a piac sztárattrakciójából egyet, amit most nem árulok el, mert egy későbbi poszt fog róla szólni. A kis költségvetésű jótékonykodás és konzumizmus megvolt aznapra, már csak a szeretet hiányzott a karácsonyhoz.
 
 
Skype-oltam a szüleimmel, akik azt mondták, hogy nekik akkor lesz karácsony, amikor én hazamegyek (és így is lett, január 15-én feldíszített fa várt otthon, szaloncukor és csillagszóró is volt, meg halászlé, a Mennyből az angyalt nem tudtuk elénekelni, mert bőgés lett volna a vége, ez volt a leginkább karácsonyos élményem az utóbbi jópár évből), de attól még december 24-e volt, kicsit nyomott hangulatban mentünk vissza a hostelbe a sok szirszarral, amit összevásároltunk. A recepciós azzal fogadott, hogy „megjött a barátotok” – és megjelent Paavo, aki az előző három hetet Brazíliában és Paraguayban töltötte, és még két nappal korábban megírtam neki a hostel címét, de nem bíztunk abban, hogy karácsonyra La Pazba ér, mert Kelet-Bolíviában nagyon esett az eső, és eláztak az utak. Valahogy mégis sikerült megérkeznie, volt nagy öröm-boldogság, és kitaláltuk – na mit – hogy akkor elmegyünk valahová inni.
 
 
Három, honvággyal küszködő európai Bolíviában szenteste valószínűleg elég csúnyán végezte volna, úgyhogy szerencse, hogy sehol nem találtunk kocsmát. Voltunk egy étteremben, ettünk picanát (ez a bolíviai karácsonyi étel, nagyjából az a receptje, hogy mindent, amit találnak a ház körül, megfőznek egy nagy fazékban), de az étterem bezárt, és ott maradtunk az utcán, sör nélkül. Két órát mászkáltunk összevissza, ez elég lehangoló volt, és közben kiderült, hogy annyira azért mégiscsak karácsony a karácsony Bolíviában is, hogy akinek van hová, az hazamegy. Ennek megfelelően amikor végre mégis találtunk egy kocsmát, az olyan is volt. Mindenki iszonyatosan be volt rúgva, üvöltött a reggaeton, és senki sem érezte jól magát. Mi voltunk az egyedüli fehérek a helyen, a közönség nagyon méregetett minket, aztán az egyik srác odajött az asztalunkhoz (pontosabban majdnem ráesett). Magyarországról jöttem, bármibe lefogadtam volna, hogy itt most nagyon meg leszünk verve (João is így ítélte meg a helyzetet, Paavónak viszont eszébe se jutott), ennek ellenére a srác belekezdett a leghippibb szövegbe, amit valaha hallottam. Hogy a szeretet ünnepe van, hogy mindegy, ki honnan jött, ki milyen nyelven beszél, az a lényeg, hogy szeressük egymást. Közben mindenki sörébe beleivott, aztán elindult haza, de még előtte jó alaposan beverte a vállát az ajtófélfába.
 
 
A szenteste tehát elég nyomorult volt, egy sör után elmentünk aludni, másnap pedig továbbindultunk Peruba. A határ előtt nyolc kilométerrel a busz megállt egy órára Copacabanában, a híres indián búcsújáró helyen (a brazil Copacabana strand erről a helyről van elnevezve), és, ha már ott voltunk, megnéztük a katedrálist. Épp karácsonyi mise volt, copfos indián asszonyok hallgatták a szentbeszédet, és mivel turistáskodni nem tudtunk mise közben, leültünk egy hátsó padba. Nagyon rég nem voltam karácsonyi misén, furcsa volt, ráadásul az ateista João állandóan hülye vicceket suttogott a jobb fülembe, míg a másik oldalon az evangélikus Paavo azzal volt elfoglalva, hogy úgy fotózza az indián asszonyokat, hogy ne vegyék észre. Jött a Miatyánk, spanyolul, én mondtam magyarul, Paavo finnül, João meg sehogy. Aztán jött volna az a rész, amikor mindenki kezet fog mindenkivel, de Bolíviában az emberek nem kezet fognak, hanem átölelik egymást. Így történt, hogy egy négytagú bolíviai család, egy finn evangélikus, egy portugál ateista, és egy kétségekkel küszködő magyar jobb-híján-katolikus összeölelkezett karácsonykor, és egy órával azelőtt, hogy elhagytuk Bolíviát, mégiscsak megérkezett a karácsony. Aztán ettünk pisztrángot, ezt csak azért írom ide, hogy ne legyen annyira nyálas a poszt vége.
 
 
Szerencse, hogy nem aznap este írtam ezt a szöveget, még sokkal nyálasabb lett volna.    

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr532663608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.