Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Puna

2011. február 18. - Soltész Béla

Amikor Patagóniában két pulóver, esőkabát és széldzseki volt rajtam, és még úgy is fáztam, azzal nyugtattam magam, hogy majd két hét múlva, az Atacama-sivatagban vissza fogom sírni a hideget. Nem lett igazam, éjszaka a sivatagban is nagyon hideg volt, a bolíviai felföldön meg még annál is inkább. Tulajdonképpen életemben nem fáztam annyit, mint Dél-Amerikában: Santiagóban a fűtés hiánya, Patagóniában a metsző szél, az Atacama-sivatagban pedig a hirtelen kontrasztok miatt éreztem sokkal hidegebbnek az 5 fok körüli hőmérsékletet, amivel különben egy pesti utcán, normális télikabátban semmi gondom nem lett volna.

 
Patagóniából visszatérve két napot töltöttem Santiagóban, aztán elindultam északnak a portugál lakótársammal, Joãóval. João ideális útitárs volt egy olyan erőszakos utazásszervező számára, mint én: tudta, hogy kiolvastam az összes Lonely Planetet, úgyhogy soha egy percig nem ellenkezett – belátta, hogy jó helyekre fogom vinni. Néha irigyeltem is emiatt: a sósivatagot például sokkal szívesebben láttam volna meg úgy, hogy nem láttam már róla korábban fotók százait, sőt, a létezéséről sem volt fogalmam előtte. Mindegy, egyszer talán majd fogok tudni úgy is utazni, hogy valaki más visz, én meg hagyom, addig meg marad az, amihez már értek: kinézni helyeket az útikönyvből, aztán eljutni oda.
 
 
San Pedro de Atacamáról azt írja a Lonely Planet, hogy „the gringo hotspot of northern Chile”, és valóban több ott a külföldi, mint a chilei, ennek ellenére nem volt zavaróan sok a turista. A Santiagótól 2000 kilométerre északra (értsd: 22 órányi buszozásra) fekvő, indián faluból gringo hotspottá avanzsált San Pedro holdbéli sziklaalakzatok, sósivatagok és óriási vulkánok között fekszik, majdnem 3000 méterrel a tengerszint felett, emiatt az odalátogatóknak két-három nap akklimatizációt javasolnak, hogy a még magasabban, 4000-4500 méteren fekvő látnivalók meglátogatása során ne kapja el őket a puna. A puna – másnéven soroche, de úgy nincs meg a vicces áthallás – az oxigénhiány miatt fellépő hegyibetegség. Figyelem, a következő mondaton nagyon sokat dolgoztam: Ha az embert elkapja a puna, hirtelen elkezd szaporábban lélegezni, aztán úgy érzi, hogy alig kap levegőt, szédül, elgyengülnek a lábai és megfájdul a feje. A puna nem játék, ezt is nagyon vicces így leírva látni.
 
 
Megpróbáltuk elkerülni a punát, először az életben (elnézést, megpróbálok leszakadni erről a poénról), így nem az eredetileg betervezett, 4500 méter magasan lévő Tatio-gejzírhez mentünk első nap, hanem a Tara-síkságra, ahol flamingókkal teli sóstavak, szabadon legelő lámák és bizarr sziklaalakzatok vártak ránk. Mint utóbb kiderült, Tara totális baklövés volt: bár a túraszervező azt mondta, amikor befizettünk, hogy nincs magasan, igazából 4200 méteren feküdt, ráadásul később Bolíviában mindenből – flamingóból, sóstóból, lámából és sziklából is – ötször annyit láttunk. Mindezek mellett Tara drága is volt, 10.000 forintnyi pesót kértek a nyolc órás túráért, míg Bolíviában nem egészen a duplájáért három napon át vittek minket dzsippel ide-oda, és a szállás és a kaja is benne volt az árban.
 
 
Akkor kezdett gyanús lenni, hogy mégis magasra megyünk, amikor a túravezető mindenkinek adott egy marék kokalevelet, hogy csócsálja el. A kokalevél, bár rossz a híre, nem drog: úgy aránylik a belőle készült kokainhoz, mint a mák az ópiumhoz. Az Egyesült Államok nagy kokalevél-ellenes háborújáról lesz majd egy poszt, addig is megnyugtatásul annyit mondanék, hogy a kokalevél-rágástól épp annyira módosult a tudatállapotom, mint a mákostésztától. A kokalevél ellenben elűzi a fáradtságot és a punát, úgyhogy becsülettel rágtam, meg ittam a sok vizet, mert állítólag az is segít. Amikor felértünk a sziklákhoz, márt fájt egy kicsit a fejem, de igyekeztem nem venni róla tudomást.
 
 
A Tara-síkságon láttam először szabadon legelő lámákat, akik pont ugyanúgy kérődztek a száraz füvön, mint én a kokaleveleken. A sok megívott víz kikívánkozott, fa meg nem volt sehol, úgyhogy megvártam, amíg a többi turista odébb megy egy kicsit – a lámák viszont nem zavartatták magukat. Egy sós lagúna partján, 4200 magasan, kokalevelekkel a számban vizelni bele a nagy semmibe úgy, hogy egy egész lámacsorda nézte, nos, az egy olyan pillanat volt, amikor arra gondoltam, hogy fuck yeah, Dél-Amerikában vagyok.
 
 
A puna a visszaúton tört rám, és mire San Pedróba értünk, lázam volt, rázott a hideg, és iszonyatosan fájt a fejem. A túravezető azt mondta, hogy a legjobb lesz, ha lefekszem és kialszom magam, illetve, ha nem használt a kokalevél, akkor másnap szerezzek be egy még durvább cuccot, a chachacomát (ami valami kis növénynek a szára). Ezt másnap meg is tettük, Joãóval (akinek különben semmi baja nem lett a magasságtól) elmentünk a piacra, végigjártuk az egészet, míg végül tíz javasasszony közül egyetlenegynél megtaláltuk. Vettünk egy csomaggal, meg egy csomag kokalevelet is, a biztonság kedvéért, aztán a hostelben főztünk belőle teát. Amire a kokalevél önmagában nem volt képes, arra a chachacoma azonnal: elmúlt a fejfájásom, és nem is jött vissza. A Tatio-gejzírhez viszont nem volt merszem felmenni, nehogy kiugorjon mögüle az ott leselkedő puna, úgyhogy oda João egyedül ment, és annyira fázott, hogy legszívesebben beleugrott volna a gejzírbe, de azért becsületesen lefotózta az ötven méter magas forróvíz-oszlopokat, hogy a szívemet fájdítsa. Fájdult is.
 
 
Délután, vigasztalásul elmentünk a jóval alacsonyabban fekvő Valle de la Lunába (Hold-völgy). Az Atacama a világ legszárazabb sivataga, ráadásul a helyén egy időben egy hatalmas tó hullámzott, ami aztán kiszáradt, így itt vannak olyan hegyek, amik teljes egészében sóból vannak. Az évezredek alatt az évi 150 milliméter eső kanyonokat és barlangokat vájt a sóba, utóbbiakba be lehet mászni, és hallgatni, ahogy a hőmérséklet-ingadozás miatt repedezik a só. Az egésznek volt egy rettenetesen instabil hangulata, úgyhogy hiába mondta a túravezető, hogy ebben a barlangban már többezer évvel ezelőtt is laktak indiánok, azért nagyon örültem, amikor kijöttünk. Utána felmásztunk egy hegyre (ez már kőből volt, nem sóból), megnézni a naplementét. A lemenő nap percenként más-más színűre festette a sziklákat és a mögöttük elterülő sivatagot, ami még úgy is lenyűgöző volt, hogy a hegygerincen lépni nem lehetett a gringóktól. Úúú, mondtam én is, ezredmagammal – az ámulatot minden nyelv ugyanúgy fejezi ki.
 
 
Másnap elindultunk a háromnapos dzsipes túrára, a határ bolíviai oldalára. A határ a puszta közepén volt, és azonnal látszott, hogy elhagytuk Dél-Amerika leggazdagabb országát, és megérkeztünk a legszegényebbe. Elfogyott az aszfaltút, a határőr-bódé olyan volt, mintha épp össze készülne dőlni, nem volt vécé, mindenki egy kiszuperált, rozsdás busz mögött végezte a dolgát, és színes ruhás, indián asszonyok pakoltak hatalmas zsákokat a terepjárók tetőcsomagtartójára. A dzsipben hatan utaztunk: a bolíviai sofőr (aki végig jajgatós bolíviai népzenével szórakoztatott minket), João, én, valamint egy svájci és két brazil. Láttunk furcsa alakú sziklákat, lámákat, sós lagúnákat és flamingókat – sokkal többet, mint Tarában – illetve megfürödtünk egy hőforrás által táplált melegvizes medencében. A lagúnák olyanok voltak, mintha a Jóisten azt próbálgatta volna, hogy hányféle színű vizet tud teremteni. Csinálok mondjuk türkizkéket, gondolta, meg fehéret, meg halványkéket, meg zöldet, meg pirosat – és csokibarnát és okkersárgát is tudnék, tehette hozzá, csak ezeket a színeket már elhasználtam a parton.
 
 
Nem vicc, tényleg volt egy piros – vagy inkább sötétnarancs – lagúna is, aminek a benne élő algáktól van ilyen színe. Az előtérben okkersárga fűvel, a háttérben csokibarna hegyekkel, a vízen pedig rózsaszín flamingókkal olyan volt az egész, mint egy Dalí-festmény, épp csak valami incesztus hiányzott róla. Ha ekkor ittam volna először kokalevél- és chachacoma-teát, azt gondoltam volna, hogy amiatt látok ilyesmit. És azóta folyton azt innám, hátha megint hallucinálok majd valami hasonlót.
 
 
Két nap lagúnanézés után megérkeztünk a túra csúcspontjához, a Salar de Uyunihoz. A salar (sósivatag) helyén egykor egy óriási tó volt, ami, akárcsak az Atacama, kiszáradt, és egy 20.000 (!) négyzetkilométeres síkságot hagyott hátra, ami teljesen lapos, ls teljesen fehér. Sóból van az egész, direkt lefeküdtem a földre és megnyaltam, sós volt. Ezen kívül, mivel minden teljesen fehér, nagyon jól lehet játszani a perspektivikus fotóbeállításokkal. Ez volt a túra leggringóbb pillanata, amikor a fényképezőgép teljesen átvette az uralmat az emberek fölött. A klasszikus beállítások a következők: valaki elöl van, valaki meg tíz méterrel hátrébb, és az elöl levő úgy csinál, mintha: 1. a tenyerében tartaná a másikat, 2. rálépne, 3. megenné, 4. ujjaival összenyomná. Ugyanezt meg lehet csinálni a dzsipekkel is, illetve lehet ugrándozni csoportosan úgy, hogy a képen senkinek a lába ne érje a földet. A brazilok ezen felül egy óvatlan pillanatban előhúztak egy hatalmas brazil zászlót (direkt ezért hozták Brazíliából??), és azzal pózoltak. Mindenki teljesen átadta magát a gyermeki kísérletezésnek a fényképezőgéppel, ahelyett, hogy a tájat csodálta volna. Mentségünkre legyen mondva, tulajdonképpen nem volt táj, csak a nagy, végtelen fehér, azt meg nem lehetett sokáig nézni, mert belefájdult volna a szemünk.
 
 
A hab a tortán, vagy az aranylövés – kinek mi – egy sziget volt a végtelen fehérben, amin óriási kaktuszok nőttek. Ezek a kaktuszok egy centit nőnek egy év alatt, és voltak nyolc méteresek is, amelyek ezek szerint már akkor is ott voltak a helyükön, és már akkor is három méteresek voltak, amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát. Nézni ezeket a kaktuszokat, a háttérben a nagy, üres fehérrel, na az meg egy olyan pillanat volt, amikor úgy éreztem: egy párhuzamos univerzumba kerültem, ahol minden máshogy van. Hallucinogén növények nélkül, pusztán egy dzsip és egy bolíviai sofőr segítségével. Ahogy a művelt angol mondaná: WTF.
 
 
Hogy fokozza a szürreáliát, a sofőr kiszedte a magnóból a jajgatós bolíviai népzenét, és berakta a Pink Floydtól a Dark Side of the Moont, aztán azt hallgattuk, amíg elértünk a sósivatagnak nevet adó városba, Uyuniba. Közben elmesélte, hogy a Pink Floyd a nyolcvanas években többször próbálkozott engedélyt kérni a chilei kormánytól, hogy – Pompeii után – a Valle de la Lunában is koncertezhessen, de minden alkalommal elutasították. Jöhettek volna ide is – nevetett a sofőr – lett volna az a pénz, amiért a bolíviai kormány kötélnek áll. Csak ide nem akartak jönni, a nagy magasság miatt.
 
 
Pedig milyen szép lett volna , ha a Pink Floydot elkapja a puna. Akkor ők is megtudták volna, amit a magyarok már jó ideje tudnak: hogy régi rokon a puna meg a luna.  
 

 A videó képei nagy felbontásban megtekinthetők itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr942661858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.