Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Ökológiai katasztrófaturizmus a Húsvét-szigeten

2010. november 17. - Soltész Béla

A XIX. század végén, amikor még elég volt partra szállni egy távoli szigeten, és aláíratni egy mondvacsinált szerződést egy tetszőlegesen kiválasztott bennszülöttel, amelyben az kéri az általa névleg képviselt sziget gyarmatosítását - ami adott esetben a bennszülöttek szögesdrót-kerítések közé zárását, és a földjeik angol birkatenyésztőknek történő bérbeadását jelentette - a chilei Policarpo Toro partra szállt a világ legelhagyatottabb (a legközelebbi lakott helytől majdnem 4000 kilométerre fekvő) szigetén, és aláíratott egy papírt egy Atamu Tekena nevű bennszülöttel, aminek értelmében a Húsvét-sziget a chilei állam szuverén fennhatósága alá került. Policarpo Toro és Atamu Tekena mellszobra (előbbi bronzból, utóbbi kőből) ma a Húsvét-sziget egyetlen településének főterét díszíti, a bennszülöttek pedig, miután 75 éven át az angol birkatenyésztőknek bérbeadott egykori földjeik szögesdrót-kerítései között éltek, ma chilei, francia és egyéb turistáknak tartanak búvárleckéket és folklór-bemutatókat. Összlétszámuk nemrég elérte a 4000-et, ami, ha figyelembe vesszük, hogy a gyarmatosítás pillanatában mindössze 111-en voltak, miután az őseik a sziget egykori dús növényzetét teljesen kiirtották, és akit nem ölt meg a tuberkolózis, az a perui rabszolgakereskedőktől rettegett, végül is nem olyan rossz eredmény.

A Húsvét-sziget mindezek ellenére (vagy talán mindezek miatt) a legfantasztikusabb hely a Földön, ahol valaha voltam, és azt hiszem, hogy ha egyszer ötösöm lesz a lottón, és eljutok mindenhová, ahova szeretnék, akkor is benne lesz az első háromban. A Rano Ranaku vulkán lejtőjén az eső utáni napfényben nézni a kidőlt, félbehagyott moai-szobrokat a letarolt hegyoldalon sokkal esztétikusabb és sokkal kevésbé apokaliptikus látvány, mint a Nyugati Pályaudvar aluljárója, mégis itt lehet megérteni igazán, hogy milyen az, ha egy civilizáció teljesen kicsinálja magát (bár a Nyugati Pályaudvar aluljárójában a hajléktalanokon átlépő, a Bank Dance Hall-ba igyekvő szétcsapott tizenévesek látványának megvan az az előnye, hogy az ember egy köztes fázisában figyelheti meg a folyamatot). A húsvét-szigetiek olyan alaposan elintézték magukat, hogy Jared Diamond Collapse című könyvétől az Earth 2100 című katasztrófa-dokumentumfilmig számos, a Föld teljes végromlásával foglalkozó alkotást megihlettek. Más, fénykorukban letarolt kultúráktól eltérően még egy rendes gyarmatosító sem jutott nekik: chilei gyarmatnak lenni már 1888-ban sem volt különösebben elegáns dolog, mára viszont teljesen cikivé vált.

Ezt a két, szándékoltan bunkó bekezdést azért írtam, hogy ellensúlyozzam azt az idilli képet, ami az utazási irodák katalógusaiból, vagy a jelen blogbejegyzést illusztráló fényképekről kaphat az olvasó. Az a helyzet ugyanis, hogy a Húsvét-sziget rettenetesen jól néz ki, kellemes az időjárás, gyönyörűek a színek és a fények, és a Santiagóból vagy Tahitiről érkező turistákat virágkoszorúval köszöntik a szigetlakók, amitől a turisták úgy érezhetik, hogy a béke és az idill egyik utolsó menedékhelyére érkeztek, ahol minden a legnagyobb rendben van. A természet van annyira kegyes, hogy ezt a példátlanul lelakott szigetet új, és kevésbé hasznos növényekkel, de mégis valahogy újraélesztette, a szigetlakók pedig, bár kevés civilizáció omlott össze annyira látványosan, mint az övék, mégis újraalkották a megmaradt töredékekből az ősi kultúrának legalább egy részét, és bár az egykori harci táncokat már csak a szájtáti turisták szórakoztatására használják, annyi tartás azért van bennük, hogy a harci tánc legelején lándzsákkal a kezükben úgy ráüvöltenek a szájtáti turistákra, hogy azok szinte bocsánatkérően süppednek a székükbe, és fényképezni sem mernek, vagy ha igen, akkor csak vaku nélkül.

A Húsvét-szigetre anyukámmal mentem, aki kijött két hétre Chilébe, hogy meglátogasson. Anya tökéletes útitársnak bizonyult, mert bár amatőr művészettörténész – emiatt például Olaszországba soha nem mennék vele, mert valószínűleg minden reneszánsz és barokk templombelsőt meg akarna nézni, ezt pedig egy idő után nehezen viselném – a moaikat mégis kellő nagyvonalúsággal kezelte, nem akarta mindenáron megtudni, hogy melyiket pontosan mikor faragták. Ehelyett ugyanúgy magával ragadta a hely szelleme, mint engem, és bár én is borzasztó lelkes voltam, hogy gyakorlatilag a világ egyik legtávolabbi sarkában lehetek, Anya, aki pár nappal korábban még egy mátyásföldi általános iskolában próbálta fegyelmezni az alsó tagozatosokat, lelkesedésben többszörösen lekörözött – arról nem is beszélve, hogy három napon át reggeltől estig gyalogoltunk és bicikliztünk, vulkánra fel, vulkánra le, és nem volt egy rossz szava sem, még akkor sem, amikor biciklizés közben csontig áztunk, mert több kilométeres körzetben nem volt egyetlen fa sem, ami alá behúzódhattunk volna.        

Mikor, honnan és hogyan jutottak el a Húsvét-szigetre (Rapa Nui) az őslakói (a rapanuik)? Miért fordították arra minden erejüket, hogy óriási kőszobrokat (moaik) faragjanak ki a vulkáni kőzetből, és azokat a sziget minden csücskébe elszállítsák, hogy ott hatalmas talapzatokra, egymás mellé felállítsák? Mit szimbolizálnak a moaik, és miért pont olyanok, amilyenek? A Húsvét-sziget története csupa megválaszolatlan kérdés, emiatt nemcsak a katasztrófakutatókat foglalkoztatja régóta, hanem például Thor Heyerdahlt és Erich von Dänikent is. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik tudós milyen irányból közelítette meg a problémát: Heyerdahl szerint az őslakók nádtutajon érkeztek Peruból, Däniken pedig amellett érvelt, hogy a moaikat az ufók emelték.

„Tudományos kíváncsisága figyelemreméltó – nem tűr meg megválaszolatlan kérdéseket maga körül” – írta rólam egyszer egy tanárom egy ajánlólevélben. Ez sajnos nem igaz – arra gyanakszom, hogy a jó öreg professzor egy másik ajánlólevélből copy-paste-elte a hízelgő mondatot. Számomra teljesen megnyugtató magyarázat az, hogy egyszer egy expedíció véletlenül célba ért a szigeten (míg száz másik bizonyára odaveszett), a moaik kifaragását és felállítását pedig egész egyszerűen fontosnak tartották valami miatt, amit mi már sosem fogunk megtudni. Azon hüledezni, hogy ezt az energiát és kreativitást miért nem az anyagi jólét és a társadalmi igazságosság megteremtésére fordították, egyrészt rossz értelemben vett eurocentrizmus (a modern európai civilizáció – elvben – ezeken az értékeken alapul, de ez nem jelenti azt, hogy más civilizációk ne alapulhatnának ettől eltérő értékeken), másrészt a modern európai civilizáció is produkál jónéhány olyan jelenséget, ami előtt a későbbi évszázadok kutatói teljes értetlenséggel fognak állni.

Pont ugyanolyan ismeretlen okból, mint ahogy elkezdték, a rapanuik egyszercsak abbahagyták a moaik kifaragását, és átálltak a madárember-kultuszra. Eszerint a transzcendenssel (halottakkal, ősökkel, istenekkel – teljes a tanácstalanság a kérdésben) a kapcsolattartást már nem a moaik, hanem kiválasztott emberek szolgálták, kiválasztásuk pedig úgy történt, hogy minden tavasszal, amikor a tengeri madarak tojást raktak a sziget melletti Motu Nui-sziklaszirten, az arra vállalkozó fiatalok egy verseny keretében átúsztak a szirtre, kerestek egy tojást, és visszavitték a verseny kezdőpontjához. Aki először visszaért egy ép tojással, az lett egy évig a spirituális vezető. Erős a gyanúm, hogy amikor a madárember-kultusz létrejött (az 1700-as évek elején), a sziget már erősen lepusztulóban volt, és a rapanui törzsek nem rendelkeztek annyi extra élelemmel, amennyi a moaikat kifaragók ellátásához kellett volna (egy moai kifaragása, elszállítása és felállítása a számítások szerint 30 ember egy teljes évi munkáját vette igénybe). Évente egy versenyt rendezni, és utána egyetlen kiválasztott embert ellátni sokkal költséghatékonyabb, ha ezt a cinikus, modernitás- és eurocentrikus megjegyzést megengedhetem magamnak.

„Mire gondolhatott az az ember, aki kivágta a Húsvét-sziget utolsó fáját?” kérdezi a kamerától, hamisítatlan amerikai populáris dokumentumfilm-stílusban egy szakértő az Earth 2100 egyik jelenetében. Egy újabb megválaszolatlan kérdés, amit megtűrök magam mellett – pontosabban azt gondolom, hogy a közlegelők tragédiája, vagy a politikai széttagoltság épp elég jó magyarázat a történtekre. Előbbi azért releváns, mert a földek közösségi tulajdonban voltak, míg az utóbbit az támasztja alá, hogy bár kulturálisan teljesen homogén egységet alkottak – egy 164 km² területű szigeten furcsa is lett volna, ha nem – a rapanuik körülbelül 20 különböző törzset alkottak, amelyek hol békében éltek egymás mellett, hol pedig háborúztak egymással. Mivel a sziget teljesen el volt zárva minden külső behatástól, a szigetlakók számára a Húsvét-sziget volt az univerzum, a lakossága a teljes emberiség, az emberiség pedig, amióta világ a világ, szeret kis csoportokra szakadni, amelyek keresztbe utálják és irtják egymást. A Húsvét-sziget épp azért lett ilyen erős metafora a világ sorsán aggódó tudósok körében, mert kicsiben modellezi azt, hogy egy zárt ökoszisztémát hogyan tudnak túlnépesíteni, túlhasználni és tönkretenni a lakói. Sajnos még egy ilyen erős metafora sem elég ahhoz, hogy a klímacsúcsok döntéshozóit jobb belátásra bírja, egyrészt mert a Húsvét-szigettel ellentétben a globális energiabizniszben rengeteg pénz van, másrészt a modern és felvilágosult XXI. századi emberek kizártnak tartják, hogy elkövessék ugyanazt a hibát, mint a buta polinézek a XVIII. században.

Lehet, hogy ez a vesszőparipám, és mint Mórickának, mindenről ugyanaz jut az eszembe, de a Húsvét-szigeten történtek jelenkori értelmezésében egy jó adag kulturális rasszizmust vélek felfedezni. Mint már említettem, a rapanuik valóban szánalmas állapotban voltak, amikor az európaiak megérkeztek, így a zömében fehér, európai és észak-amerikai tudósok lelkiismeret-furdalás nélkül megtörölhetik rajtuk a lábukat, nem úgy, mint például az inka, az azték, vagy a nyugat-afrikai civilizációk esetében, amelyeket pusztulásáért egyértelműen az európaiak felelnek. Van egy kis ellentmondás azonban abban, hogy a rapanui kultúrát teszik felelőssé a rapanui civilizáció pusztulásáért (a két fogalmat itt most a német értelmezésben használom, ahol a civilizáció az anyagi, a kultúra a nem-anyagi jellemzőkre vonatkozik). Ha elfogadjuk a Franz Boas-i alaptételt, hogy minden civilizáció az adott földrajzi és technikai körülmények között megvalósítható legmagasabb fokot képviseli, akkor a rapanui civilizáció is azt hozta ki ebből az aprócska szigetből, amit akkor és ott ki lehetett: növekvő népességet és egy olyan technikai szintet, ami akár hatalmas kőtömbök kifaragását és elszállítását is lehetővé tette. Hogy a rapanui kultúra ezekből a kőtömbökből épp moaikat faragott, nem pedig valami gazdaságilag produktív dolgot, az tulajdonképpen mindegy: ameddig voltak természeti erőforrások, hogy a kőfaragó munkásokat etessék, addig a dolog ment a maga útján, több évszázadon keresztül. Ha ezt az energiát arra fordították volna, hogy ugyanakkora területen hatékonyabb mezőgazdasági módszerekkel több élelmet állítsanak elő, előbb-utóbb akkor is túlnépesedett volna a sziget. A probléma abból származott, hogy a politikai széttagoltság miatt nem létezett egy olyan főhatalom (a madárember valószínűleg nem volt illetékes ilyen kérdésekben), amely azt mondhatta volna: itt és most álljunk meg, ne vágjunk ki több fát, és családonként csak két gyereket vállaljunk, különben végünk. Nem a rapanui kultúra vágta tönkre tehát a rapanui civilizációt és az ökoszisztémát, hanem a rapanui politikai berendezkedés, pontosan úgy, mint ahogy a Koppenhágai Klímacsúcson sem kulturális okok miatt nem született értékelhető eredmény.

 

(folyt. köv.)

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr322454031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.