Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Ki kivel van?

2010. szeptember 30. - Soltész Béla

A kolumbiai elnökválasztás és a venezuelai parlamenti választás után, illetve néhány nappal a brazil elnökválasztás előtt megéri futni egy képzeletbeli kört Latin-Amerikában, hogy szemügyre vegyük az épp aktuális politikai fejleményeket. Kolumbiában egy darabig úgy tűnt, hogy csoda történik, és megválasztják a világ első zöld párti elnökét, a litván származású Antanas Mockust, aki az életveszélyes és elhanyagolt Bogotából trendi alter-biciklista ökovárost csinált, de aztán győzött a megszokás, és Álvaro Uribe korábbi elnök egykori pénzügyminisztere, Juan Manuel Santos.

Hugo Chávez, államfői vaníliáskarika-kéztartással. Kép innen.

Venezuelában a múlt hét végén jelentősen előretört az ellenzék, tanulva az öt évvel ezelőtti hibájából, amikor – arra hivatkozva, hogy Hugo Chávez elnök visszaél a hatalmával és egyenlőtlen feltételek mellett versenyeznek – nem vettek részt a választáson. Ezzel lényegében szabad kezet adtak Cháveznek, hogy jelentős közjogi és politikai változtatásokat hajtson végre, amik még inkább az ő javára fordították az erőviszonyokat. A mostani parlamenti választáson ezzel szemben a szavazatok körülbelül felét nyerték el – még megy a huzavona, hogy pontosan mennyit – de a szavazókörzetek trükkös kialakítása miatt a 165 parlamenti helyből mindössze 60-70-re van esélyük. Ez is elég ahhoz, hogy Cháveznek megszűnjön a kétharmados többsége, ami eddig gyakorlatilag teljhatalmat adott neki a törvényalkotásban. Ráadásul 2012-ben Venezuela elnökválasztásra készül, ha pedig az ellenzék képes egységesen fellépni, még az is elképzelhető, hogy legyőzik a „Bolívari Forradalom” atyját – hacsak Chávez nem követ el addig valamiféle „önpuccsot” (autogolpe), mint a perui Fujimori tette azt 1992-ben.   

Lula da Silva leköszönő és Dilma Rousseff reménybeli brazil elnök. Kép innen.

Brazília most vasárnap választ új elnököt, és a közvélemény-kutatások alapján szinte biztos, hogy a két sikeres ciklust lezáró, a szakszervezeti mozgalomból a halványrózsaszín balközépre evező Lula da Silva utódja, a bolgár származású Dilma Rousseff lesz Brazília államfője. Ha nyer, Dilma lesz az első nő ebben a tisztségben (de nem az első kelet-európai: az új brazil főváros, Brasília a cseh származású Juscelino Kubitschek elnöksége alatt épült fel 1956 és 1961 között). Dilma nagyon népszerű Brazíliában, nem úgy, mint ellenfelei, a túlságosan sótlan jobboldali José Serra, illetve a nemzetközi környezetvédő körökben jól ismert, odahaza viszont szinte teljesen ismeretlen egykori amazóniai szenátor, a zöldpárti Marina Silva. A személyes karizma mellett Dilma mellett szól az is, hogy a brazilok jelentős része elégedetten gondol vissza Lula nyolc évére, és azt reméli, hogy Dilma Rousseff ugyanezen az úton viszi tovább az országot. A szociális programok értékelésétől most eltekintek, külpolitikai téren viszont fontos megjegyezni, hogy Brazília az elmúlt évtizedben vált, ha nem is nagyhatalommá, de globális játékossá (global player). A brazil gazdaság dinamikusan fejlődik, nemrég komoly olajlelőhelyeket találtak, a brazil cégek pedig megjelentek egész Dél-Amerikában, sőt az afrikai portugál nyelvű országokban (Angola, Mozambik stb.) is. Brazília első számú külpolitikai célja jelenleg az állandó tagság elnyerése az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Kép innen.

Az, hogy Brazíliával mostanában ennyire megszaladt a szekér, vegyes reakciókat váltott ki a többi latin-amerikai országban. Latin-Amerika nem az a hely, ahol a szomszédok örülnek egymás sikereinek, még akkor sem, ha az egy főre eső integrációs szervezetek száma itt a legnagyobb a világon. Az OAS, a Riói Csoport, a Caricom, a SICA, az ALADI, a CAN, a Mercosur, az ALBA és az UNASUR mind-mind arra szolgál, hogy a latin-amerikai országok, amelyeket ráadásul a gyarmati múlt, a kulturális és nyelvi jellemzők, a közös világgazdasági és világpolitikai pozíció, és az ebből fakadó közös érdekek is összekötnek, egymás puszipajtásai legyenek. Hogy ez miért nincs így mégsem? A válasz sok, egymásnak ellentmondó mozaikkockából áll össze. Van, aki szerint az USA a hibás. Vagy a kapitalizmus. Vagy a kommunisták. Vagy a gyarmati múlt. Vagy az IMF. Vagy Chile. Vagy Mexikó. Vagy Chávez. Vagy az indiánok. Vagy a négerek. Vagy a fehérek. Bűnbakból még integrációs szervezetnél is több van Latin-Amerikában.

Nemzetközi konfliktusok Latin-Amerikában. Kép innen.

Ha egyszer majd rengeteg időm lesz (vagy valaki fizet érte), megcsinálom a Nagy Latin-Amerikai ProblémaMátrixot, amiben összegyűjtöm, hogy melyik országnak melyikkel mi a baja. Addig is, szemléltetésképpen íme néhány, ömlesztve (a határvitákról egy jó összefoglaló olvasható itt).

Chile 130 éve megfosztotta Bolíviát a tengerpartjától, amit az azóta is visszakövetel. Chile és Argentína 104 éven át vitatkozott három lakatlan, a Tűzföldtől délre eső sziget hovatartozása miatt, végül a pápának (!!!) kellett közbelépnie. Argentína és Uruguay (mindketten Mercosur-tagok) évek óta vitáznak a határfolyón épített papírmalmok vízhasználati jogáról, míg Argentína és Brazília (mindketten Mercosur-tagok) egy szemüveg-gyantára (!!!) kivetett importvám miatt összevesztek és a WTO-hoz fordultak. Paraguay minden szomszédját potenciális aggresszornak tartja, legjobban a bolíviaiak inváziójától retteg. Ecuadornak határvitája van Peruval és Kolumbiával, Kolumbiában gerillaharcok vannak, amiért a kormány elsősorban Venezuelát okolja, Venezuela meg, nos, bárkit hajlamos imperialista szekértolónak titulálni, aki épp nem Chávez szája íze szerint politizál. És akkor még csak Dél-Amerikát vettük szemügyre, és nem vizsgáltuk meg Közép-Amerikát, ahol szomszédos országok képesek voltak egy focimeccs miatt háborút indítani (El Salvador és Honduras).

A CAN és a Mercosur. Kép innen és innen.

Az integrációs törekvéseket tehát legjobban a nacionalista kardcsörtetések hátráltatják, ezeknek pedig több oka is van. A XIX. században a spanyol birodalom romjain létrejött új nemzetállamok valójában csak egy szűk, kreol (fehér) elit számára jelentettek „hazát”, a lakosság többsége (meszticek, indiánok, négerek stb.) kívül maradt a nemzetépítő projekten, csak akkor vonódtak be valamennyire, amikor fellángoltak az ellenségeskedések a szomszédos országokkal. Bár ezeket a háborúkat olyan prózai okok miatt vívták, mint a guanó vagy a salétrom, pontosan megfeleltek arra is, hogy az elit a nép gyenge nemzeti identitását felerősítse a lehető legegyszerűbb módon: a másik utálatával. Perui az, aki utálja az ecuadoriakat és a chileieket, bolíviai az, aki utálja a chileieket és a paraguayiakat, és így tovább. Ezt tanulják a gyerekek az iskolában, ezt hallják a szüleiktől, így nem csoda, hogy a külpolitikából is ennyi jön le az egyszeri tévénézőnek: azok a szemét bolíviaiak már megint visszakövetelik a tengerpartjukat. Magyar szemmel nézve legalábbis vicces, hogy gyakorlatilag MINDEN latin-amerikai országnak van egy Trianon jellegű traumája valamelyik szomszédjával szemben, csak éppen nem a területük és a lakosságuk kétharmadát veszítették el, hanem egy lakatlan darabot a pampából, a dzsungelből vagy a sivatagból.

Az UNASUR és az ALBA. Kép innen és innen.

Ilyen kiindulási pontból nem lehet messzire jutni – nem is sikerült mindeddig. Annak ellenére, hogy a régió politikai és gazdasági érdekei egyértelműen az integrációt tennék szükségessé, ez jellemzően elakad egy gleccser birtoklásán vagy egy importvámon. A gazdasági integrációt megnehezíti, hogy a legtöbb latin-amerikai ország hasonló termékeket exportál, így gazdaságilag nem komplementerek, hanem egymás riválisai. Politikai akarat ugyan van az integrációra, de ez szinte mindig csak akkor jön elő, amikor valamelyik országban az épp hivatalban levő elnök a következő választásra készül. Ilyenkor megígérnek fűt-fát, például olyan hangzatos gigaprojekteket, mint az „Óceánközi Autóút” vagy a tolkieni hangzású Dél-Amerikai Energiagyűrű. Pénz persze nincs ezekre a projektekre, így a választások után a legtöbb ilyen terv a fiókba kerül, egészen addig, amíg valamelyik elnöknek újra szüksége nem lesz rá.

Kép innen.

Apropó, elnökök. Latin-Amerikában – épp a külpolitika személy- és konfliktusközpontú megközelítése miatt – ritka a nemzeti érdekként felfogott stabil partnerség két ország között, a kétoldalú kapcsolatok inkább az elnökök személyiségén és politikai beállítottságán múlnak. A legeklatánsabb példa az USA és a jenki imperializmus nagy kritikusa, Hugo Chávez, aki sikeresen elérte, hogy Kolumbia Venezuela második legfontosabb kereskelmi partneréből a hatodik helyre csússzon vissza, csak mert nem bírta elviselni sem Álvaro Uribe személyét, sem feltétlen USA-barátságát. Mindeközben olyan országokkal kötött „olajért haverság” szerződéseket, amelyekkel Venezuelának nincs sem közös határa, sem érdemi gazdasági kapcsolata (Nicaragua, Haiti stb., de Iránnal és Oroszországgal is kokettált). Ezzel szemben ki lehet találni, hogy melyik ország Venezuela legfontosabb kereskedelmi partnere: naná, hogy az USA.

Fidel és Hugo. Kép innen.

Apropó, Chávez és az USA. Mindketten komoly szerepet játszottak abban, hogy integrációs szervezetből jelenleg több van Latin-Amerikában, mint kagylóból a santiagói halpiacon. Az USA saját ötletekkel (NAFTA, ALCA) állt elő, akárcsak Chávez (ALBA), amelyek keresztbe metszették a már meglévő integrációkat (CAN, Mercosur). Az intézményi szempontból legfejlettebb integrációs szervezet, az EU struktúráját szinte teljes egészében adaptáló CAN (Comunidad Andina de Naciones, Andoki Nemzetek Közössége) épp a haláltusáját vívja. Hiába van Tanácsa, Bizottsága, Bírósága, Parlamentje és millió tematikus munkacsoportja, mint az EU-nak, a négy szegény és elmaradott andoki ország (Bolívia, Peru, Ecuador, Kolumbia) integrációjából pont a lényeg hiányzik, a gazdasági interdependencia (amíg Venezuela is a CAN tagja volt, addig legalább volt pénz a dologban, de Chávez összekülönbözött Uribével, és kilépett). A Mercosur (Mercado Común del Sur, Déli Közös Piac) ígéretes volt, az évszázados argentin-brazil rivalizálást lezáró szerződést kis túlzással a német-francia megbékéléshez hasonlították, de a lendület egy évtized alatt  elfogyott. Argentína összeomlott gazdaságilag, Chile nem akart belépni, a két kis tagállam (Uruguay és Paraguay) folyamatosan a nagyok gazdasági elnyomására panaszkodik, Brazília számára pedig már „nem pálya” a Mercosur, mivel globális dimenziókban kezdett el gondolkodni. Egy kis izgalmat még hozott Venezuela belépése 2006-ban, de az ország teljes jogú tagságát a paraguayi parlament megvétózta, és azóta is (már négy éve!) sikeresen akadályozza azt. Cháveznek ráadásul van egy saját integrációs szervezete, az ALBA (Alianza Bolivariana para las Américas, Bolívari Szövetség az Amerikáknak) ami azokat az országokat gyűjti össze, amelyek elnökei jóban vannak Chávezzel (Nicaragua, Ecuador, Kuba, Bolívia), és amelyek félve attól, hogy Mexikó sorsára jutnak (az országot gazdaságilag és politikailag teljesen beszippantotta az Egyesült Államok), inkább az olajból meggazdagodott Venezuela barátságát keresik. Az ALBA értelemszerűen addig életképes, amíg Cháveznek jut rá pénze (az olajbevételek 30%-a megy külpolitikai célokra). Ha 2012-ben esetleg nyer az ellenzék Venezuelában, vagy ha jelentősen csökken az olaj világpiaci ára, az ALBA minden bizonnyal darabjaira hullik.  

Kép innen.

Az új reménység az UNASUR (Unión de Naciones Suramericanas, Dél-Amerikai Nemzetek Uniója). Ez egy brazil kezdeményezésű projekt, ami gyakorlatilag a CAN és a Mercosur uniója, illetve sikerült bevonni Chilét, és az örökös outsider Guyanát és Suriname-ot is, tehát Francia Guyana kivételével (amely Franciaország, így ezáltal az EU része!) az egész dél-amerikai kontinenst egyesíti. A tervek ambiciózusak (vámunió, közös pénz, közös állampolgárság stb.), de a konkrét kötelezettség- és szerepvállalások még itt is hiányoznak. A tagállamok közül négy rendelkezik olyan gazdasági erővel, hogy az integráció motorja lehessen: Venezuela, Brazília, Argentína és Chile. Venezuela a fekete ló - amíg Chávez az elnök, addig az ország külpolitikáját az ideológia, nem pedig a józan ész vezérli. Brazília teljesen megfelelne vezető dél-amerikai hatalomnak (a közhiedelemmel ellentétben nem sokakat zavar, hogy nem a spanyol, hanem a portugál a hivatalos nyelve), viszont a brazilok újabban szinte mindent a leendő nagyhatalmiság és ENSZ BT-tagság céljainak rendelnek alá (a nagy kérdés, hogy Dilma Rousseff megválasztása változtat-e ezen a trenden – gyanítom, hogy nem). Argentína még mindig elég nehéz gazdasági helyzetben van, így alkalmatlan arra, hogy előrébb mozdítsa az integráció ügyét, Chile pedig, hiába teljesít jól gazdaságilag, továbbra is szabadkereskedelmi szerződéseket ír alá fűvel-fával, és nem szívesen kötelezi el magát senki mellett. Chile viselkedése a többi latin-amerikai országgal szemben olyan, mint a stréber diáké, aki az osztályban egyedüliként kapott ötöst neoliberalizmusból, és most rossz néven veszi, hogy a többiek azt szeretnék elérni, hogy ne számítson bele az év végi jegybe.

Kép innen.

Hogy mi lesz az UNASUR sorsa, azt egyelőre nem lehet megmondani, de a fentiek értelmében nem valószínű, hogy az eredeti célkitűzések legfontosabbika, a közös belső piac a 2019-es céldátumig megvalósul. Eredmények persze várhatóak, bár inkább jogi és politikai síkon (kölcsönös vízummentesség, közös álláspontok nemzetközi fórumokon, stb.). Ha a rengeteg integrációs szervezetből sikerül egyetlenegyet kialakítani, az már önmagában hatalmas előrelépés lesz, hiszen jelenleg egy átlagos latin-amerikai ország elnökének évi hat-hét csúcstalálkozóra kell elmennie – és bár mindegyiken megbeszélik, hogy örökös béke és barátság köti össze az országaikat, az első konkrétumnál mégis mindig egymásnak esnek. Ha csak évi két csúcstalálkozó lesz, de azokon sikerül is megállapodni valamiben, talán akkor majd elindul egy igazi integrációs folyamat, ami véget vet Latin-Amerika gazdasági és politikai marginalizációjának.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr372335369

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.