Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

A kétszázadik szülinap

2010. szeptember 24. - Soltész Béla

A múlt héten Chilében megállt az élet, a lakosság kiözönlött az utcára és egy héten át zabált, ivott, petárdázott, táncolt és óbégatott. A jókedv oka: Chile idén ünnepli függetlenségének kétszázadik évfordulóját, a Bicentenario csúcspontja pedig szeptember 18-a, a nap, amikor kétszáz évvel ezelőtt Santiagóban összeült az új ország első nemzetgyűlése.


Ahogy lakótársam, Álvaro összefoglalta: a chileiek őszinte hazaszeretete nagyrészt annak köszönhető, hogy a nemzethez kapcsolódó események – legyen az szeptember 18. (El Dieciocho), vagy július 15. (Chile védőszentjének ünnepe), vagy május 21. (valamelyik Peru elleni győztes csata évfordulója), vagy amikor Chile meccset játszott a VB-n – mindenkinek lehetőséget adnak az önfeledt szórakozásra. A barátok és családtagok összegyűlnek egy kerti hússütésre, ami abból áll, hogy a férfiak beizzítják a kerti grillt, és mire megsül a hús, jó alaposan berúgnak. Az asszonyok a konyhában elkészítik a salátát és a süteményt, közben pedig pletykálnak. A gyerekek meg, mivel senki nem figyel rájuk, hajnalig Playstation-öznek vagy babáznak, a nemi szerepeknek megfelelően.

A Dieciocho annyiban több, hogy mindenhová zászlók kerülnek, és minden nagyobb köztérre felhúznak egy fondát, ami eredetileg pálmalevelekből készült sátrat jelentett, manapság viszont már az ipari méretű sörsátrakat nevezik fondának. A leghíresebb santiagói fonda egy borzasztó szóviccnek és a „Jane” keresztnév spanyol kiejtésének köszönheti a nevét.

A fondában hazafias feladat annyi édes alkoholos löttyöt összeinni, amennyit csak fizikailag lehetséges. A tipikus Dieciocho-ital a chicha, vagyis az erjedt must (murci), amit kétliteres flakonban árulnak úton-útfélen. Ezen kívül egész évben népszerű a piscola, pisco (szőlőpárlat) kólával, valamint a leggusztustalanabb chilei ital, a terremoto (földrengés), fehérbor vaníliafagyival. Állítólag van benne valami likőr is. Ismerőseim ismerősei mesélték, hogy – akárcsak a földrengés – pusztít.


Napközben Santiago egy álló héten át egyetlen hatalmas zsibvásárrá változott, ahol a chilei zászlóktól (minden mennyiségben) a vattacukron át az ugató kínai kiskutyákig mindent lehetett kapni. Az utcai árusok, mint azt megtudtam, a szupermarketekből ellopott bevásárlókocsikból alakítják ki az alkalmi kiskocsijaikat. Mivel a bevásárlókocsik ellopása nem könnyű feladat, sokszor futni kell a biztonsági őrök elől, a legtöbben a külön erre szakosodott fiataloktól veszik a bevásárlókocsit, az ára 5000 peso (2000 ft) körül mozog.

Az esti gyorsbüfék sztárja a sopaipilla, a cukkinivel kevert lisztből sütött lepény chiliszósszal. Meg a vattacukor, amit nem lehet megunni – különösen, ha az ember gringó, és amúgy is hajlamos összezabálni minden hülyeséget.


A gyerekek (és szüleik) tipikus chilei játékokkal szórakoznak. Ezek a játékok általában falusi eredetűek, és többnyire valamit közel kell dobni valamihez (követ zsinórhoz), vagy rá valamire (karikát fahasábra). Sárkányt eregetni is nagyon menő.


Chileiekkel nem könnyű bármit is megszervezni. A chilei lakótársaim (fiúk) például beharangozták, hogy csinálunk pénteken egy nagy hússütést, hívjunk ismerősöket (lehetőleg nőket). Hívtam két chilei lányt, megyünk, mondták. Pénteken felhívtam a fiúkat, a megbeszélt kezdés után két órával – az egyik egy fondában ült, és nem szándékozott elmenni onnan, a másik a városon kívül tartózkodott. Szerencsére a lányok sem jöttek el, így nem lett sértődés. A hétvégén összesen négy koncertre akartunk elmenni, ezek közül a Chico Trujillót és a Mano Ajenát lekéstük, a Los Tres túl drága volt, végül a Guachupének a felét sikerült elcsípni, de oda is gringókkal mentünk.


Utcai cueca-táncolásba viszont úton-útfélen belebotlottam. A cueca, a chileiek nemzeti tánca olyan, mintha 6/8-ban akarnánk flamencót táncolni, miközben egy selyemkendővel körözünk a fejünk felett. A cuecát szabadon lehet cifrázni, vagyis gyakorlatilag mindenki azt csinál, amit akar. A képzetlen táncosoknak – mint nekem, például – ez biztatóan hangzik, de amikor flamenco-kézmozdulatokkal kezdtem keringőzni, a selyemkendőt pedig úgy pattogtattam, mint egy karikás ostort, arra azért többen felfigyeltek.

Esténként a cuecát felváltják a Fásy Ádám-típusú esztrádműsorok. Santiagóban jellemzően minél keletebbre és északabbra járunk (az Andok lábainál), annál elegánsabbak a házak és a szórakozóhelyek, míg minél nyugatabbra és délebbre, annál kevésbé. Ez a bulik hangulatát is nagyban meghatározza. Santiago délnyugati csücskében, Maipúban is jártunk egyszer, és kicsivel azután távoztunk, hogy a közönség egyes férfitagjai a műsorvezető felszólítására elkezdtek felmászni a színpadra, ahol önfeledt sztriptízbe kezdtek.   

A vasárnap fénypontja a katonai parádé volt a Haza Atyjáról, a félig ír származású Bernardo O’Higginsről elnevezett parkban, ahol (a haditengerészeten kívül, értelemszerűen) a chilei hadsereg minden fegyverneme felvonult, a megfelelő harci eszközökkel. Hippikről lévén szó, egyik ismerősöm sem ment el megnézni, úgyhogy én is otthon maradtam, a park felé tartó helikoptereket azért lefotóztam az ablakból. A képen látható bogyók az ablakom előtti fán nőnek, valószínűleg előbb-utóbb valami virág fog belőlük előpattanni.


Isten a tanúm, nem a chilei Eszmélet programajánlója alapján szórakozom, mégis mindig egy Allende-kép alatt kötök ki. Az a közeg, amit Pesten (jobb híján) alter-trendinek, esetleg undergroundnak mondanánk, Santiagóban nyíltan és felvállaltan kommunista, vagy legalábbis valahol a zöld-újbaloldali koordinátákon mozog. Sajnos a kommunistaság nem akadályozza meg az ilyen helyek tulajdonosait abban, hogy egy négy (!) apró húsdarabból álló anticucho-ért (rablóhús) akár 2500 pesót (1000 forint) is elkérjenek.  

Az egyik balos utcabálon kifeszítettek egy 100 négyzetméteres mapuche zászlót. A baloskodás egyik alapvető eleme, ahogy arról már korábban írtam, a mapuche indiánokkal való szolidaritás. Sokan magát a Bicentenariót sem szívesen ünnepelték meg, mondván, hogy nincs kedvük ehhez a reflektálatlan, öntömjénező patriotizmushoz, amíg az ország legnagyobb etnikai kisebbsége gazdaságilag és társadalmilag kirekesztve él. Pusztán a megbotránkoztatás kedvéért egy közepesen vállalható párhuzam: egyetemisták a Gödör előtt egy 100 négyzetméteres cigány zászlóval augusztus huszadikán?

A lakosság persze nem háborgott, hanem ünnepelt, a már említett módon, férfiak a kerti grillnél, asszonyok a konyhában. A legnagyobb hazafiak ennek megfelelően a hentesek voltak, akik az elmúlt kétszáz év legnagyobb bizniszét ütötték nyélbe a grillezni való húsokkal. A nemzetiszínű girlandokkal feldíszített hentesnél már 16-án fél órát kellett sorban állni. Nem csoda, hogy a hirdetőtáblára is kiírták, hogy ¡Viva Chile.. – ahol a pontok azt jelölik, amit leírni csak kevesen mernek, óbégatni viszont annál többen: VIVA CHILE MIERDA, vagyis ÉLJEN CHILE B+!%=MEG!

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr742319507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.