Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Régi idők új dalai

2010. szeptember 11. - Soltész Béla

Szeptember 11. a világ több pontján problémás dátum volt már 2001 előtt is. A katalánok ezen a napon ünneplik (vagy inkább siratják) magukat, a chileiek pedig Pinochet 1973-as puccsának évfordulója miatt vonulnak az utcára – ki ezért, ki azért. A belváros, és különösen az elnöki palota, a La Moneda környéke megtelik megemlékezőkkel, gyertyákkal, Molotov-koktélokkal, rendőrökkel, vízágyúkkal és könnygázzal. Nem akarok a 37 évvel ezelőtti történésekről írni, ha valakit érdekel, ajánlom a Wikipediát. Inkább arról írok, hogy minek vetett véget ez az esemény – a Nueva Canción-mozgalomnak, egyebek között – annál is inkább, mert tegnap Violeta Parra-emlékesten voltunk, ami különben sokkal vidámabbra sikerült, mint amire számítottam.

Egy folklórzenekar, Nano Parra, kivetítően pedig a háttérben Violeta.

Félperiferikus országokban, mint Magyarország vagy Chile, az alkotó emberek jellemzően két forrásból merítenek. Az egyik a mindenkori centrum épp aktuális kulturális termelése, amit, a dolog logikájából következően, az elit és a feltörekvő társadalmi rétegek úgy vesznek, mint a cukrot, így mindig jövedelmező dolog a trendek lefordítása, fogyaszthatóvá tétele a hazai közönség számára. A másik forrást az alsóbb társadalmi rétegek sajátos kulturális megnyilvánulásai jelentik, amelyek – mivel nem a megszokott, importált sémák szerint keletkeznek, hanem a helyi valóságban gyökereznek – amilyen egyszerűek, olyan átütő erővel tudnak megnyilvánulni. Ha az elitben van fogékonyság arra, hogy ezeket a hangokat meghallja, sokszor igazi gyöngyszemekre bukkanhat. A fogékonyság oka lehet identitásválság, mint Magyarországon, ahol a Monarchia utolsó éveiben Bartók, Kodály, Lechner Ödön és még sokan mások nekiálltak kikutatni azt az azóta sem teljesen tisztázott kérdést, hogy mi a magyar. Lehet általános kiüresedettség, mint az ezredfordulón az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, ahol egyes producerek jobb ötlet híján elkezdtek második és harmadik világbeli zenészeket felfuttatni, és amely trend aztán paradox módon elért a félperiféria elitjéhez is (a Buena Vista Social Club egy amerikai producernek köszönhetően lett népszerű Latin-Amerikában, de a pesti sznobok is akkor kezdtek el cigányzenére ugrálni, amikor Berlinben és más nyugat-európai városokban különféle menő dj-k alárakták az elektronikát). Végül lehet ideológiai alapú szolidaritás a néppel, mint olyan: ez történt Chilében a hatvanas években. És itt jönnek be a képbe, na vajon kik – hát persze hogy a kommunisták.

Violeta Parra: Ártatlan fogoly. Kép innen.

A hatvanas évek Chiléje nem volt egy különösebben vidám hely. A társadalom teljesen szét volt szakadva (sokkal jobban, mint most, pedig a jelenlegi helyzet is hagy kívánnivalókat). Egyik oldalon állt a nagybirtokos elit és a városi polgárság, a másikon a földnélküli parasztok, a bányászok és a munkások, akárcsak más latin-amerikai országokban. A kubai forradalom nyomán egész Latin-Amerikában megerősödtek a kommunista mozgalmak, 1959 és 1973 között lehetségesnek tűnt valamiféle speciálisan latin-amerikai baloldali társadalmi modell létrehozása. Fidel Castróról és Che Guevaráról mindenki azt gondol, amit akar, de nem szabad alábecsülni azt az óriási hatást, amit a latin-amerikai értelmiségre gyakoroltak. Többek között felhívták a figyelmet arra, hogy a társadalmi változásokhoz széleskörű támogatásra van szükség a nép részéről, márpedig a nép Latin-Amerikában egyáltalán nem olyan, mint az a proletariátus, amit Marx leírt. Az európai műveltségű, kreol elittel szemben a nép színesbőrű volt és vallásos, és ha valamivel egészen biztosan nem rendelkezett, az az osztálytudat. A népet mozgósítani csak egészen speciális körülmények között sikerült: Kubában ez összejött, Bolíviában nem. Che Guevarát azért ölték meg, mert a bolíviai indiánokat egyáltalán nem sikerült meggyőznie arról, hogy tömegesen beálljanak mögé gerillának.

Violeta Parra: A konkvisztádorok. Kép innen.

Ebben a történelmi kontextusban jött létre az a kulturális mozgalom, ami Chilében Nueva Canción (Új Dal) néven vált ismertté. Falvakból és városi nyomornegyedekből származó énekesek egy szál gitárral, tradicionális dallamokra írt pofonegyszerű szövegekkel énekelték el azt, hogy mi a bajuk a rendszerrel. Chilében az indián elem nem hangsúlyos, a folklór nagyrészt spanyol eredetű, de a függetlenség után eltelt 150 év alatt sajátos, önálló úton fejlődött tovább. Ebből a közegből érkezett, ebből a hagyományból merített a Nueva Canción két legnagyobb hatású énekese, Violeta Parra és Víctor Jara. Violeta Parra egy dél-chilei faluban született, az apja általános iskolai tanár volt, az anyja varrónő. A Parra-családban valamit nagyon tudhattak: a hét gyerek mindegyike zenész, képzőművész vagy költő lett. Víctor Jara egy santiagói nyomornegyedben nőtt fel, és az iskola mellett egy bútorgyárban dolgozott.

A dal, amit Violeta a szerelmének írt, aki miatt öngyilkos lett

Violeta Parra, ez a Frida Kahlóba oltott Kodály Zoltán akármihez nyúlt, zseniális dolgokat hozott létre. Énekelt, zenét szerzett, zenét gyűjtött, festett, hímzett, színházat csinált. Nem volt különösebben technikás, a dalai egyszerűek, a festményei és a hímzései kimondottan bénák, de mindegyikből árad valami, amit, ha zenekritikus vagy művészettörténész lennék, bizonyára rendesen meg tudnék fogalmazni, de így csak úgy tudom összefoglalni, hogy van benne kraft. A festményei nyomasztóak és muszáj őket sokáig nézni, pedig egy nyolcéves gyerek is ügyesebben fest. A hímzésein látszik, hogy nem tanulta soha, hogyan kell, de pár rongydarabból és némi színes cérnából mégis összetéveszthetetlen képeket csinált. A dalai pedig néhány akkordot ismételnek, ráadásul a felvételek rossz minősége miatt a gitár kifejezetten idegesítően cincog, de, ahogy a kétezres évek Magyarországán mondanánk, átjön, aminek át kell jönnie.

Violeta Parra. Kép innen.

Violeta nem írt konkrét politikai szövegeket, inkább az attitűdje tetszett meg a mozgalomnak. A hatvanas-hetvenes években az egész világon menő dolog volt kiállni a színpadra egy szál gitárral, és elénekelni, hogy milyen az élet úgy igazából, Joan Baeztől Vlagyimir Viszockijig, Bob Dylantől Cseh Tamásig lehet sorolni a példákat. Spanyol nyelvterületen Violeta Parra volt az első jelentős cantautor, énekes-zeneszerző. Ráadásul, ahogy egy legendához illik, nem természetes halállal halt meg: 49 éves volt, amikor elhagyta a szerelme, egy svájci fuvolás, aki valami miatt jó ötletnek tartotta, hogy Bolíviában folytassa a karrierjét. Violeta bánatában öngyilkos lett, kicsivel azután, hogy megírta a Gracias a la vida (Köszönet az életnek) című számot, minden idők egyik legtöbbet feldolgozott latin-amerikai dalát. A svájci fuvolás elnyerte méltó büntetését az utókortól, a róla szóló rövid Wikipedia-szócikk nagyobbik része arról szól, hogy ő az az ember, aki miatt Violeta Parra öngyilkos lett.   

Violeta Parra: Gracias a la vida (Köszönet az életnek)

Violetával szemben Víctor Jara igazi mozgalmár volt, a szövegei lelőtt tüntetőkről, ebédszünetben randevúzó gyári munkásokról és az imperialisták ellen harcoló vietkongokról szólnak. Jara aktívan támogatta Allendét, így a puccs után Pinochet emberei elkapták és bezárták 5000 további kommunistával együtt a Nemzeti Stadionba (ami 2003 óta az ő nevét viseli), pár nappal később pedig a katonák bevitték egy laktanyába, eltörték mindkét kezét, aztán röhögtek egyet, és felszólították, hogy gitározzon, ha akar. Mivel a diktatúra alatt nem lehetett biztosan tudni, hogy mi történt vele, elterjedt a legenda, hogy levágták az ujjait és kivágták a nyelvét is, de később a jegyzőkönyvekből kiderült, hogy ez nem történt meg. Az igazi kivégzése ennél nem volt sokkal humánusabb: orosz rulettet játszottak vele, aztán géppuskával lelőtték, a holttestét pedig Santiago egyik külvárosában kidobták az út mellé.

Víctor Jara. Kép innen

Víctor Jara életében is népszerű volt Chilében és más latin-amerikai országokban, de a halála után vált igazán kultikussá (el lehet képzelni, milyen kultusza lenne a két bekezdéssel előbb felsorolt énekes-dalszerzőknek, ha ilyen halált haltak volna). Víctor Jara arca ugyanolyan ikon, mint Che Guevaráé vagy Salvador Allendéé (az előbbinél valamivel kevésbé, az utóbbinál jóval menőbben néz ki). Santiago legjobb koncertterme, a Petőfi Csarnok fénykorát idéző Galpón Víctor Jara az ő nevét viseli, itt lépnek fel a kortárs forradalmi ska-, punk- és cumbiazenekarok (róluk is lesz hamarosan egy bejegyzés). Plusz minden kedden néptánc-oktatás van, kicsit olyan ellenállós hangulatban, mint amilyen a magyar táncház-mozgalom volt a nyolcvanas években. 

Dal a Puerto Montt-ban lelőtt tüntető munkásokról

A Nueva Canción hatása egész Latin-Amerikára (sőt, a francói Spanyolországra is) kiterjedt, mostanában pedig egymást érik a tribute-estek. Ilyenen voltunk tegnap, egy népes folklór-zenekar lépett fel, illetve Nano Parra, Violeta unokaöccse. A retró azonban Santiagóban nem áll meg a hatvanas éveknél: ma este „nyolcvanas évek”-buliba vagyok hivatalos. Figyelembe véve, hogy milyen nap van ma, illetve hogy hogyan zajlottak a nyolcvanas évek Chilében, kicsit bizarrnak tűnik az esemény. Kíváncsi vagyok, milyen hatást keltenék, ha felvennék egy tányérsapkát és egy napszemüveget.    

 El derecho de vivir en paz (A békés élethez való jog)

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr342289460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.