Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

33 bányász, 32 indián

2010. szeptember 04. - Soltész Béla

A politikai napirendet alkotó „ügyek” egymásmellettisége a világon mindenütt nagyrészt a véletlen műve. Véletlen, hogy egymással párhuzamosan történnek különféle események, amelyek politikai jelentőséggel bírnak. Az viszont már egyáltalán nem véletlen, hogy ezek az események hogyan jelennek meg a politikai kommunikációban és a médiában. Chile (és az egész világ) 33 bányászért aggódik, akik a föld alatt rekedtek. Az előző bejegyzésben már írtam arról, hogy milyen felelőtlen vállalatvezetési és felügyeleti mulasztások álltak a tragédia hátterében. Remélem, hogy a bányászok épségben kijutnak a bányából, a bányatársaság tulajdonosai és az állami bányafelügyelet vezetői pedig jó sok időre rács mögé kerülnek.

Tüntetők a mapuche zászlóval. Kép innen.

Mindeközben viszont van egy másik csoport is, akik már a rács mögött vannak, és kétségbeesésükben éhségsztrájkba kezdtek, hogy a világ figyelmét magukra irányítsák – mindeddig kevés sikerrel. 32 mapuche indiánról van szó, akiket elkülönítve, sötétzárkákban őriznek különböző dél-chilei börtönökben, és akik július közepe óta csak folyadékot fogyasztanak, átlagosan 7-12 kilót fogytak, és egyre romlik az állapotuk. Szóvivőjük, María Tralcal ennek ellenére kijelentette, hogy hajlandóak a „végső következményeket” is vállalni. Céljuk: az ősi mapuche földek visszaszerzése, a politikai foglyok szabadon bocsátása, illetve a mapuche területek katonai ellenőrzésének megszüntetése.

A mapuche területek és egy éhségsztrájkoló fogoly. Kép innen

A mapuche indiánok soha nem hódoltak be teljesen a spanyol gyarmatosítóknak, így a XIX. század elejéig vazallusként megőrizték a részleges önállóságukat. A független chilei állam azonban több, egymást követő hadjáratban elfoglalta Araukániát, vagyis a mapuche területeket. A chilei kormányzat ösztönözte az európai (különösen a német) telepesek bevándorlását, akik ingyen, vagy rendkívül olcsón jutottak az indiánoktól elvett földekhez. A mapuchék egy része meg tudott tartani egy kis háztájit, a többségük azonban először mezőgazdasági idénymunkás lett, aztán a városokba vándorolt, ahol jellemzően alacsony bérezésű, nehéz fizikai munkát vállalt. A földreform részeként Allende kormánya jelentős földterületeket juttatott vissza a mapuchéknek, a Pinochet-rezsim azonban ezeket újra állami kezelésbe vonta, majd a neoliberális fordulatot követően privatizálta, vagyis mezőgazdasági nagyvállalatoknak adta el a birtokokat. A legtöbb ilyen területen erdőgazdaságokat hoztak létre, ami nagyjából azt jelenti, hogy ledózerolták a hegyoldalt, betelepítették valamilyen nem őshonos, de gyorsan növő fafajtával, aztán az erdőt bekerítették szögesdróttal. A mapuchék tehát a diktatúra alatt nem csupán a föld tulajdonát vesztették el (mert ez nagyrészt már korábban megtörtént), hanem a szabad átjárás jogát is. Ez azért lényeges, mert a mapuche kultúra alapvető elemét képezik a treng-trengek, vagyis olyan szent helyek (patakok, sziklák stb.), amelyekhez mítoszok, rítusok kötődnek, és amelyek használata a privatizációt megelőzően lehetséges volt a számukra akkor is, ha a föld papíron nem állt a tulajdonukban.

Fakitermelés egy treng-trengen, balra egy chemamull (halotti oszlop). Kép innen.

1990-ben, a demokratikus átmenetet követően megindult egy mapuche civil mozgalom a földek visszakövetelésére. Az egymást követő centrista és balközép kormányok azonban nem reagáltak érdemben az indiánok követeléseire. Egy évtizednyi békés (és sikertelen) küzdelem után 2001-ben egy fiatal mapuche nő, Patricia Troncoso (végzettsége szerint teológus) és néhány társa megelégelte a helyzetet, és felgyújtottak egy 100 hektáros fenyőerdőt. A baloldali Lagos-kormány meglepően kemény büntetést rótt az indiánokra: a tíz évig terjedő börtönbüntetés mellett 840.000 dollár kártérítést kellett volna fizetniük az erdőgazdaság tulajdonosának, Chile egyik leggazdagabb családjának. A kártérítést nem tudták kifizetni, Patricia Troncoso később négy hónapos tiltakozó éhségsztrájkba kezdett, aminek a börtönőrök erőszakos mesterséges táplálással vetettek véget. A tiltakozó tüntetések során a rendőrség és a nagy létszámban felvonuló katonaság megölt egy 22 és egy 24 éves mapuche fiatalt. Számos lonko (mapuche közösségi vezető) is börtönbe került államellenes tevékenység vagy terrorizmus vádjával.

Tüntetés a Terrorellenes törvény ellen Santiagóban. Kép innen.

Hogy jön be a terrorizmus a képbe? A szálak, mint annyiszor, most is Pinochethez vezetnek, aki a diktatúra konszolidációs szakaszában elfogadtatta a hírhedt 18.314. számú „Terrorellenes törvényt(Ley antiterrorista), amely értelmében terrorcselekménynek minősül minden olyan, a lakosság egy részében félelem keltésére alkalmas erőszakos tett vagy fenyegetés, ami a közrend alapjai ellen irányul. A definíció szándékosan ilyen maszatos: gyakorlatilag bárkit, aki nem tetszett a rendszernek, erre hivatkozva lehetett likvidálni. A történet azonban igazán cifrává a demokratikus átmenet után vált, amikor nemhogy nem törölték el a törvényt, hanem bal- és jobboldali kormányok a legnagyobb egyetértésben alkalmazták azt az indián vezetők bebörtönzésére. A terrorellenes törvény lehetővé teszi az anonim tanúzást (vagyis akárki tanúskodhat a mapuchék ellen, név nélkül), plusz sok esetben a katonai törvényszék hatáskörébe utalja az ügyeket, ahol jellemzően jóval súlyosabb büntetések születnek. Annak ellenére, hogy a mapuche ellenállók még soha senkit nem öltek meg, egyik-másik erdőgyújtogató több, mint 100 év börtönbüntetést kapott (míg az a rendőr, aki lelőtte a 22 éves tüntetőt, mindössze három évet).

Piñera elnök, mapuchének öltözve. Amíg csak dobolnak, addig semmi gond az indiánokkal. Kép innen.

A mapuche ellenállás több okból is kényelmetlen a chilei vezetésnek. Az elmúlt hetekben a mapuche ügy szimpatizánsai tüntetéseket szerveztek több nagyvárosban, például Buenos Airesben, Barcelonában és Koppenhágában. Pont most, amikor két hét múlva, szeptember 18-án Chile függetlenségének 200. évfordulója alkalmából négynapos nemzeti ünnepet ül az ország, katonai parádéval, utcabálokkal, satöbbi. A mapuchék kerek perec kijelentették, hogy ők ebből nem kérnek, az ő sorsuk a spanyolok kiűzése után sokkal rosszabb lett, és őket a chilei állam leigázta. A korábbi baloldali kormányok hivatalos diskurzusa a mapuche ellenérzéseket azzal próbálta enyhíteni, hogy elismerte kulturális és nyelvi jogaikat, valamint a „mindannyian meszticek vagyunk” szlogennel felvállalta a chilei nemzet indián gyökereit. Ebben a tekintetben a jobboldali Piñera-kormány sem hozott változást. A mapuche nyelv és kultúra védelmét az utóbbi években számos politikai nyilatkozat és program nemzeti prioritásként határozta meg, a mapuchékat viszont mindez nem hatotta meg. Mégis mit akarnak akkor? – merül fel a kérdés. Csak nem azt, hogy az állam vegye el a földet a mezőgazdasági nagyvállalatoktól, akik a legmodernebb technológiákat használják, első osztályú faanyagot állítanak elő, és évi sok-sok millió dollárral javítják az ország külkereskedelmi mérlegét? És adja oda az indiánoknak, akik nem csinálnának az erdővel semmit? Csak hagynák nőni?

A mapuche területek egyik jelképe, a Villarica-vulkán. Kép innen.  

Nos, a válasz: igen. Pontosan ezt szeretnék. Egy diktatúrában, vagy egy nyomorult banánköztársaságban el lehet venni a földet az indiánoktól. Ha viszont egy országban demokrácia van, akkor nem maradhatnak fenn olyan tulajdonviszonyok, amelyek erőszak nyomán születtek. Lehet azt mondani persze, hogy ez az erőszak már elévült, és jobb nem piszkálni a kényes egyensúlyt, meg hogy a mapuchék is elvették azt a földet sok száz évvel korábban a patagónoktól, és csak nem lehet visszamenni Ádámig és Éváig. Erre viszont logikus válasz a mapuchék részéről az, hogy azt mondják: akkor nem tartozunk egy politikai közösségbe, mert nem értünk egyet az alapvetéseivel. És nem leszünk etnodíszlet a katonai parádén.

Mapuche tiltakozó menet Temuco mellett. Kép innen

Van egy másik olvasata is a történetnek, még hippibb, mint az előző. Lehetséges egyáltalán birtokolni a földet? Hasznos-e a társadalom számára, hogy egy vagy két magánszemély kivág és újratelepít egész hegyoldalnyi erdőket, eladja a fát Európába meg Japánba, befizeti az adót, a profittal meg azt csinál, amit akar? Mert a magántulajdona? Miközben azok az emberek, akik a bekerített erdőgazdaságok közötti falvakban élnek, és az erdőből még tűzifát sem gyűjthetnek, semmilyen hasznát nem látják az egésznek? Az erdőgazdaság nem munkaigényes, pár favágónak meg erdőőrnek jut munka, a többiek meg vagy a városba vándorolnak, vagy megpróbálnak megélni a kiskertből meg a „tradicionális” kézműiparból, amit a turisták ízlése alakít, az eredeti kulturális tartalomtól teljesen függetlenül? Esetleg néha megjelenik a faluban az erdőgazdaság tulajdonosa, ajándékoz három új számítógépet az általános iskolának, aztán visszamegy a városba, ahol lakik?

Szimpátiatüntetés Kanadában. Kép innen

A 32 mapuche politikai fogoly éhségsztrájkját a chilei kormány nem tudja olyan egyszerűen elintézni, mint a bányászok ügyét. Ha sikerül kihozni a bányászokat, lecsukni a tulajdonosokat és megfelelő színvonalra emelni a bányafelügyelet működését, azzal a kérdés meg van oldva. Az indián földek ügye viszont sokkal messzebbre vezet. Kétségbe kellene vonni a magántulajdon szentségét, elsőbbséget kellene adni a premodern és közösségi földtulajdonlási és földhasználati formáknak, ami rettenetesen kínos lenne egy olyan országban, amely nagyrészt épp a szabadpiaci elvek szerint működő, exportorientált mezőgazdasági nagyvállalatoknak köszönhetően gazdagodott meg. És mivel a mapuchék aránya az összlakosságban igen alacsony (5-6% körüli), nem fordulhat elő az, ami például Bolíviában, hogy egy indián vezető mobilizálja a lakosság többségét alkotó indiánokat, megnyeri a választást és átírja az alkotmányt.

Ki a hibás? A graffiti szerint egy erdőgazdaság, a rendőrség, a kormány, az indiánügyi hivatal és még egy erdőgazdaság (és még sokan mások). Kép innen.

A mapuche ellenállókat tehát továbbra is terroristának minősíti a törvény, az éhségsztrájkjukról pedig alig ad hírt a média (amely jelentős részben Piñera elnök és környezete tulajdonában van). A chilei lakosság jelentős része ráadásul nem is tud igazán azonosulni velük, mivel deklaráltan mások, szemben a bányászokkal, akik „igazi” chileiek. Ha minden jól megy, a 33 bányász hamarosan kiszabadul, kitüntetik őket, nemzeti hősök lesznek. Tartok tőle, hogy a 32 mapuche fogollyal nem ez fog történni.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr412271349

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.