Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Így értem földet

2010. július 21. - Soltész Béla

Akinek van a gépén Google Earth, az tudja, hogy milyen jól lehet azzal szórakozni, hogy az ember lekicsinyíti a földgolyót, amennyire csak tudja, aztán megpörgeti izomból, hagyja pörögni, aztán egyszer csak megállítja, rázoomol, és nagyokat ámul, hogy nahát, egy mongol faluban vagy egy mozambiki erdei tisztáson értem földet. Végtelennek tűnő munkaórákat lehet átvészelni ezzel a játékkal, rosszabb esetben akár egy otthon töltött magányos estét is, az viszont elég ritka, hogy valakivel a valóságban is megtörténjen mindez. Hat napja vagyok Chilében, és pontosan úgy érzem magam, mint aki alatt megpörgették a földgolyót, majd ötletszerűen ledobták egy tetszőleges latin-amerikai családhoz – és nagyon hálás vagyok a sorsnak érte. Keresve sem találhattam volna szórakoztatóbb társaságot az első napokra, és bár sajnos két-három nap múlva elköltözöm tőlük, már most mondták, hogy majd amikor megint csinálnak kávélikőrt, akkor feltétlenül jöjjek én is, és segítsek meginni.

A kulcsszereplő a történetben Mariana, illetve a háza kertjében lévő kisház, ami egykor fontos szerepet töltött be az ellenállásban: 1973 szeptemberében, amikor Pinochet tábornok átvette a hatalmat Chilében, Don Jaime, Mariana apja hónapokon át bújtatott ott néhány balos értelmiségit. Volt köztük egy Gabriel nevű bolíviai diák, aki jelenleg a Bolíviai Központi Bank elnöke, és az inka szocializmus létrehozásán ügyködik (ennek még utána fogok járni, lesz róla poszt valamikor). A kisház mostanában prózaibb célokat szolgál, Mariana külföldi diákoknak adja ki pénzért – így került oda három évvel ezelőtt Anna, régi barátom az egyetemről, aki szintén Santiagóban tanult pár hónapig, és amikor megtudta, hogy Chilébe készülök, kiközvetített Marianának (ezúton is köszönet érte). A ház épp foglalt, egy amerikai cserediák lakik benne, írta Mariana, de a nagynénjénél van egy szabad szoba, majd elvisz oda, és vár szeretettel július 15-én.

Ken, az amerikai cserediák, Mariana, valamint a chilei konyha büszkesége, az avokádós hot-dog

Ennyit tudtam, amikor kiszálltam a taxiból a házuk előtt és kopogtam az ajtón. Az egész család ott volt, kávéval és avokádós kenyérrel vártak, rémüldöztek, hogy te jó ég, 26 órán át utaztál, aztán taxival elvittek Gloria nénihez és Patricio bácsihoz. Gloria néniről kiderült, hogy nem vér szerinti rokon, de nagyon jóban van a két család, és – mit ad Isten – ő is kiad szobákat. Sajnos, amit nekem szánt, az pont akkora, mint egy ágy, vagyis kb. 4 négyzetméter, és az ágyon kívül semmiféle bútor nincs benne, mert nem fér bele. Azonnal mondtam, hogy ez nem lesz jó, de szerencsére volt még egy szabad szoba, ami eredetileg Gloria néni nagyobbik lányáé volt, aki Spanyolországba ment férjhez egy hegedűművészhez, és most üresen áll, de pár hét múlva jön valami rokon, aki ott fog megszállni, szóval addig elalhatok ott napi 10 euróért. Nem olcsó, gondoltam, de nem volt jobb ötletem. Utólag kiderült, hogy Gloria néni a világ leggondosabb pótanyukája (vagy inkább nagymamája) – csak amíg ezt a posztot idáig megírtam, négyszer jött be a szobába, hogy nem fázom-e, nem kérek-e teát, nem kérek-e kekszet, nem akadozik-e a wi-fi. Hat nap után ez persze már kicsit fárasztó, de az elveszettséget, amit egy másik kontinensre teljesen egyedül megérkezve éreznem kellett volna, sikeresen elűzte. A férje, Patricio bácsi – nyugdíj előtt álló biztonságtechnikai mérnök – pedig egyfolytában lehetetlen utazós történetekkel traktál: 2005-ben például Németországban vettek egy kiszuperált dél-koreai diplomataautót, és bejárták vele Kelet-Európát és Törökországot (Magyarországon is jártak, a rengeteg hajléktalanra emlékeznek belőle, meg hogy nem is kék a Duna). Egyiptomban is voltak egyszer, ahol Patricio bácsi szóvá tette a mérnök kollégáknak, hogy miért nem tanulnak meg végre tisztességesen öntözni az ügyes szomszédaiktól, az izraeliektől – amit az egyiptomi mérnökök némiképp zokon vettek. Patricio bácsi többször is elmondta, hogy ő hithű baloldali (ez persze nem akadályozza meg abban, hogy legyen a házban egy mesztic cselédlány), és hogy a neve ellenére neki semmi köze AHHOZ a Pinochethez. Kérdeztem, hogyhogy ahhoz, erre elárulta, hogy az ő családneve is Pinochet. Megírhatod a barátaidnak, haha, hogy a Pinochet-családnál laksz, nevetett, aztán bekapcsolta az Xbox 360-at, és leült egy Wolfenstein nevű második világháborús lövöldözős játékot játszani. Ez volt az a pillanat, amikor nem akartam több kérdést feltenni, és visszahúzódtam a szobámba.

 

Vicces nevű vendéglátóm Santiago Vörösmarty terén, a Plaza de Armas-on

Később kiderült, hogy a Pinochet vezetéknév, ha nem is túl gyakori, de nem elképzelhetetlen, hogy valakit így hívjanak akkor is, ha nem rokona a diktátornak. Külön szépsége a dolognak, hogy Patricio bácsit Patónak becézi a család (ami egyébként kacsát jelent), sőt, a fiatalabbak Don Patónak hívják. Hogy érzékeltessem a Don Pato Pinochet név bizarr hangzását, képzeljünk el egy jól szituált, hatvanöt körüli mérnököt, akit a környezete Szálasi Pipi úrnak hív, és aki közli, hogy igen, jól hallottad, Szálasi, és a kezéből pisztolyt formál és tarkónlövést imitál, aztán nevetve hozzáteszi, hogy ne aggódj, semmi közöm ahhoz a szarházihoz. Amúgy az egész család annyira jól szórakozik azon, hogy Pinochetnek hívják őket, hogy akkor sem jutott eszükbe megváltoztatni a nevüket, amikor valamelyik unokahúgot kirúgták az állásából, egy másik meg nem kapott vízumot Kubába. Patricio bácsi két lánya például rendszerint úgy koptatta le a diszkóban a túlságosan nyomuló férfiakat, hogy megmutatták nekik a személyi igazolványukat a félelmetes vezetéknévvel, és közölték, hogy négy civil ruhás testőr lesi minden mozdulatukat. De arra is rájöttek már, hogy bármilyen hivatalos ügyben azonnal kapnak időpontot az illetékes hivatalban, ha kellő nyomatékkal mondják be a vezetéknevüket a telefonba. A nagyobbik lány azóta felvette a spanyol hegedűművész vezetéknevét, a kisebbik, Patricia viszont továbbra is ezzel a jelentős hendikeppel próbál elhelyezkedni – színésznőként, ami amúgy sem túl egyszerű Chilében, hát még így. 

Patricia különben nem nagyon búsul azon, hogy nincs munkája, eltartják a szülei, és egyik buliból a másikba esik szerdától vasárnapig. Szombaton elvitt magával egy kerti hússütésre (kabátban voltunk, kb. 10 fok lehetett a kertben), és bemutatott a barátainak, akik valószínűleg egy 1997-es Metal Hammerből bújtak elő. Hárman közülük a Los Fuck You nevű zenekarban játszanak, de a többiek is úgy néztek ki, mintha a Pantera és a Megadeth tagjai születtek volna újra dél-amerikai huszonévesek testében. Rengeteg sört, bort és piscót (Chile nemzeti tömény szesze, konyak mínusz hordóíz) hoztak és ittak (ittunk) meg, a magnóból szólt a metál, a hús kicsit odaégett, de azért megettük, aztán amikor a buli már abból állt, hogy két Dimebag Darrell-klón feldobálta egymás sapkáját a garázstetőre, és az egyik üvöltve röhögött, amíg a másik felmászott érte a létrán, akkor udvariasan elköszöntem és hazamentem. Dél-Amerika talán a világ egyetlen olyan helye, ahol a metál még mindig töretlenül a lakosság jelentős részének kedvence. Figyelembe véve, hogy a katolikus egyház még a kilencvenes években is képes volt arra, hogy az Iron Maident visszafordítsa a repülőtérről azzal az indokkal, hogy sátánista zenekar nem léphet fel Santiagóban, ezt azért többé-kevésbé meg lehet érteni.


Ñuñoai utcakép: mintha a Fűrész vagy az Öv utca végéről beköszönne az Andok

Mivel az eredetileg nekem szánt 4 négyzetméteres szobát nem akarom elfoglalni, a jelenlegi, napi 10 eurós szobára meg rámenne a gatyám is (plusz hamarosan jön a rokon, aki ott fog megszállni), még a héten elköltözöm Pinochetéktől, és elhagyom Ñuñoát, azt a Zugló-kaliberű városrészt, ahol laknak. Holnap-holnapután megyek lakást nézni, igyekszem valami nagy egyetemista-kommunát kifogni a belvárosban. Ha sikerül átköltözni, akkor jönnek majd a további posztok Santiagóról, az avokádóról, a halpiacról, valamint az egyetemről, ahol egy főre két négyzetméter Che Guevara- és Salvador Allende-falfestmény jut. Egy allendés pólót vagy posztert muszáj lesz minél előbb beszereznem: egyszerűen csodálatosnak tartom, hogy huszonéves wannabe forradalmárok hogyan tudnak lelkesedni valakiért, aki pontosan úgy néz ki, mint egy mérlegképes könyvelő.

A bejegyzés trackback címe:

https://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr322165191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.