Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Az egyetlen jó rendszer

2018. június 20. - Soltész Béla

A történet első részét itt olvashatod!

Amikor a Kingston Dub Clubban jártam, a DJ-pult fölött ezt a feliratot láttam: "The only good system is the sound system". Szó szerint fordítva: "az egyetlen jó rendszer a hangrendszer". Ezen akkor elég jót derültem: tudtam, hogy a raszták ösztönösen irtóznak mindenféle szervezettől, struktúrától és politikai rendszertől, amelyeket egységesen Babylonnak neveznek, és az elnyomás eszközeit látják bennük. A zenei hangok rendszere, gondoltam, az egyetlen olyan rendszer, amivel még ők is azonosulni tudnak. Pentaton skála, bukkant elő egy kifejezés a szegényes szolfézs-emlékeimből a Dub Club teraszán, miközben a hangos és repetitív zenére bólogattam. Aztán később, Accompongban kiderült, hogy alaposan összekevertem a szezont a fazonnal.  

img_3376_new.jpg

Tovább

Jah háta mögött

– És, van már hol laknod? – kérdezte a fickó, aki bepréselődött mellém az iránytaxi hátsó ülésére.

– Van, az amerikainál – válaszoltam.

– Az amerikai meghalt. Prosztatarákban. De nekem van egy kiadó szobám. Briggy vagyok – nyújtotta a kezét.

img_3533_new.jpg

Tovább

Kék hegyek, kék lagúnák

Jamaica mindenkit rabul ejt. Már az első európai látogatójával, Kolumbusszal is így tett: kevesen tudják, hogy a genovai hajós a negyedik (és egyben utolsó) útján majdnem annyi időt töltött Jamaicában, mint a karibi szigetvilág összes többi részén együttvéve. A hajói ugyanis károkat szenvedtek Kuba partjainál, és 1503. június 25-én Kolumbusz a  jamaicai St. Ann's Bay-ben kénytelen volt kikötni és partra szállíttatni a rakományt. Amerika "felfedezője", aki összesen hat évet töltött Amerikában (és mindeközben végig azt hitte, hogy valahol Délkelet-Ázsiában jár), egy éven át itt, Jamaica északi partvidékén várta, hogy érte küldjenek egy mentőhajót. Ami azt illeti, kevés olyan hely van a világon, ahol könnyebb volna elpihengetni egy évet, mint a jamaicai tengerparton, így Kolumbusz viszonylag szerencsésnek volt mondható. Főleg, ha azt nézzük, hogy miután kitette a lábát Jamaicából, az élete hátralévő részében már semmi jó nem történt vele: kudarcok és megaláztatások után egyedül és szegényen halt meg 1506-ban.  

img_2995_new.jpg

Tovább

A reggae bölcsőjében

Kingston leghíresebb látnivalója az előző bejegyzésben bemutatott Bob Marley-múzeum, számomra mégis az adta a városban töltött napjaim sava-borsát, hogy láthattam azt a zenei és kulturális közeget, ahonnan a reggae királya útnak indult. Miután a kötelező tiszteletköröket leróttam, és ellátogattam Trench Townba és a Hope Roadra, felkerestem kevésbé híres, de annál autentikusabb helyszíneket is. Például egy időkapszula-szerű lemezboltot, néhány különös stúdiót, egy élő gitárlegenda árnyékos teraszát, és egy klubot a város fölé magasodó hegyoldalon. Mindezek fényében pedig azt kell mondanom: Bob Marley zenei hagyatéka élt, él és élni fog Kingstonban. Nem kell valami eget rengetően látványos dologra gondolni, de a kingstoni reggae-színtér gyökerei mélyre nyúlnak, és megbízhatóan hozza a virágait. Mint egy szép, nagy sativa bokor.

img_2439_new.jpg

Tovább

Asszony, ne sírj!

Bob Marley zenéje Jamaica első számú exportcikke, és a No Woman, No Cry Bob Marley legismertebb száma. Még az is azonnal felismeri a refrénjét, aki soha nem hallott sem más reggae-számot, sem bármilyen egyéb zenét, amit a Karib-tenger szigetein szereztek. A szám annyira híres, hogy a feldolgozásait alig lehet összegyűjteni: eljátszotta a Boney M, Joan Baez, a Fugees, Matisyahu, Nina Simone, Kid Rock és a Twenty One Pilots, de van átírt szövegű, nyálas francia, aktivista brazil, vicceskedő bajor, és zavarba ejtő tradicionális arab verziója is. Sőt, mi magyarok is beálltunk a sorba a Z'Zi Labor és a Veresegyházi Asszonykórus felejthetetlen (és megbocsáthatatlan) verziójával.

img_2153_new.jpg

Tovább

Tájkép földrengés és hurrikán után

Jamaica fővárosán mintha évszázadok óta rendszeresen bosszút állna a Jóisten. Földrengések, hurrikánok és tűzvészek tarolják le időről időre a Kingstoni-öböl elátkozott környékét, és a belvárosban járva olyan érzésem volt, mintha épp valami kataklizma másnapján látogattam volna el ide. Pedig nem történt semmi különös, csak a város lakói mintha már nem is törekednének arra, hogy újjáépítsék a romokat. Vajon mi történhetett itt, ami miatt a Mindenható ennyire haragszik erre a szerencsétlen helyre?

img_3771_new.jpg

Tovább

Jamaica a jamaicaiaké

A taxi megállt egy sötét, kertvárosi utcán. A reptértől idáig vezető út nem sok látnivalóval szolgált: késő este volt, bezárt üzletek és néptelen járdák fogadtak Kingstonban. Csengőt nem találtam, úgyhogy kifizettem a taxist és beléptem a kertkapun. Elgyalogoltam a házig, kopogtam, semmi. Benyitottam. Az ajtó túloldalán olyan füst terjengett, mintha Bob Marley mind a tizenhárom gyermeke egyszerre gyújtott volna rá a spanglijára.

– Ashley? – kérdeztem, visszafojtva a köhögést.

– Áldás, tesó! (bless, bredda) – érkezett a válasz egy szuggesztív tekintetű, afrofonásos hajú lánytól, aki egy nagy asztalnál ült egy laptop, egy teli hamutartó és néhány üres sörösüveg társaságában. – Isten hozott Jamaicában. Gyere, cuccolj le. Mit kérsz?  

img_3749_new.jpg

Tovább

Túlélni Georgetownt

Elkeseredve kapcsolgattam a tévét a hotelben, de csak a kínai CCTV adása jött be normális minőségben. A híradó kínaiul, angol felirattal arról tudósított, hogy az Egyesült Államokban megrendezték a legrondább kutyák versenyét. Egyik állat ocsmányabb volt, mint a másik, a gazdáik mégis össze-vissza csókolgatták őket. Úgyhogy kinéztem az ablakon, a Bourda piac káoszára, és arra gondoltam: ha ezeket a visszataszító kutyákat is szereti valaki, akkor én is megpróbálom megszeretni ezt a visszataszító várost. Akkor még nem tudtam, hogy nem is az lesz a Guyanában töltött napjaim tétje, hogy sikerül-e a szívembe zárnom Georgetownt, hanem az, hogy vajon kilyukasztja-e a koponyámat egy vasrúd, vagy sem.

img_1922_new.jpg

Tovább

A szökött rabszolgák földjén

(A történet első részét itt olvashatod!)

Nieuw Aurora volt a második marron falu, ahol kikötöttünk. Az egyik faház mellett férfiak ültek egy szétszedett, de szemlátomást meg nem javított motorbicikli körül, és sört ittak literes üvegekből. Délután négy körül járt az idő, és már eléggé be voltak állva. Nyújtották felém az üveget, de köszönettel visszautasítottam. Aztán jelezték, hogy adjak valamit. A kezemben lévő vizesüveget nyújtottam feléjük – ezt kicsit bosszúsan fogadták, de végül nevettek, és ők is jelezték, hogy nem áll szándékukban vizet inni. Kísérőim, Steven és Reinaldo mutatták, hogy induljunk tovább. Mondtak még valamit saramaccául, amiből, akárcsak eddig, nem értettem semmit.

img_1099_new.jpg

Tovább

A legafrikaibb hely Afrikán kívül

Van egy hely az amerikai kontinensen, ahol fekete bőrű, pucér kisgyerekek rohangálnak a fűben. Fedetlenül lógó mellű öregasszonyok famozsárban törik a magokat, és földre terített zsákvásznon szárítják a rizst. A házak oldalán festett és faragott törzsi motívumok díszlenek, a fák ágain pedig papagájok üldögélnek. Az utcákon itt-ott totemoszlopok állnak, körülöttük friss virág- és ételáldozattal. Mintha nem is Amerikában lenne mindez, hanem a szubszaharai Afrikában.

img_1052_new.jpg

Tovább