Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Pecsétek és Guyanák

2017. október 12. - Soltész Béla

A csónakmotor berregése elhallgatott. Kikötöttünk Saint-Georges-de-l'Oyapock-ban. A móló mellett, egy terebélyes fa alatt néhány ember ácsorgott a fáról lehullott rózsaszín virágok szőnyegén. Egy hatalmas nagybőgőt bámultak, amit a tulajdonosa egy minibuszba szeretett volna bepakolni. – Bonjour – mondták, amikor megláttak. Az utca túloldalán, egy zászlórúdon a francia trikolór és az uniós lobogó lengedezett.

Megérkeztem az Európai Unióba.

img_9540_new.jpg

Saint-Georges-de-l'Oyapock, Francia Guyana

Dögmeleg volt, így csatakosra izzadtam, amíg elgyalogoltam a folyótól néhány háztömbnyire található rendőrségig. Az épületébe lépve megcsapott a légkondi jeges hidege. – Ért franciául? – örült meg nekem a szőke rendőrnő. – Nagyszerű! Foglaljon helyet, kérem, meg kell néznem pár dolgot. Sajnálom, hogy megvárakoztatom, de nem járnak erre túl gyakran... izé... magyarok.

Azt elhiszem, mondtam magamban. A világ alighanem legbizarrabb határátkelőjén jártam: a brazil-francia határon.

Aki sokat nézegette Dél-Amerika térképét, az valószínűleg el tudja helyezni rajta a Guyanákat, ezt a három kis országot, ami Venezuela és Brazília közé ékelődik. Aki pedig a világatlaszban addig a részig is eljutott, ahol a rövid országleírások vannak, az arra is rácsodálkozhatott, hogy ezekben az államokban, Dél-Amerika többi részétől eltérően nem a spanyol vagy a portugál a hivatalos nyelv: Guyanában angolul, Suriname-ban hollandul, Francia Guyanában pedig franciául beszélnek. Sőt, ha igazán egzaktak akarunk lenni, akkor ez utóbbi nem is igazi ország, hanem Franciaország tengerentúli megyéje és az Európai Unió része.

img_9630_new.jpg

Cacao, Francia Guyana, Franciaország, Európai Unió

Bevallom, ennél sokkal többet én sem tudtam a Guyanákról. Az ugyanakkor rettenetesen izgatta a fantáziámat, hogy van egy olyan része a dél-amerikai kontinensnek, ami teljesen más nyelvi és kulturális karakterrel rendelkezik, mint az összes többi. Hihetetlennek tartottam, hogy Venezuela és Brazília tőszomszédságban francia bagetteket sütnek a pékek, holland stílusú téglaházak és anglikán templomok emelkednek. Muszáj volt útba ejtenem ezt a különös földrajzi-kulturális anomáliát annak ellenére, hogy az utazás praktikus szempontjai felől nézve ez egyáltalán nem volt könnyű: a Guyanák nehezen megközelíthetőek, és a környező országokhoz viszonyítva kifejezetten drágák. Amíg viszont ott ültem a dzsungel szélén épült gendarmerie előterében, az uniós zászló alatt, arra gondoltam, hogy jól döntöttem. És bár a következő két hétben elég komoly küzdelmeket kellett folytatnom azért, hogy a megfelelő pecsétek bekerüljenek az útlevelembe, ez mit sem változtatott a véleményemen: az élmény, amit a Guyanák abszurditása nyújtott, bőven megérte az összes macerát, amivel az utazás járt.

img_0495_new.jpg

Abszurditás tekintetében alighanem Suriname felülmúlhatatlan

De hogyan alakult ki ez a három furcsa kis ország? A válasz elsősorban a környék földrajzi adottságaiban keresendő. A tágabb értelemben vett Guyana az a hely, ahol az amazóniai dzsungel kiér az Atlanti-óceánig. Az erre vetődő európaiakat a forró klíma, a veszélyes flóra és fauna, illetve az ellenséges karib és arawak indiánok arra ösztönözték, hogy minél előbb tovább álljanak. Így aztán, bár már Kolumbusz is végighajózta Guyana partjait, mégis egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy európai hajósok partra is szálljanak itt. Az angol Sir Walter Raleigh volt az első, 1594-ben, aki tüzetesebben végigjárta a guyanai partokat: akárcsak annyi más felfedező a korszakban, ő is a legendás Eldorádót kereste. És bár a helyi indiánok nem különösebben foglalkoztak bányászattal, annyiban Raleigh nem lőtt mellé, hogy a Guyana-ősmasszívum, ez a ma is alig megközelíthető hegyes-völgyes vidék komoly arany- és drágakő-készleteket rejt.

img_0728_new.jpg

Paramaribo, Suriname

A klíma és a növényzet ugyanakkor a XX. század közepéig megakadályozta, hogy ezeket a természeti kincseket kiaknázzák. Nem is nagyon járt erre több expedíció Raleigh után: sem a Venezuelát uraló spanyolok, sem a Brazíliát birtokló portugálok nem merészkedtek el a guyanai partokig. A spanyol településterület az Orinoco torkolatáig, a portugál pedig az Amazonas északi ágáig tartott. Csak a hollandok vették a fáradságot, hogy városépítésbe kezdjenek itt, és ők is csak a XVII. század közepén, miután az északkelet-brazíliai kalandjuk Recife elfoglalására csúfos kudarccal végződött. Aztán, ahogy ez lenni szokott, a többi európai hatalom hirtelen észbe kapott, hogy a hanyagságuk miatt stratégiai hátrányba kerültek: a spanyolok és a portugálok is igényt formáltak a holland telepekre, majd pedig az angolok és a franciák is megjelentek.

img_3846_new.jpg

Törött orrú Viktória királynő, Georgetown, Guyana

Egy zűrös, háborúkkal teli évszázad után végül a hollandoknak csak a térség középső része maradt meg: tőlük nyugatra az angolok, keletre pedig a franciák szerezték meg a területet. A spanyolok ezt sokáig vitatták – ennek folyománya, hogy Venezuela mind a mai napig „visszaköveteli” Guyana kétharmadát – a portugálok pedig többször háborúba keveredtek a franciákkal, és sikerült is viszonylag messzire eltávolítaniuk őket a gyarmataik északi bejáratául szolgáló Amazonas-torkolattól. A XIX. század elejére tehát az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a Guyana néven emlegetett régiót öt különböző nemzet birtokolta. A spanyol és a portugál Guyana persze nem sokban különbözött Venezuela, illetve Brazília többi részétől, így ezek gond nélkül integrálódtak az említett államokba.

img_0331_new.jpg

Paramaribo, Suriname

A brit, holland és francia Guyana viszont ott maradt zárványként Dél-Amerikában, és elszigetelt, felszabdalt helyzetükön az sem változtatott sokat, hogy a brit Guyana 1966-ban (Guyana néven), a holland Guyana pedig 1975-ben (Suriname néven) függetlenné vált. És az sem lendítette előre a dolgokat, hogy Franciaország mindmáig megtartotta a saját részét, ami ennek megfelelően az Európai Unióhoz tartozik, euróval fizetnek ott, és a környező országok lakói csak tüzetes határellenőrzés után léphetnek be Francia Guyana területére.

img_1035_new.jpg

Marron falu, Suriname

Uniós állampolgárként persze én azzal a jóleső magabiztossággal ültem a Saint-Georges-de-l'Oyapock-i gendarmerie-ben, hogy akármeddig ellenőrizgetik az adataimat, a végén úgy is be kell, hogy engedjenek. Így is lett: a szőke rendőrnő visszaadta az útlevelemet, és mosolyogva jó utat kívánt. A következő két határon viszont már nem volt ennyire egyszerű a dolgom. Francia Guyanából Suriname-ba menet ismét át kellett hajózni egy folyón, és alkalmi útitársam, egy Siegfried nevű német kőműves (aki már a reggel nyolc órai induláskor tökrészeg volt, és Cayenne-től Saint-Laurent-ig tovább ivott a kisbuszban) a határfolyóhoz érve egyből leintett egy motoros kenut, és integetett nekem, hogy menjek vele. Sajnos Siegfried nem tudta, hogy az uniós útlevéllel csak a belépés megy könnyen Francia Guyanába, a kilépés már kevésbé. Nem kértünk kilépő pecsétet, pedig kellett volna, úgyhogy a suriname-i oldalon visszafordítottak minket. Végül kénytelenek voltunk visszahajózni a francia guyanai oldalra, aztán újból át Suriname-ba, így egy óra leforgása alatt háromszor nyílt alkalmam átszelni a Maroni folyó kávébarna habjait.

img_0276_new.jpg

Uniós határátkelő

Guyanába pedig azért nem volt egyszerű a belépés, mert vízumot kellett igényelnem, és a guyanai konzuli szolgálat nem éppen a segítőkészségéről híres. Paramaribóban a guyanai nagykövetség biztonsági őre teljesen megbotránkozva nézett rám, és a brit birodalom legrosszabb reflexeit idéző modorban közölte, hogy az öltözékem nem megfelelő ahhoz, hogy belépjek az épületbe. Kiderült, hogy a rövidnadrágomra gondolt. Hiába magyaráztam neki, hogy zárásig (déli tizenkettőig) már nem érnék vissza, ha elmennék a szállásomra hosszúnadrágért, meg amúgy is negyven fok van – mindez a legkevésbé sem hatotta meg az őrt, és aznap már nem is tudtam elintézni semmit. Másnap reggel, hosszúnadrágban már bejutottam, de akkor meg az derült ki, hogy bár a vízumigénylést már korábban elindítottam e-mailen, ennek semmi nyoma nem volt a konzulátus rendszerében, így hiába magyaráztam, hogy szorít az idő, mert utaznék tovább, az ügyintéző csak a fejét csóválta, hogy ezt aznap már nem lehet elintézni. Végül a továbbutazásom előtti utolsó napra lett meg a pecsét.

img_1973_new.jpg

Georgetown, Guyana

Egy szó mint száz, nem volt egyszerű végigutazni a Guyanákat, annak ellenére, hogy ezek az országok – földrajzilag – egymás közvetlen szomszédjai. Ám amikor ott voltam az álmos, vidékies fővárosaikban – Cayenne-ben, Paramaribóban, Georgetown-ban – valahogy azt éreztem, hogy onnan nézve rettenetesen távolinak tűnik az összes szomszédos ország. Ugyanakkor a gyarmati múlt (vagy hát Francia Guyana esetében a gyarmati jelen) következtében mindegyik hely nagyon közelinek tűnt az adott koloniális hálózat többi csomópontjához. Francia Guyanából a repülők, az utazási irodák, a csomagküldők Párizs, Martinique és Montréal felé hirdetik a szolgáltatásaikat, a lakosság pedig a franciák és a mulattok mellett indokínaiakból áll. Suriname-ban holland turisták rendelik a söröket a keleties arcvonású pincérektől, akik az egykori holland gyarmatról, Indonéziából származnak. Guyanában pedig indiai pékek sütik a fokhagymás rotit, és skótkockás egyenruhába öltöztetett iskolás fiúk nézik a krikettmeccset.

img_1999_new.jpg

Mecset Guyanában

Utólag visszagondolva azt hiszem, hogy a Guyanákat nem turistacélpontként, hanem a gyarmatosítás élő múzeumaként kell értelmezni és értékelni. A terület, amit öt európai ország szabdalt fel nehezen átjárható határokkal, és népesített be a saját egyéb gyarmatairól származó emberekkel, ma épp olyan ellentmondásos és irracionális, mint a kolonializmus maga. Utazóként nem könnyű a terep – például nyoma sincs a Kolumbiára vagy Ecuadorra jellemző olcsó hosteleknek – de a minden képzeletet felülmúló etnikai és kulturális sokszínűség van annyira érdekes, hogy ennek ellenére megérje ide látogatni. Főleg akkor, ha az ember korábban már az összes többi dél-amerikai országot felkereste. Mert a három Guyana egy egészen más világ, ami csak a térkép szerint van Dél-Amerikában. Kulturálisan valami teljesen eltérő éghajlat alá tartozik.

Ezt próbálom meg valahogy megírni a következő bejegyzésekben.

img_1772_new.jpg

Tarisznyarák-árus a piacon, Paramaribo, Suriname           

(Megjegyzés: Saint-Georges-de-l'Oyapock-ba nem Venezuelából érkeztem, hanem Brazíliából. 2015. februárjában hagytam el Venezuelát, és júniusban érkeztem meg Francia Guyanába. A kettő között pedig Brazíliában voltam, amiről ennek a blognak a korábbi bejegyzéseiben, illetve a 2016-ban az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemben olvashatsz részletesen!)

A bejegyzés trackback címe:

http://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr2712921763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.