Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon.

A buszom reggel hatkor futott be Mérida buszpályaudvarára. Az elmúlt hetek hősége után nagyon jól esett a hegyvidéki város hűvös levegője: vettem egy kávét, leültem az egyik padra, és a kezembe vettem egy ott hagyott napilapot. Kiolvastam a híreket. Fenekednek a gonosz imperialisták, hazát árul az ellenzék, de szerencsére Chávez szelleme él, és Maduro végső győzelemre vezeti a népet a XXI. századi szocializmus rögös útján –nagyjából így tudnám összefoglalni a cikkek tartalmát.

Háromnegyed kilencig vártam, aztán kerestem egy taxit. Egy Julio nevű festő és dizájner fogadta el a couchsurfinges szálláskérésemet egy éjszakára, és azt írta, hogy sokáig szeret aludni, lehetőség szerint reggel kilencnél korábban ne érkezzek. A címe igazi lakótelepi cím volt, betűjelek, római és arab számok kusza halmaza, úgyhogy a taxis egy idő után feladta és kirakott a több tucat ugyanolyan lakótelepi ház egyikénél, azt mondván, hogy szerinte ez lesz az. Nem az volt: függöny libbent, bizalmatlan házinéni nyitotta ki az ajtót. – Kit keres? – kérdezte. – Olyan itt nem lakik – rázta a fejét. Lesétáltam a házak mellett egy kisboltig, és megkértem az eladó lányt, hogy hadd használjam a mobilját. Felhívtam Juliót, sokadjára vette fel, valószínűleg még aludt. – Oké, tíz perc, érted megyek! – mondta rekedtes hangon.

Ácsorogtam a járdán, amíg meg nem jelent Julio háziköntösben, kócos hajjal. – Isten hozott! – integetett már messziről. Kiderült, hogy pontosan egy lépcsőháznyit tévedtem: ugyanabban a házban, csak egy kapuval arrébb kellett volna benyitnom, mint ahonnan a házinéni elküldött. Érdekes módon a környék házait nem Chávez szocializmusa, hanem a chavisták által sokat szidott Caldera és Pérez elnökök polgári demokratikus kormányai építették a hetvenes években, a hangulat mégis annyira kelet-európai lakótelepi volt, hogy azonnal otthonosan éreztem magam a lakásban.

A falak tele voltak Julio festményeivel: színes, szuggesztív képeket festett, és a jelek szerint a többségét nem tudta, vagy nem akarta eladni, hanem inkább fellógatta őket a lakásban. Szabadkozott, hogy csak egy estére fogadott be: másnap indulnak a tengerpartra a barátaival, vadkempingezni fognak a tengerparton. Ráadásul addig még meg kell csinálnia egy képet, mondta, ajándékba lesz valakinek, úgyhogy várost nézni sem tud eljönni velem. De elmagyarázta, mi merre van, és hogy hol tudok turistatérképet szerezni. – Aztán este majd sörözünk és dumálunk, jó? – kísért ki a lépcsőházba, ecsettel a kezében.

Bebuszoztam a belvárosba. Mérida egy szűk völgyben épült az Andok legészakibb nyúlványai közt, ezerhatszáz méter magasan, négyezer méter fölé magasodó hegyek tövében. Ez Venezuela legkellemesebb városa, egyrészt a tavaszias klíma, másrészt a sok diák miatt: az Andoki Egyetem (Universidad de los Andes), ahová Julio is járt, adott egy kedélyesen bohém hangulatot a városnak...

...általában. Amikor megérkeztem a főtérre, egy politikai gyűlésbe csöppentem. Kedélyességnek nyoma sem volt, egy egzaltált hangú nő kiabált a mikrofonba borzasztó fejhangon, aztán Ska-P szólt és Manu Chao. Sokan viseltek vörös ruhát vagy chavista baseball-sapkát, és bágyadtan bólogattak a zenére.

Zavarba ejtő volt a látvány, mert szerte Latin-Amerikában ezek az audiovizuális elemek valamiféle jópofa és (tét nélkül) baloskodó fiatal tömeget sejtetnének, dobozos sörökkel és spanglikkal, itt viszont jóval magasabb volt az átlagéletkor, és jóval laposabb a hangulat. Chavista rendezvény volt: egy tizenhat éve hatalmon lévő rezsim funkcionáriusai és támogatói tartottak szimpátiatüntetést a kormány mellett, a néhány nappal korábbi Maduro-beszéd nyomán. Márpedig bármilyen, tizenhat éve hatalmon lévő rezsim mellett kiállni minden, csak nem forradalmi tett, a vörös pólók és a mozgalmi ska-punk ellenére sem.

Körbejártam a belvárost. Mérida koloniális és neobarokk templomai, épületei, zöld parkjai nagyon klasszak, de igazából semmi különös: Ecuadorban és Kolumbiában jóval szebbeket láttam ebben a műfajban. A város viszont tele volt hatalmas, színes graffitikkel, amelyeken látszott, hogy a városvezetés tudtával és beleegyezésével születtek. Jónéhányról maga Chávez elnök-főparancsnok tekintett le a járókelőkre jóságosan, míg mások John Lennont vagy Mahatma Gandhit idézték meg háromemeletnyi méretben. Volt neo-indián szimbolika is, ajmara harci lobogók, meg sok élénk és tiszta szín, vagyis csupa olyan elem, ami más latin-amerikai országokban, például Chilében az ellenkultúra része – a lázadó kedvű diákok pingáltak ilyesmit a Chilei Egyetem campusának falaira, amikor ott tanultam cserediákként.      

A lázadó kedvű venezuelai fiatalok azonban – értelemszerűen – a chavismo ellen lázadnak. Tüntetésükbe a falfestmény-fotózás közben botlottam bele: a főtértől néhány sarokra, egy széles utcán vonultak. A motorosok mentek elöl, utána jöttek a gyalogosok. Venezuelai zászlómintás baseball-sapkákban, sőt néhányan venezuelai nemzeti színekre festett Guy Fawkes / Anonymous maszkokban voltak, és kormányellenes jelszavakat skandáltak. (Például azt, hogy Maduro bezzeg nem áll sorba.) Félreálltam, néztem az arcokat, a ruhákat: a kormánypárti tüntetőknél átlagosan tíz-húsz évvel fiatalabbak voltak. Bár lelkesedésük értelemszerűen sokkal nagyobb volt, mint a kormánypártiaké, létszámra nagyjából ugyanannyian lehettek, mint a chavisták: pár százan.

Venezueláról szóló tudósításokban és híradásokban mindig az tűnt fel, hogy ugyanazokon a napokon, ugyanazokban a városokban vonulnak a tömegek az utcára a kormány mellett és a kormány ellen tüntetni, mintha a lakosság legfontosabb motivációja az ellentábor ellen vívott számháború megnyerése lenne. Persze Magyarországról jöttem, nem lepődtem meg túlságosan mindezen, inkább konstatáltam: ahogy nálunk, nemzeti ünnepeken, úgy Venezuelában is úgy zajlanak ezek a demonstrációk, hogy közben az utca népe, a járókelők jönnek-mennek, nézelődnek és vagy csatlakoznak valamelyik menethez, vagy nem.

Ez még nagyon messze volt attól a horrortól, ami a következő években kezdődött, mégis azt éreztem: tüntetéseken bámészkodni nem a legjobb ötlet Venezuelában. Főleg, hogy elkezdett sötétedni. Így aztán visszabuszoztam Julióhoz és elmeséltem neki, hogy kétféle tüntetést is láttam. Nem jött különösebben lázba: hiába szerettem volna, nem nyilvánított véleményt. Az óriási falfestményekről viszont annál lelkesebben kezdett beszélni. Van egy graffitisekből és festőkből álló csoport, a La Fuga Muralista, mesélte, ők készítették mindet. Az sem véletlen, hogy a belvárosnak a déli részére koncentrálódnak az alkotásaik: onnan indul ugyanis a város legfontosabb turisztikai attrakciója, a tizenkét kilométer hosszú kabinos felvonó, amivel négyezer méteres magasságba lehet jutni, a Bolívar-csúcs közelébe. Vagy hát indul majd: a leromlott állapotú felvonót akkor már hetedik éve renoválták. (Azóta amúgy ismét megnyílt, látogatásom után egy évvel.)

A falfestők tehát azért kaptak egy csomó pénzt a turisztikai minisztériumtól, hogy a libegő végállomásának környékét kifessék. Ez nagyon szép dolog, gondoltam, bár a magam részéről jobban örültem volna, ha inkább a tatarozásra költötték volna a pénzt, és felmehettem volna a hegytetőre. Julio tovább mesélt, és kiderült, hogy ő is a felvonónak köszönhetően megújuló városrészben csinálta a szociális projektjét: ergonomikus szabadtéri edzőpadot terveztek. Minden venezuelai egyetemistának részt kell ugyanis vennie egy több hónapos, helyi közösségfejlesztési projektben, ami a szakdolgozaton túl a diplomaszerzés feltétele.

Megvacsoráztunk, aztán Julio folytatta a munkát: fekete alapon vörös házakat és egy óriási napkorongot festett, megrendelésre. Másnap reggelre el kellett készülnie vele, mert a barátaival a Los Cayoshoz készültek, a tengerpartra, és abból a pénzből tervezett utazni, amit ezért a festményért ígértek neki.

– Nagyon jó lesz majd ott, kifekszünk a strandra és nem foglalkozunk semmivel – mondta, miközben a vörös színű tömbházakat pingálta.

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...