Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Egy zsák pénz

2017. július 12. - Soltész Béla

Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon. 

Mielőtt elhagytam volna Maracaibót, volt egy fontos feladatom: bolívart kellett szereznem. Ez nem volt annyira magától értetődő feladat, mint ahogy az ember kolumbiai pesót vagy brazil reált szerez, vagyis hogy odamegy a pénzváltóhoz és megveszi, mert a Simón Bolívarról elnevezett venezuelai valuta nem konvertibilis. Olyannyira nem, hogy 2015 januárjában a hivatalos árfolyamon számolva hat bolívart kaptam volna egy dollárért, a feketepiacon viszont százhatvanat.

img_6969_new.jpgA kép bal oldalán látható ötszáz dollár ugyanannyit ér, mint az összes többi bankjegy a képen együttvéve. És most, két és fél évvel a fotó készítése után ötvenszer (!!!) ennyi venezuelai pénz érne ötszáz dollárt.

A Chávez- és a Maduro-kormány egyik legfontosabb gazdasági kontrolleszköze az árfolyampolitika volt: az importhoz nélkülözhetetlen dollár lakossági vásárlásának korlátozása és a bolívar árfolyamának irreálisan magasan tartása eredményeképpen kialakult három hivatalos árfolyam (attól függően, hogy ki milyen célból akarta átváltani), amiből természetesen a külföldi turistákra a legrosszabb vonatkozott. A venezuelaiak ugyanakkor egyre kétségbeesettebben próbáltak dollárhoz jutni, így a feketepiaci árfolyam az egekbe szökött. Azt tehát tudtam, hogy Venezuelában járva el kell felejtenem a hivatalos pénzváltókat és az ATM-eket. Csak hát hogyan keveredjen az ember illegális valutaügyletekbe Venezuelában anélkül, hogy csúnyán át ne vernék, vagy ami még rosszabb, fülön ne csípné a rendőrség?

Szerencsére van egy mexikói haverom, Hugo, akinek van egy Mexikóban élő, de venezuelai munkatársa, Anabell. Aki ráadásul épp Maracaibóból származott el, és Hugo kiközvetített hozzá (bár, az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy először arra próbált rávenni, hogy felejtsem el Venezuelát úgy, ahogy van, és repüljek Kolumbiából Brazíliába a szerinte életveszélyes ország érintése nélkül). Anabell nagyon kedves volt, Hugóval ellentétben nem akart lebeszélni Venezuela meglátogatásáról, csak írt egy hosszú e-mailt arról, hogy milyen biztonsági óvintézkedéseket tegyek, aztán felajánlotta, hogy az anyukája bevált nekem ötszáz dollárt bolívarra az épp aktuális, százhatvanas árfolyamon. Megnéztem a DolarToday.com-ot (ami egy olyan venezuelai weboldal, ami kifejezetten arra jött létre, hogy a feketepiaci és a hivatalos árfolyamokat napi többszöri frissítéssel összehasonlítsa), és láttam, hogy ez egy nagyon jó ár. Úgyhogy megköszöntem Anabellnek a lehetőséget, és megírtam neki, hogy ha majd Maracaibóban leszek, eltaxizom az anyukájához és átváltunk ötszáz dollárt nyolcvanezer bolívarra.

img_6970_new.jpg

Edgar elkísért a taxiszövetkezet állomására. Maracaibóban a taxizás sem ment egyszerűen: hivatalos taxit vagy csak az olyan, központi helyeken lehet fogni, mint a buszpályaudvar, vagy el kell menni egy taxiállomásra, ahol a szövetkezeti koordinátor - ebben az esetben egy ötvenes, rendkívül kedvetlen asszony - beírja az ember igényét egy kockás füzetbe, aztán telefonál, és aztán közli, hogy várni kell. Ha jól értettem a rendszert, a taxisok nem egyszerű érkezési sorrendben veszik fel az utasokat, hanem valamiféle központi koordináció alapján. Ez persze nem működött zökkenőmentesen, úgyhogy körülbelül fél órába telt, amíg megérkezett egy olyan taxi, ami hajlandó volt elvinni engem a város túlsó végébe. Eddigre már elég sötét lett, és a város kísértetiesen kihalt volt, a taxi üres utcákon suhant végig. Eszembe jutott, hogy talán annyira veszélyes éjszaka a város, hogy már szürkületkor mindenki fedezékbe húzódik. Ám ahogy később Edgar elmondta, inkább arról volt szó, hogy aznap mondott nagyszabású beszédet Nicolás Maduro, és mindenki a tévé előtt ült, hogy hallhassa, mit jelent be.

- Engem csak egy dolog érdekelt a beszédből, hogy mi lesz a dollár árfolyamával - mondta Edgar. - De arról bezzeg nem szólt egy szót se.

Megérkeztünk a megadott címre. María Fernanda egy olyan lakóparkban lakott, amit négyméteres fal vett körül, a tetején szögesdróttal. Egyetlen bejárat volt, amit sorompó és fegyveres őr védett. Mondtam a nevem, le volt már adva a látogatólistára, úgyhogy behajthattunk. Rendkívül fiatalos, sportos nő jött ki a ház elé, első ránézésre negyven körülire saccoltam volna, de annál legalább egy tízessel több volt: ő volt Anabell anyukája, María Fernanda. Kifizettem a taxit és bementünk a házba. Tágas nappaliban ültünk le, egy impozáns kanapéra. A padlón makulátlan hófehér járólapok, az ablakon vastag rácsok, a légkondi olyan erősen ment, hogy beleborzongtam. Bejött egy kiskutya, megsimogattam, megvakartam a füle tövét. - Aranyos, ugye? - kérdezte María Fernanda. Megkínált egy pohár üdítővel, érdeklődött, hogy milyen volt az utazásom eddig, mivel foglalkozom Magyarországon, merre tervezek még menni. Aztán az asztal közepére mutatott, ahol egy méretes, "Happy birthday!" feliratú ajándékzacskó állt.

Értetlenkedve álltam fel a kanapéról. Milyen ajándék lehet benne? Nincs is szülinapom! Belenéztem a papírzacskóba és meghökkentem. Telis-tele volt pénzzel, legalább húsz vaskos köteg sorakozott benne.

- Te jó ég, mennyi pénz ez? - kérdeztem.

- Amennyit megbeszéltél Anabellel - válaszolt María Fernanda. - Ötszáz dollár, bolívarban.

Azt eddig is tudtam, hogy a dollárjaimért sok bolívart fogok kapni - nyolcvanezerben állapodtunk meg - de azt nem gondoltam volna, hogy fizikailag is ennyi pénz kerül majd hozzám. Az ötszáz dollárom húszasokban volt, tehát huszonöt bankjegyet adtam át María Fernandának. Cserébe pedig lett egy zsák bolívarom, körülbelül kétezer bankjegy a legkülönfélébb címletekben, amelyek közül a legnagyobb, a százas is csak körülbelül százhetven forintot ért ezen az árfolyamon.

img_0698_new.jpg

- Sajnálom, hogy csak így sikerült - szabadkozott María Fernanda. De limitálva van, hogy egy bank egy embernek mennyi készpénzt adhat ki egyszerre. Úgyhogy több helyre is el kellett mennem. És a címleteket sem lehet megválasztani, olyat adnak, amilyen van. Azért került bele egy csomó tízes és húszas, de van még egy köteg ötös is. Tanuld meg a rendszert, ha össze van befőttesgumizva egy köteg, az azt jelenti, hogy száz darab van benne, míg ha félbe vannak hajtva a bankjegyek, és úgy van összegumizva, az ötven darabot jelent.

Néztem az összegumizott köteg ötbolívarost. Ez a féltéglányi méretű rolni hétszáz forintot ér, gondoltam.

- És miért nincsenek nagyobb címletek? - kérdeztem.

- Mert ez itt hivatalosan nagyon sok pénz - nevetett keserűen María Fernanda. Az az úriember, aki most épp az imperialistákat szidja - bökött a fejével a kikapcsolt tévé felé, a hosszú beszédet tartó Maduróra utalva - nem hajlandó tudomást venni a valóságról. Hogy száz bolívar már rég nem annyit ér, mint a hivatalos árfolyam szerint érne. Hanem a huszonötöd részét. Ez itt nem száz bolívar, hanem négy. De a mi elnökünk erről nem akar tudni, úgyhogy nem nyomtat nagyobb címleteket. Mi meg befőttesgumizhatunk.

María Fernanda még azt is elmondta, hogy azért egy ajándékcsomagoláshoz való papírszatyorba tette a sok pénzt, mert így "kevésbé feltűnő".

- Mindig rejtsd el jól, és soha senkinek ne mondd el, hogy ennyi pénz van nálad! Maradt még dollárod is?

- Igen, még ötszáz.

- Az jó. De arról aztán végképp ne tudjon se. Még a rendőröknek se mondd, ha kérdeznék.

- Miért, nem szabad dollárral járni?

- Dehogynem, szabad, csak ne csodálkozz, ha ők is akarnak majd belőle.

Hálásan megköszöntem María Fernandának a jótanácsokat, meg hogy ennyit fáradozott a kedvemért.

- Egy percig se hálálkodj! Nekünk is nagyon jól jön most, hogy egy kis dollárhoz jutottunk. Tudod, micsoda infláció várható?

img_0700_new.jpg

Nem tudtam, és szerintem María Fernanda sem tudta. Az év végére kétszáz százalék fölé ért az inflációs ráta, a bolívar feketepiaci árfolyama pedig egy év alatt teljesen összezuhant. Három héttel azután, hogy Maracaibóban bevásároltam bolívarból százhatvanas árfolyamon, és két nappal azután, hogy Brazília irányába távoztam Venezuelából, Maduro bevezetett egy harmadik "hivatalos" árfolyamot a speciális engedélyekkel nem rendelkező magánszemélyeknek, ami százhetvenkét bolívar per dolláron indult, és ami gyakorlatilag elismerte a feketepiaci árfolyamot. Ez egy bő év alatt ezer bolívar per dollárra zuhant, az "engedélyes" hatszázra, a "speciális" pedig (ami például a gyógyszerek importjára vonatkozik), névleg megmaradt tízen, viszont lényegében már senki sem maradt jogosult a használatára. Vagyis az ellátás még akadozóbbá vált, a szupermarketek előtti sorok hossza még reménytelenebbre nyúlt, és ha egy évvel később látogattam volna meg María Fernandát Maracaibóban, talán nem egy szatyor bolívart kaptam volna tőle, hanem hatot, de abból biztos, hogy nem tudtam volna hatszor annyi árucikket venni. Egyrészt az infláció miatt, másrészt pedig mert az árucikkek jelentős része megszűnt létezni Venezuelában. Végül 2016-ban új címleteket nyomtattak, rajtuk jóval több nullával, de ez persze semmit nem segített az infláción. Két és fél évvel azután, hogy ott jártam, a bolívar értéke az egy ötvenedére csökkent. Ismétlem: ha valakinek 2015 elején 500 dollár értékű bolívar volt a zsebében (akarom mondani, a szatyrában), és nem váltotta át dollárra, akkor a pénze most már csak 10 dollárt ér. Ma, amikor ezt a posztot publikálom, 8110 bolívar ér egy dollárt.   

De ezt még akkor nem tudtuk, csak sejtettük, hogy a jövő sem a venezuelai valuta, sem pedig a venezuelai emberek számára nem kecsegtet semmi jóval. María Fernanda telefonált, és öt perc múlva megjelent a ház előtt egy elegáns, légkondis autó.

- Itt a taxid! - mondta.

- Nahát, ez nagyon gyors volt! - csodálkoztam. - A taxiállomáson fél órát vártam.

- Igen, de ez nem szövetkezeti taxi. Hanem magán. És száz százalékig megbízható. De azért a zacskó száját tartsd behúzva.

Elköszöntem María Fernandától. A taxi kicsit drágább volt, mint az eddigiek, de még így sem érte el a fuvar a hétszáz bolívart (ezer forintot). Visszaérve Edgarékhoz pedig bezárkóztam Arlen szobájába, kiöntöttem a pénzkötegeket az ágyra és megszemléltem a zsákmányt. Szép, esztétikus bankjegyek voltak, majd viszek haza szuvenírnek, gondoltam, ahogy néztem a szavannán legelésző tatukkal díszített ötbolívarost. Hét forintból aligha tudnék szebb szuvenírt vinni Venezuelából.

img_0699_new.jpg

Onnantól kezdve pedig az volt a stratégiám, hogy a húsz köteg pénzből kettőt az övtáskámban tartottam (a pénztárcámba értelemszerűen nem fért be), a többit meg a nagy hátizsák mélyére rejtettem. Ez viszonylag jól működött, bár kevés választott el attól, hogy nagyon nagy bajba ne kerüljek a rengeteg pénz miatt: nem sokkal a maracaibói tranzakció után az éjszakai buszt megállította a katonai rendőrség, engem pedig leszállítottak róla, és felszólítottak, hogy rámoljam ki a hátizsákomat.

Erről fog szólni a következő bejegyzés.

 

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

http://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr8912628289

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.