Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Tengerbe nyúló sivatag

2017. június 20. - Soltész Béla

(A történet első részét itt olvashatod!)

Cabo de la Velába értünk. Ez az egyetlen utcából álló település a Guajira-félsziget könnyebben megközelíthető, de kevésbé látványos részén fekszik. Túravezetőnk, Emilio egy halétteremnél rakott ki minket - bár, ami azt illeti, az út mellett sorakozó, deszkákból, uszadékfából és vályogból összetákolt bódék mindegyike "halétterem" volt. A rágós kecskehús mellett ugyanis a frissen fogott halak és languszták képzik a wayuu konyha alapját.

img_6521.JPG

Itt, a Guajira-félszigeten ettem életem legnagyobb langusztáit (nem mintha amúgy olyan nagy languszta-fogyasztó lennék), amelyek, ahogy a szakács széles vigyorral újságolta, aznap hajnalban még vígan mászkáltak a tengerfenéken, és nem is sejtették, hogy déltájban egy gringó fogja széttrancsírozni őket. Való igaz, elég brutálisan nézett ki a tányér, miután végeztem - de az ízek kárpótoltak a horrorisztikus látványért és az enyhe bűntudatért, hogy ez a szép állat így végezte miattam.

img_6927.JPG

Másnap viszont a tengeri élővilág bosszút állt rajtam: medúza csípett meg, durva vörös foltokat hagyva rajtam, amerre a mérge a testemhez ért. Bár a helyiek tanácsára azonnal ártalomcsökkentő beavatkozást végeztem - saját vizeletemmel fröcsköltem le a vöröslő részeket - a foltok még egy hónapig ott maradtak, bár szerencsére nem fájtak, csak egy-két napig viszkettek, mint egy csaláncsípés.

img_6822.JPG

Megnéztük a naplementét a Cabo de la Vela-i világítótoronynál, másnap pedig tovább indultunk Punta Gallinas felé. Ez volt az igazán látványos része az utazásnak: az okkersárga pusztaság és a türkiz tenger határán haladt előre a dzsip. Egyszer csak Emilio megállt, és a távolban húzódó mangrove-sávra mutatott. - Gyalogoljatok tovább a parton, egészen odáig! - mondta.

img_6656.JPG

Kiderült, hogy egy öböl, a Bahía Hondita bejárata ékelődött közénk és az úti célunk közé, és csak hosszú kerülő úton lehet eljutni Punta Gallinasba. Így az volt a terv, hogy amíg Emilio ezt az utat megteszi, az egyik unokaöccse értünk jön az öbölhöz csónakkal.

img_6678.JPG

Elindultunk Jesússal és Carolinával, minden cuccunkat a dzsipben hagyva, és kisvártatva elértük az öböl bejáratát, ahol viszont nem várt ránk senki. Volt viszont egy kicsivel arrébb pár venezuelai rendszámú terepjáró, és néhány gyanús, nagyban üzletelő wayuu, akik, miután észrevettek minket, padlógázzal elviharzottak.

img_6816.JPG

Hosszú ideig vártunk - közben befutott egy argentin pár, Laura és Alejandro, őket is idáig hozta el és hagyta magára egy helyi sofőr. Aztán, amikor már épp elkezdtünk aggódni, hogy mi lesz, ha leszáll az éj, megérkezett a várva várt csónakos kissrác, és elvitt minket a Luzmila ranchra, hogy ott függőágyakban - chinchorrókban - lógva töltsük az éjszakát.

img_6691.JPG

A ranch elképesztő helyen feküdt, egy magasparton az öböl fölött, aminek kékje és a sivatag okkersárgája között egy sötétzöld sávban mangrove-fák húzódtak. Emilio csak késő este futott be, de szerencsére hozott egy karton (Venezuelából csempészett) sört, így addig ittunk és röhögcséltünk a kolumbiaiakkal és az argentinokkal, amíg ki nem fogyott a gázolaj a berregő generátorból, és koromsötétbe nem borult az egész tanya.

img_6706.JPG

Másnap megnéztük Punta Gallinas világítótornyát: ez Dél-Amerika legészakibb pontja. A földrajzi nevezetesség ellenére semmi extra nincs ott, csak egy romos torony egy kihalt tengerparton, így nem sokáig maradtunk - sokkal érdekesebbnek tűnt helyette bemenni egy tanyára, ahol kis teknősöket neveltek az ott élő wayuuk.

img_6778.JPG

Akárcsak Tayronában, itt is szívesen raknak tojást a tengeri teknősök. A populáció számának növelése érdekében a frissen kikelt teknősöket összeszedik a helyiek, és lavórokban nevelik egy darabig, hogy aztán nagyobbra nőve több eséllyel vágjanak neki a számtalan veszélyt rejtő tengernek.

img_6882.JPG

A teknősözés után pedig megérkeztünk oda, ami alighanem a Guajira-félsziget legszebb helye: Taroa homokos tengerpartja, ahol egy körülbelül harminc méter magas homokdűne szakad a tengerbe. A dűnéről lerohanva-lebukfencezve csobbantunk a tengerbe, aztán újra felmászva néztük végig a hihetetlen színeket felvonultató, egyszerre sivatagi és tengeri naplementét. 

img_6755.JPG

Másnapra már csak a szomorú visszatérés maradt a "valóságba". A Guajira-félsziget szürrealitása után úgy éreztem magam, mintha Amadis Dudut egyszer csak visszahozta volna a busz Exopotámiából, pedig már épp kezdett hozzászokni ahhoz, hogy egy egészen másik világban telnek a napjai.

img_6719.JPG

Elbúcsúztam Emiliótól, Carolinától és Jesústól, és Riohacha zsúfolt, koszos piacán találtam magam. Utolsó kolumbiai napjaimra a guajirai kirándulás feltette a koronát, a legutolsó estémen azonban még volt egy fontos feladatatom Riohachában: sampont, fogkrémet, vécépapírt, meg mindenféle egyéb higiéniai cikket kellett vennem.  

Tudtam ugyanis, hogy másnap Venezuelában már aligha tudnám beszerezni mindezt.

img_6964.JPG

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

http://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr3512146273

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.