Hátizsákkal Latin-Amerikában

Clandestino

Nyalókát vagy életet! 

2017. június 15. - Soltész Béla

Az egyik kedvenc könyvem, Boris Vian Pekingi ősz című regénye azzal kezdődik, hogy Amadis Dudu irodista nem tud reggel eljutni a munkába, mert nem állnak meg neki a 975-ös buszok. Aztán ami végre megáll, az nem oda viszi, ahová kéne, hanem egy Exopotámia nevű sivatagba, ahol szemlátomást egészen más természeti és társadalmi törvények uralkodnak, mint a világ többi részén. Riohachát elhagyva kibámultam a dzsip ablakán, és ahogy a zöldellő trópusi növényzet átadta a helyét az okkersárga sivatagnak, amiben csak tüskés cserjék meredeztek, ágaikra akadt színes nejlonszatyrokkal, a homokban pedig indián kisgyerekek és kecskék poroszkáltak, arra gondoltam: a Guajira-félsziget épp olyan szürreális élmény lesz, mint egy Vian-regény.

img_6633.JPG

Kolumbia egyik legkülönösebb csücskéről sokat olvastam a neten, és a beszámolók a kopár félszigetet általában Afrika sivatagi részeihez hasonlították. A képeket nézegetve arra gondoltam, hogy Latin-Amerikában valóban nem sok ilyen hely van, mint ez, és semmiképp sem akartam kihagyni - főleg, hogy útba is esett Venezuela felé menet. A Guajira-félsziget különlegessége abból adódik, hogy a korábban említett, felhőkbe burkolózó, gigászi Sierra Nevada de Santa Marta minden délről jövő, csapadékos légáramlat útjába áll, és a hegyek "szélárnyékában" fekvő területre nem jut egy csepp eső sem.

img_6614.JPG

A beszámolóknak azonban a vad, kietlen természeti környezet szépségén való lelkendezés mellett állandó eleme volt a nehézkes közlekedés miatti bosszankodás is. Tömegközlekedéssel valóban nem lehet elérni a félsziget legészakabbi, legszebb részeit, így a hátizsákos turisták általában csak a félúton fekvő Cabo de la Veláig jutnak - ott pedig vagy visszafordulnak, vagy fizetnek egy dzsipes vagy csónakos embernek, hogy vigye őket tovább. A helyiek pedig pontosan tudják, hogy a turisták tárgyalási pozíciói nem túl jók, így nem szemérmesek, amikor a végső árat kiszámolják.

img_6721.JPG

Ehhez képest nekem már Riohachában mázlim volt: ráakadtam a Kaí Ecotravel nevű kis utazási irodára, akik körülbelül hatvanezer forintnyi pesóért kínáltak négy napos dzsipes túrát túravezetővel, szállással és kajával. Ez ugyan a szokásos napi büdzsém majdnem duplája volt, de éreztem: ár-érték arányát tekintve ez lesz a legjobb megoldás. Megalkudtam velük, aztán másnap jót nevettem, amikor - kicsit bénán - az irodavezető megpróbált rávenni, hogy fizessek egy kicsit többet, mert elszámolták magukat. - Nem tudok többet fizetni, mert nincs sok pénzem - érveltem, amit ha nehezen, de elfogadtak, úgyhogy már indulhattunk is. Két fiatal kolumbiai kémikus, Carolina és Jesús vett még részt rajtam kívül a túrán, akiknek ez volt az éves nyaralásuk, négy nap a Guajira-félszigeten. Bemásztak a terepjáró hátsó ülésére, én pedig megkaptam az anyósülést, a túravezető-sofőr mellett. Emilio, a nagydarab wayuu indián iszonyú hangosan beszélt, valósággal megsüketültem mellette, de legalább jó és vicces sztorikkal traktált, úgyhogy nem hiába szaggatta szét a dobhártyámat az óbégatása.    

img_6660.JPG

A Guajira-félsziget igazi kuriózumai a természeti környezeten túlmenően az őslakói, így nagyon örültem, hogy Emilio személyében egy ilyen jól megtermett indián mesél nekem a harcias wayuukról. Akik, rendhagyó módon, soha nem hódoltak meg a spanyoloknak, sőt, eltanulták tőlük a lovaglást és a lőfegyverek használatát, és amikor rájuk lőtt valaki, akkor visszalőttek. Továbbá folyamatosan kereskedtek a hollandokkal, és állítólag a vallenato alaphangszere, a tangóharmonika is úgy került először Kolumbiába, hogy a wayuuk szerezték be az arubai hollandoktól. Cserébe pedig valószínűleg a szokásos kolumbiai exportcikkek valamelyikével: arannyal, smaragddal, kávéval vagy droggal fizettek.

img_6583.JPG

A csempészéssel szerzett gazdasági-technológiai előnyök, illetve a természeti környezet adottságai - vagyis hogy közel és távol nincs még egy olyan terméketlen és barátságtalan terület, mint a Guajira-félsziget - ahhoz vezettek, hogy a kolumbiai Karib-partvidék más bennszülötteivel ellentétben a wayuuk sikerrel őrizték meg az önállóságukat. Még a XX. század elején is csak a legelszántabb misszionáriusok merészkedtek be ide, mert a saját természeti vallásukhoz ragaszkodó indiánok puskával zavarták el a nemkívánatos elemeket. A század közepe táján aztán szép lassan elkezdtek integrálódni a kolumbiai államba, de a gerillaharcok idején megint visszatértek az önvédelemre.

img_6525.JPG

Kellett is, mert a FARC gerillái gyakori vendégek voltak a pusztaságban, a gerillák ellen harcba szálló AUC paramilitárisai pedig a wayuukra is ellenségként tekintettek. A félszigetet érintő harcok két évtizede alatt több száz indiánt öltek meg, és több ezret kényszerítetettek menekülésre. Az elűzött wayuuk a határ venezuelai oldalán találtak menedéket, ahol még annál is szegényesebb körülmények között élnek, mint Kolumbiában. Furcsa belegondolni, hogy alig egy évtized telt el azóta. A paramilitárisok leszereltek (és büntetlenül megúszták a történteket), a wayuuk földjére pedig szép lassan megérkeztek a turisták. Az egykor puskával őrt álló, a bozótban kanyargó utakat lánccal elzáró felnőttek helyét a gyerekek vették át: cukorkát és nyalókát kérnek minden áthaladótól.

img_6634.JPG

Uribiában megálltunk, és amíg Emilio megtankolt venezuelai csempészbenzinből, vettünk két nagy csomag nyalókát. Szükség is volt rá: a következő három napban a legkülönfélébb helyekről - fák takarásából, viskókból, buckák mögül - bukkantak elő wayuu gyerekek, és elszántan nyújtották a markukat. Nem úgy, mint aki alamizsnát kér, hanem úgy, mint aki a jogos vámot kéri azért, hogy átengedje a birtokháborítókat. Volt persze, aki csak a bozótosból integetett, hogy dobjuk oda neki az édességet, de a legtöbben szabályosan úgy viselkedtek, mint ahogy a felnőttek - katonák, gerillák és paramilitárisok - tették, amikor fegyverrel a kezükben vegzálták az áthaladókat az útmenti ellenőrző pontoknál. A harcok, mint említettem, szerencsére véget értek a Guajira-félszigeten - a történelemnek ez a szörnyű szakasza remélhetőleg már csak ebben a furcsa szokásban marad fenn a wayuu gyerekek mindennapjaiban.

img_6470.JPG

A wayuu felnőttek amúgy, amióta már nem foglalkoznak útonállással, nagyon érdekes dolgokat csinálnak. Először is, ők látják el Kolumbia nagy részét sóval. A Manaure nevű kisváros sólepárlóin jártunk, ahol lényegében még mindig a tradicionális módszerrel, a sekély tengervíz elpárologtatásával készül a tengeri só. A rózsaszínes árnyalatokban játszó sóhalmokat gépek nélkül, lapáttal kotorták össze a forró, hófehér sósíkságon. Pár évvel ezelőtt, hosszas jogi huzavona után a wayuu közösségek megszerezték a sót feldolgozó és értékesítő vállalatot az államtól, de a kellő menedzsment tapasztalatokkal nem rendelkeztek, úgyhogy a vállalat rövid úton a csőd szélére került. Végül venezuelai befektetők egyeztek meg az indián vezetőkkel, és azóta Manaurében egyfajta vegyes vállalkozás működik, amiben a mérnököket és a menedzsereket a cég hozza máshonnan, a nyereség egy része azonban a wayuu közösségeket illeti.

img_6465.JPG

Van egy szénbánya is a félsziget belsejében, ahonnan egy teljesen nyílegyenes vasútvonal vezet a kikötőbe. Emilio azt mesélte, hogy a bányavállalat szintén nagyon jóban akart lenni a wayuukkal, és a kikötőhöz közel egy szélerőmű-parkot építtetett, hogy a kikötő és a környékbeli falvak energia-ellátását abból oldja meg. A wayuuk azonban nem tartottak igényt az elektromos áramra, hanem inkább csónakokat vagy dzsipeket kértek az átadott területért cserébe. Az elektromos áramot ugyanis minden család a saját generátorával termeli, amibe Venezuelából csempészett, filléres gázolajat töltenek - akárcsak a járműveikbe. A fölösleget Uribia piacán kólásüvegekben és marmonkannákban árulják, olyan áron, hogy az állami benzinkút bezárt, mert nem volt senki, aki oda járt volna tankolni.  

(A történet második részét itt olvashatod!)

img_6484.JPG

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...

A bejegyzés trackback címe:

http://clandestino.blog.hu/api/trackback/id/tr1412146261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.