A Guatapé nevű kis falu mellett emelkedik egy kétszázhúsz méter magas monolit kőszikla, ami dúsgazdaggá tett egy családot, pedig semmiféle ércet vagy drágakövet nem rejt a gyomrában. Egyszerűen csak ott van, és nagyon impozáns, meredek és fotogén. 1954-ben egy helyi fiatalember, Luis Villegas a fejébe vette, hogy felküzdi magát a tetejére. Miután feljutott, arra gondolt, hogy ebből akár turistalátványosságot is lehetne csinálni, és potom pénzért megvette a sziklát.

Villegas és családja egy meredek, hétszáznegyven lépcsőfokból álló lépcsőt építtetett a szikla egyetlen, függőleges irányú hasadékába, és azóta valóban beindult a turistaáradat. És minden peso, amit a turisták ott hagynak, a belépődíjtól a szuveníreken át a motoros taxikig a Villegas családot gazdagítja. Bár ami azt illeti, a leszármazottak már többször és többféle indokból összevesztek, úgyhogy az sem egyértelmű, hogy melyik családtagnak mennyi jut a jövedelemből.

Továbbá összeveszett a szikla két oldalán fekvő két kis település, Peñol és Guatapé is, hogy melyikükhöz tartozik a monolit - közigazgatásilag. Emiatt a sziklát néha Guatapé-szirtnek, néha Peñol-kőnek jelölik a térképek és a turistatájékoztatók. Guatapéiek egy kis csoportja úgy akart pontot tenni az ügy végére, hogy felmásztak a szikla tetejére, és elkezdték fehér festékkel ráfesteni a kőfalra a falujuk nevét. Peñoliak egy jóval nagyobb csoportja azonban elzavarta őket, így mind a mai napig annyi látható a sziklára festve, hogy GI, amiből az I tulajdonképpen a félbemaradt U betű egyik szára.

Nem volt könnyű menet, de megmásztuk a hétszáznegyven lépcsőfokot. Fentről csodás kilátás nyílt a szikla alatt húzódó víztározó ágas-bogas öbleire. A vízbe ékelődő szigeteken és félszigeteken nem kevés luxusvilla is állt: bár a guatapéi víztározót eredetileg azért építették, hogy Kolumbia középső részét ellássa elektromos árammal, a közeli Medellín gazdag lakói között hamar népszerű lett a mesterséges tó, és egyre-másra épültek a nyaralók és villák a partján.

Az egyik legnagyobbat természetesen a hírhedt drogbáró, Pablo Escobar építtette, aki, mivel repülőtér nem volt a közelben, a duzzasztógátat használta kifutópályának, ha a magánrepülőjével érkezett. Több kilométernyi alagútrendszer vezetett ki a villából különböző irányokba, hogy meg tudjon lógni, ha valamelyik ellenfele rajta akarna ütni. A villát végül a hadsereg bombázta le, de Escobar (akkor még) élve megmenekült. A kiégett épület azóta is ott áll a parton, de a környék népszerűsége mit sem változott: néhány száz méterrel arrébb nemrég a világklasszis focista, James Rodríguez vett házat.

Mindezt onnan tudom, hogy egy motorcsónak-kapitány körbevitt minket a víztározón, és közben megállás nélkül sztorizott. A guatapéiek fő bevételi forrása ma a turisták hajóztatása, az ugyanis nem Luís Villegas leszármazottainak monopóliuma. A gyönyörű, színpompás házakból álló Guatapé mólójánál összeismerkedtünk egy kolumbiai családdal, akik épp hajót készültek bérelni, és befogadtak minket is, a mexikóit és a magyart, hogy megosztozzunk a költségeken. A kapitányunk pedig az említett villák mellett azt is megmutatta, hogy hol volt az elárasztott régi Peñol. 1978-ban ugyanis, amikor megépült a gát, a falu nagy része víz alá került, és a falusiakat pár száz méterrel feljebb, egy újonnan épített faluba telepítették át. Ma már csak a templomtorony teteje lóg ki a vízből: évente egyszer, a falu védőszentjének napján ma csónakból misézik ott az új templom papja.

Egyetlen ház maradt meg a régi Peñolból: a régi falu legmagasabban, és az új falu legalacsonyabban fekvő háza, amit múzeummá alakítottak. Itt kikötöttünk, és amíg körbesétáltunk az árnyas belső udvarban, a gondnok, mintha csak unalmában fecsegne, lenyomott egy olyan sztorit, amiből egy egész García Márquez-regény kijött volna. Don Joaquín elmondta, hogy a ház eredetileg egy Don Demetrio Galeano Jacome nevű ateista olasz orvos tulajdona volt, akitől nagyon féltek a falusiak, mert tudományos érdeklődésből kifolyólag mindig felboncolta a halottakat.

A helyi lányok és asszonyok viszont nem rettegtek tőle, sőt: Don Demetriónak összesen harminchat zabigyereket tulajdonít az utókor Peñolban és környékén. Az egyikükkel aztán csúnyán összeveszett, mert az azt akarta, hogy az öreg orvos adja el a házat és ossza szét a pénzt a gyerekei között. Don Demetrio erre nem volt hajlandó, úgyhogy a fia megölette őt egy rendőrrel. A rendőr aztán, miután letöltötte a büntetését és kiszabadult, agyonverte a fiút egy kővel, és ismét börtönbe vonult. Don Demetrio egyébként gyakran kísért a házban, több fotón látni vélték a szellemképét. 2013-ban pedig, amikor mindenszentekkor eljöttek a családtagok virágokkal a sírhoz, üresen találták: az orvos holtteste nyomtalanul eltűnt.

Sok lesz ez már a mágiából, irány vissza a realizmusba, gondoltam, ahogy a csónak felé ballagtam. Alkonyodott, és a lenyugvó nap elképesztő narancssárgára festette az eget. Don Joaquín, pedig csak mondta, mondta és mondta az elképesztő történeteit.

És ha most épp van egy látogató a Peñoli Múzeumban, akkor alighanem ebben a pillanatban is éppen mondja.

Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-os Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...