Salvador da Bahia legendás város. A nevét a Megváltóról kapta (portugálul: Salvador), és arról az öbölről (bahia), amelynek a bejáratát őrzi, és amely a Mindenszentek (Todos-os-Santos) nevét viseli. Salvador volt Brazília első fővárosa, amíg az alkirály a székhelyét a prosperáló déli nagyvárosba, Rióba nem helyezte át 1763-ban. Azóta Salvador hivatalosan csak az öböl után Bahia névre keresztelt szövetségi államnak a székhelye, informálisan viszont ez Északkelet-Brazília, illetve az afro-brazil kultúrkör szellemi és spirituális központja. A sok templom és az afrikai leszármazottak nagy létszáma miatt „Fekete Róma” néven is emlegetik a várost.

Nézegettem a lehetséges vendéglátóimat a Couchsurfingen. Szívesen eltöltöttem volna pár napot egy „igazi” salvadorinál. És hogy milyennek képzeltem egy igazi salvadorit? Legyen fekete, gondoltam. Lehetőleg doboljon, capoeirázzon, és lógjanak színes szalagok a csuklójáról. És legyen beavatott candomblé-hívő, tudjon fejből minden Jorge Amado-regényt, és tudjon berimbaun játszani. Na jó, nem ragaszkodtam volna mindehhez, de azért szerettem volna, ha a sok szempontból leginkább „egzotikus” brazil városban olyasvalakivel tölthetem az időmet, aki a városhoz hasonló mértékben egzotikus.

A Couchsurfing azonban nem így működik. Szemben a turisztikai plakátokkal, amelyeken Salvador lakói pont úgy néznek ki, ahogy az imént leírtam, a couchsurferek között szinte mindenki fehér volt. Nem tudok rá más magyarázatot, mint hogy a Couchsurfing Brazíliában egy elég sajátos társadalmi csoport szórakozása: bohém, középosztálybeli, entellektüel fiataloké, akik az élményeket, a trendet, az alternativitást keresik, és akiknek nincsenek megélhetési gondjaik (hiszen akkor nem fogadnának be random utazókat ingyen, csak a buli kedvéért), de nem is túl gazdagok (hiszen akkor se, a túl sok vesztenivaló miatt). Márpedig egy olyan helyen, mint Salvador da Bahia, ez a társadalmi csoport alapjában véve fehérekből áll.

Ha létezik „nem tipikus” lakója Salvadornak, az valószínűleg Augusto. Miután végigolvastam néhány profilt, tőle kértem szállást, mert ő volt a legszimpatikusabb. Azonnal visszaírt, hogy szívesen lát. Így adódott, hogy a Fekete Rómában egy fehér, meleg, krisna-hitű, vegetáriánus építész-biológusnál töltöttem öt napot, aki annyira kedves volt, és olyan sokat mesélt Salvador múltjáról és jelenéről, hogy valószínűleg sokkal többet tudtam meg a városról tőle, mint amennyit bármilyen „tipikus” salvadori elmesélhetett volna.

Augusto egy húsz négyzetméteres garzonban lakott, így kanapé helyett egy matracon szorított nekem helyet. Amint lecuccoltam, elmentünk ebédelni egy olyan lakásétterembe, ahol vegetáriánus bahiai fogásokat főztek, és ahová csak csengetés után lehetett bemenni, kint nem volt kiírva semmi. Az afrikaias fűszerezésű, pálmaolajjal nyakon öntött zöldségraguk és babpogácsák hús nélkül is zseniálisak voltak. Közben Augusto folyamatosan sms-ezett. Egy São Paulo-i zsidó fiúval élt távkapcsolatban, egy nap kábé kétszáz üzenetet váltottak. Ami nem akadályozta meg Augusto-t abban, hogy közben az ügyeit intézze telefonon, e-mailezgessen, és mindeközben lenyomjon nekem egy komplett egyetemi kurzusnak megfelelő tudásanyagot Salvador piacairól, zenészeiről, irodalmi életéről meg még egy csomó minden másról, ami eszébe jutott.

Elindultunk a belvárosba. Salvador központja egy dombra épült, ami körülbelül nyolcvan méterre magasodik a Mindenszentek öble fölé. Bár az európaiak már 1502-ben megjelentek (érdekesség, hogy Amerigo Vespucci vezette az expedíciót), az első ember, aki hosszabb időt töltött itt, egy Diogo Álvares Correia nevű portugál volt, aki hajótörést szenvedett, és a tupinambá indiánok mentették ki a vízből. Bahia első portugál lakóját az indiánok Caramuru-nak (muréna) nevezték, és befogadták maguk közé, amit Caramuru sok kis utóddal, az első meszticekkel hálált meg. Később sajnos a fehérek és az indiánok viszonya már nem alakult ilyen idillien: az 1530-as években alapított telep lakói addig bosszantották a tupinambákat, amíg azok meg nem ették a portugálok többségét. A túlélők elmenekültek, és komoly erősítéssel jöttek vissza, végleg elüldözve az indiánokat az őseik földjéről, és 1549-ben megalapították Salvador városát azon a dombon, ahol ma is található.

Indiánok hiányában nem volt, aki a portugálok helyett dolgozzon, így kisvártatva megindult a rabszolga-kereskedelem Afrika és Brazília között. Az „atlanti háromszög” elnevezésű folyamat lényege az volt, hogy a portugálok különféle üveg és fém csecsebecséket, illetve fegyvereket szállítottak Nyugat- és Délnyugat-Afrikába (főleg a mai Ghána és Angola területére), és ott rabszolgákat vásároltak, akiket Brazíliába vittek, cukornád-ültetvényeken dolgoztattak, és a kész termékeket (a cukrot és a rumot) Európa piacain adták el, irdatlanul magas haszonkulccsal. A becslések szerint összesen hárommillió afrikai érkezett rabszolgaként Brazíliába, amely az amerikai kontinensen utolsóként, 1888-ban törölte csak el a rabszolgaságot. A rabszolgák csaknem fele Bahiában talált gazdára – nem csoda, hogy ez lett a „legfeketébb” brazil szövetségi állam.

Megálltunk a katedrális előtti téren. – Arra soha, semmilyen körülmények között ne menj! – mutatott a dombon túl, a szárazföld felé húzódó völgyre Augusto. – Az ott Crackolândia. A crack-kokain birodalma. Rengeteg szegény, becrackezett ember, akik teljesen kiszámíthatatlanok. Simán beléd vágják a kést, ha adsz rá okot, ha nem.

– Oké – mondtam. Megnyugodtam egy kicsit: korábbi úti beszámolók alapján attól tartottam, hogy Salvador egész belvárosa a crack birodalma. Ehhez képest az, hogy csak a dombon túl leselkedett rám az életveszély, kifejezetten jó hír volt.

Megérkeztünk a Pelourinho-ra. A salvadori óváros leghíresebb része az a lejtős, hosszúkás tér, ahol annak idején az a „szégyenoszlop” állt (ezt jelentette eredetileg a tér neve), amelyhez kötözve a szökni próbáló rabszolgákat korbácsolták meg. A tér története hemzseg a feketék és fehérek ötszáz éves közös történetének szimbolikus eseményeitől. Az egykori szégyenoszlop helyéhez közel áll a „Feketék Rózsafüzére Miasszonyunk”-templom (Igreja de Nossa Senhora do Rosário dos Pretos), ahová annak idején a rabszolgák és a felszabadított rabszolgák jártak imádkozni. A tér tetején áll a Jorge Amado brazil írónak szentelt múzeum: Amado, bár maga fehér volt, sok regényében a bahiai feketék világát ábrázolta, és ezzel lett világhírű. Vele szemben egy erkélyről Michael Jackson kartonpapír mása integet: a Pop (fekete-fehér) Királya itt, a Pelourinho-n forgatta a „They Don't Care About Us” klipjét, a salvadori Olodum dobzenekarral, akik az ősi afrikai ritmusokat hozták vissza a szamba zenei világába. Végül, de nem utolsósorban ott álltunk a téren mi is, Augusto és én: fehér emberek, akik ha nem is gazdagok, de azért elég jómódúak, hogy alamizsnát adhassanak, mégis egyre-másra hessegették el a színes szalagokkal közelítő, fekete mozgóárusokat.

Augusto visszament dolgozni, én pedig egyedül folytattam a város felfedezését. Három napomba telt minden, történelmi és kultúrtörténeti szempontból jelentős hely – templomok, múzeumok, piacok – felkeresése. Ebből majdnem egy teljes napot tett ki a Bonfim-templom meglátogatása, de nem hagyhattam ki: ott árulták a szerencsehozó színes szalagokat. Salvador legfontosabb búcsújáró helye a belvárostól távol fekszik, így lelifteztem a híres Lacerda-felvonón (ami lényegében egy nyolcvan méteres torony, benne egy lifttel, ami a felső- és az alsóvárost köti össze), és az alsó kijáratánál felszálltam egy buszra, ami Bonfim irányába ment.

Másfél órányi dugóban araszolás után jutottam oda, és önmagában az épület miatt valószínűleg azt gondoltam volna, hogy kár volt: egy teljesen átlagos barokk templom állt egy dombtetőn. A sekrestyéje azonban telis-tele volt a csodatételekért hálát adó festményekkel, ajándékokkal és fából faragott testrészekkel (akárcsak Aparecida altemplomában). A főbejárat előtti kerítés pedig szinte nem is látszott a színes szalagoktól. A hagyomány szerint az itt vásárolt színes szalagokat a csuklójukra kötő emberek hármat kívánhatnak, és mire a szalag elvásik és szétszakad, a kívánságok beteljesülnek. Egy jóságos boszorkány-külsejű néni az én csuklómra is kötött egy szalagot, ami azóta is ott van, bár már fonalszerűvé pöndörödött össze. Kíváncsi vagyok, mikor fog leszakadni, és mi történik majd utána. Bonfim különben azt jelenti: jó vég. Eredetileg a jó halálra gondoltak a névadói, de a szalagos hagyomány inkább arra utal, hogy minden jó, ha jó a vége.

– Azt tudtad, hogy a Bonfim Jézusa igazából egy afrikai istenség? – kérdezte este Augusto. Rio Vermelho-ban voltunk, Salvador bulinegyedében, ahol acarajé-t (sült babpogácsát) ettünk, söröztünk, és megnéztük azt a Szűz Mária-kápolnát, ahol az újévet köszöntik a salvadoriak (amúgy szintén egy afrikai hagyományt követve). Amíg vártuk, hogy elkezdődjön egy koncert, a tengerparton mászkáltunk. Végül bementünk a koncertre, artisztikus barkácspop volt, a közönség szinte kizárólag fiatal, fehér értelmiségiekből állt.

– Tudtam – mondtam. Addigra már kellőképpen kiművelődtem bahiai kultúrából. És elhatároztam, hogy mielőtt elhagyom Salvadort, elmegyek egy igazi afro-brazil vallási rituáléra.

Tetszett a bejegyzés? Az Európa Könyvkiadónál az idei Könyvhétre megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg Dél-Amerika legnagyobb országáról, például hogy merre érdemes szállást keresni Rióban, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat Brazíliában. Meg még sok minden mást is...