-Mesélj! – mondták a barátaim, amikor hazaértem Magyarországra. Én meg nem is tudtam, hol kezdjem, csak jöttek az emlékek, ömlesztve. Chilében láttam a virágzó sivatagot és a kikötői fókákat, a naplementét a Húsvét-szigeten, a világvégi hegycsúcsokat Patagóniában. Bolíviában hegyibetegséget kaptam a sósivatagban és szerencsehozó lámaembriókat vettem a boszorkánypiacon. Peruban egy kecsua indián családnál laktam a Titicaca-tó egyik szigetén, és reszketve vártam a Machu Picchu alatt húzódó szakadékban a sziklafalnak préselődve, hogy elmenjen mellettem a vonat. Megmásztam a világ legfiatalabb vulkánját Mexikóban, és a tetejéről láttam az éjszakai marihuána-szüret villódzó fényeit. Megittam rengeteg tequilát, ettem kukacot, szöcskét, hangyát, kukoricapenészt és kaktuszt. Türelmesen vártam, hogy a símaszkos zapatista gerillák megvizsgálják az útlevelemet. Kubában megnéztem Fidel épülő (vagy nem épülő) mauzóleumát, és találkoztam egy orvosból lett parkolóőrrel, aki huszonöt év múltán is az egykor volt magyar szerelmét siratta. Costa Ricában lajhárokra lestem az éjszakai őserdőben, Hondurasban rohamrendőrök elől menekültem, Guatemalában cigivel és rummal kínáltam egy maja istenszobrot egy garázsban rendezett pogány rituálén.
Hát ilyen dolgok történtek velem egy év alatt Latin-Amerikában.
