Az ecuadori felföldet két irányból szegélyező vulkán-sorfal néha drasztikus módon hívja fel magára a figyelmet. Az egyik legaktívabb tűzhányó, a Tungurahua (amelynek neve kecsuául azt jelenti: égő torok) minden évszázadban produkál legalább egy nagy kitörést, de a köztes időben sem tétlenkedik. Több ezer méter magas hamufelhőket bocsát ki magából, vagy földrengésekkel, robbanásokkal, kőesésekkel ad magáról hírt. Tűzhányók szomszédságában élni általában nem egy életbiztosítás, de a Tungurahua tövében különösképpen nem az.

Ennek ellenére a vulkán alatti völgy az ősidők óta lakott, és már az indiánok is előszeretettel jártak ide megmártózni "Tungurahua mama vizeletében", ahogy ők nevezték. A földből ugyanis számtalan helyen tör föl a forró termálvíz, amelyre a spanyol hódítók is rákaptak, és megalapították a Baños ("fürdők") nevű települést, amelynek teljes neve Baños de Agua Santa (Szent Víz Fürdői). A vizelet-témától ízlésesen elvonatkoztatva, de a termálvizek jótékony hatását felismerve Bañosból zarándokhely lett, ahová Szűz Máriához gyógyulásért fohászkodva jártak a hívek egész Ecuadorból. Baños főterén felépült egy búcsújáró templom, a falu szélén pedig egy vízesés tövében kialakult egy nagy gyógyfürdő, ahol a meleg vizet a vulkán tövéből előtörő hőforrások, a hideg vizet pedig a vízesések szolgáltatják. Mindezt egy Szűz Mária-szobor szemléli óvó tekintettel a sziklák tetejéről.

A fürdőben három medence van, egyik sem túl nagy, ráadásul az egyik szinte elviselhetetlenül forró (44 fokos), a másik jéghideg, úgyhogy mindenki a harmadik, kellemesen meleg medencében áztatta magát. Azt hiszem, hogy soha az életben nem voltam még ilyen zsúfolt medencében: gyakorlatilag egymásnak nyomódva ázott minden fürdővendég a kecsua öregasszonytól a kanadai nyugdíjasig, a szakállas backpackertől a bajszos kreol családapáig. Úgyhogy, bár kétségtelenül nagyon demokratikus dolog volt ott ázni ebben a langyos emberlevesben, egy idő után elég émelyítővé vált, így visszamentem a kabinba, felöltöztem és más elfoglaltság után néztem.

Szerencsére Bañosban bőven van mit csinálni a fürdésen kívül is. A szűk völgy az Amazonas medencéje felé nyílik, a mélyben a Pastaza folyón raftingolni, kajakozni vagy canyoningolni lehet, a völgy fölött áthúzott kábeleken zip-line-olni, a hidakról bungee-jumpingolni; a sziklákra és a vízesésekre fel lehet mászni, a tetejükről pedig neki lehet rugaszkodni siklóernyővel. Baños Ecuador, sőt egész Latin-Amerika egyik legnagyobb extrémsport-központja, és a legtöbb ide látogató nem sajnálja magától az adrenalin-fröccsöket. Pláne, hogy elég olcsón mérik: sok a lehetőség és nagy a konkurencia, így aki szeretné, minden haja szálát az égnek tudja állítani.

Bevallom, én ehhez túl óvatos voltam. Valahogy úgy voltam vele, hogy épp elég rizikós dolog egyedül hátizsákozni nyolc hónapon át Dél-Amerikában, hogy még direktbe meg is kísértsem a szerencsémet valami vitathatóan biztonságos drót- vagy gumikötélen. Persze egy libegőszerű kis konténerbe kénytelen voltam beülni, hogy közelről láthassam az egyik legszebb vízesést, de ezen túlmenően inkább csak bicikliztem. Ami szintén nem volt teljesen veszélytelen a szerpentinen, még úgy sem, hogy az aszfaltra rendesen fel voltak festve a biciklikre figyelmeztető piktogramok. Biciklisáv viszont természetesen nem volt, a kamionok pedig egyre-másra húztak el mellettem a felföldet és az Amazonas-medencét összekötő forgalmas úton.

A biciklit sisakkal, lakattal és szerelőtáskával együtt tíz dollárért béreltem ki egy napra, és lényegében csak lefelé kellett vele menni: néhány emelkedőt leszámítva harminc kilométert gurultam. Közben minden kanyarral egyre trópusibb lett a növényzet. Baños környékén kifejezetten magashegyi, tavaszias a klíma, az út azonban harminc kilométer alatt ezerötszáz méternyit ereszkedett, és egyre-másra váltották fel az örökzöld fákat az esőerdőre jellemző növények.

Ráérősen bicikliztem, minden vízesést lefotóztam (márpedig abból volt bőven), és a Manto de la Novia (Menyasszony-fátyol) vízesés tövében egy katonai akadémia hallgatói közé keveredtem. Repülőtiszti főiskolások voltak, fiúk és lányok vegyesen, és Baños környékén edzőtáboroztak, ami elég nagy élmény lehetett nekik - ráadásul a fiúk minden alkalmat megragadtak, hogy az eszüket játsszák a lányok előtt, úgyhogy nagyon szórakoztatóak voltak. Direktbe hintáztatták a kötélhidat, félmeztelenre vetkőzve beálltak az összes vízesés alá, ami nem volt elkerítve, és ha lehetett, akkor nem a kijelölt lépcsőkön másztak felfelé, hanem a meredekebb sziklákon. Eleinte idegesítettek (főleg, amikor hintáztatták alattam a kötélhidat), de aztán átragadt rám is a kamaszos jókedvük.

Tovább indultam biciklivel, ők meg felszálltak a buszukra, de a következő vízesésnél, a Pailón del Diablo-nál (Ördögüst) megint összefutottunk. Ez még látványosabb és még elementárisabb zuhatag volt, mint az előző, ráadásul olyan közel lehetett menni a vízhez, amilyen közel egy európai vízeséshez biztos, hogy nem engednének senkit. A reménybeli repülőtiszteknek se kellett több, természetesen nekiindultak és utolértek engem, aki akkor már négykézláb, a sziklafalhoz simulva küzdöttem a tériszonnyal.

Bár nem álltam be konkrétan a vízesés alá zuhanyozni, mint a kadétok, én is csuromvizes lettem. Szerencsére a klíma itt már kellően trópusi volt, és a nagy melegben gyorsan megszáradtam. Tovább bicikliztem, vagy inkább gurultam lefelé. Végül a lejtő alján, Río Negro falucskában leintettem egy Baños felé menő buszt, három dollárért beraktam a biciklit a csomagtartóba, és fél óra múlva már ismét az örök tavaszban voltam. 1800 méterrel a tengerszint felett, az (akkor épp nem füstölgő) Tungurahua tövében.

Másnap pedig elindultam az Andok felföldje felé, hogy túrázzak egyet a Quilotoa-lagúna körül.