Egy utazás során néha kompromisszumokat kell kötni. Nyolc hónap alatt, relatíve szűkös büdzsével végigjárni Dél-Amerika felét csak úgy lehetséges, ha az ember szelektál. Kijelöli a prioritásait. Összeszorítja a fogát és kihúzza a listáról azt, ami nem fér bele a keretbe. Így aztán kimaradt a Caño Cristales-folyó, az Ángel-vízesés, a Pantanal, és még sok más természeti csoda - de egyik sem volt olyan nehéz döntés, mint a Galápagos-szigetek.

Mert hát óriásteknősök! Bébifókák! Fregattmadarak! Végül mégis győzött a józan ész. Mert amennyibe egy szűk hét került volna a Galápagoson, annyiból majdnem egy hónapot töltöttem el Ecuador többi részén. És mivel alapvetően inkább az emberekre és a társadalomra, mint az állatokra és a természetre voltam kíváncsi az utam során, sajnos már a tervezés során rá kellett jönnöm, hogy a Galápagos-szigetek bizony ki fognak maradni. Valamit valamiért.

Volt egy napom Guayaquilben, és nehéz volt nem arra gondolnom, hogy ez a város a Galápagos kapuja. Szinte minden oda menő repülő Guayaquilből indul (vagy megáll a repterén), és a városban sokfelé felbukkanó, turizmusnépszerűsítő és országimázs-plakátokról is lomha óriásteknősök néztek velem farkasszemet. Külföldi turisták leginkább csak akkor vetődnek el ide, ha épp úton vannak a Galápagos felé, vagy onnan jönnek, és amíg várják a csatlakozást, addig kimerészkednek az amúgy nem túl jó hírű városba.

Pedig, ahogy kiderült, Guayaquil önmagáért is megér egy látogatást. A Csendes-óceánba ömlő Guayas folyó partján fekvő, hárommilliós kikötő- és iparváros Ecuador legnagyobb városa (megelőzve a fővárost, Quitót is), és az utóbbi tizenöt évben, Jaime Nebot polgármester progresszív vezetésének köszönhetően hatalmas léptékű városrehabilitáción esett át. Kiépült egy modern, széles vízparti sétány, a Malecón 2000, ahol van botanikus kert, IMAX-mozi, múzeumok, játszóterek meg mindenféle kiülős hely.

Nagyon jól néz ki a város legrégebbi része, a Cerro Santa Ana és a La Peña-negyed is, ahol a régi házakat renoválták és kifestették, és a korábban eléggé lerobbant környék megtelt éttermekkel, bárokkal és szuvenírboltokkal. Mindezek mellett nagyszabású közlekedésfejlesztési, szociális és infrastrukturális programok is beindultak, és Guayaquil egyike lett azoknak a latin-amerikai nagyvárosoknak, amelyek a nem túl jó adottságaik és rengeteg urbanisztikai problémájuk ellenére hatalmasat fejlődtek az ezredforduló óra. Ennek a - meglehetősen kis létszámú - klubnak Guayaquilen kívül a mexikói Monterrey, a kolumbiai Bogotá és Medellín, illetve a brazíliai Curitiba a tagja.     

A legnagyobb élményem Guayaquilben azonban nem a Malecón 2000-hez, és nem is a Cerro Santa Anához kapcsolódik, hanem a Simón Bolívar térhez (másik nevén Seminario park). Ott ugyanis, a katedrális előtti kis tér fái között a galambok és emberek között iguánák százai grasszálnak szabadon, és várják, hogy a járókelők kenyérdarabokkal vagy gyümölccsel etessék őket. Állítólag az 1960-as években mormon hittérítők szerettek volna hazavinni pár iguánát Ecuadorból, de a hatóságok nem engedték fel a hajóra az állatokat, így a mormonok szabadon engedték az iguánákat a parkban. A békés állatok pedig az elmúlt fél évszázadban alaposan elszaporodtak, hála a békés guayaquilieknek, akik nem zavarták meg őket ebben.      

Pedig ember és iguána viszonya nem volt mindig ilyen felhőtlen. A két méter hosszúra is megnövő hüllők hivatalos magyar neve amúgy zöld leguán, de mivel spanyolul és angolul is iguanának hívják, én ezt az elnevezést szoktam meg. Szóval az iguánák vagy leguánok elég lassúak és védtelenek, és az ember egy jól irányzott kőhajítással könnyen ledobhatja a fáról, aztán bottal agyoncsaphatja őket. Mivel a feldolgozásuk macerás, Latin-Amerika-szerte általában csak a böjti időszakban ettek iguánát, a katolikus egyház ugyanis úgy határozott, hogy ezek az állatok halak (szemet hunyva afölött, hogy fákon élnek és van lábuk), így a fogyasztásuk ilyenkor is megengedett. Állítólag finomak is, természetvédelmi okokból azonban ma már minden latin-amerikai országban betiltották az iguánaevést. Ennek ellenére persze a böjti időszakban a kis falvak környékén továbbra sem életbiztosítás iguánának lenni.

A jóltáplált guayaquiliektól azonban nincs miért félnie a jóltáplált iguánáknak. Csak kapkodtam a fejem a minden irányból közelítő hüllők láttán: ha meglátták, hogy valakinél kaja van, akkor egyből körbevették. Nem haraptak vagy karmoltak, csak álltak körben, fél méteres távolságot tartva és kifejezéstelen hüllőszemekkel bámulva, ami azért kellően bizarr volt ahhoz, hogy kisebb gyerekek, akik most jártak először a Bolívar téren, sírva fakadjanak. A nagyobbak már nem féltek, simán elkapták az iguánákat a farkuknál fogva, és úgy szelfiztek velük. Meg persze volt egy csomó turista is, akiket a közelről fotózható prehisztorikus állatok jelenléte azonnal amatőr National Geographic-riporterré tett, és kifacsart pózban térdeltek-feküdtek a park kövezetén a kenyérbelet és gyümölcsöket majszoló iguánák közé.

Ez utóbbi csoportba tartoztam én is. Vidáman fotóztam a városi iguánákat, afféle vigaszdíjként, ha már nem láthatom a rokonaikat természetes környezetükben, a Galápagos-szigeteken. Eszembe jutott, hogy ha Darwint annak idején a galápagosi pintyek látványa késztette arra, hogy felvázolja az evolúció általános elméletét, akkor vajon mit mondana a Bolívar téri urbánus iguánák láttán. Vajon mikortól számítanak külön fajnak ezek a városi galambként etetett, túltáplált dögök, akik generációkra visszamenőleg nem hagyták el Guayaquil belvárosát, és nem ettek semmi olyasmit, amit a vadonban szokás?

"Alapvetően inkább az emberekre és a társadalomra, mint az állatokra és a természetre voltam kíváncsi az utam során" - írtam az imént. Nos, Guayaquilben volt szerencsém megfigyelni, hogyan lép interakcióba a két világ. És remélem, hogy még sokáig megmaradnak a lusta, urbánus iguánák a Bolívar téren, mint egy különös ökoszisztéma jóllakott lakói.