A népszámlálásokat nem az olyan élethelyzetekre tervezték, mint amilyenben tavaly ősszel voltam. A 2011. októberi magyar népszámláláson elvben az október elsején, 0 órakor fennálló állapotot kellett volna beírnom a kérdőívbe, ez viszont alapos fejtörést okozott. Abban a pillanatban ugyanis a guatemalai Chichicastenango és a mexikói Acapulco között voltam valahol egy buszon, egy szál hátizsákkal, és hogy épp melyik országban ért az a bizonyos éjfél, az is attól függ, hogy a helyi vagy a budapesti időt veszem-e figyelembe. Mexikóban már nem volt ideiglenes lakcímem, a budapesti címemen már több, mint egy éve nem laktam, munkaviszonyom és rendszeres jövedelmem nem volt, és a hallgatói jogviszonyom is lejárt. Egyetlen dolgot tudtam biztosan: miután addig húztam-halasztottam a hazatérést, ameddig csak tudtam, és az utolsó utáni pesóimat is elvertem, egyetlen választásom maradt: felszállni a repülőre október ötödikén.
Acapulco, az apartmanunk erkélyéről. Mivel a fényképezőgépem az utazás végére megadta magát, a képeket César és Miriam készítette.
Az utolsó napokat azonban sikerült elég emlékezetesen eltölteni. Tolucai couchsurfer haverom, Miriam – akivel egyebek mellett a transzvesztita parasztok felvonulásán és a mexikóvárosi dark-goth diszkókban mulattunk annak idején – Franciaországba készült egy éves PhD-részképzésre, és a búcsúbuliját nem a hűvös Tolucában szerette volna megrendezni, hanem valami pálmafás tengerparton. Így esett a választása Acapulcóra, és mivel tudta, hogy én is október elején hagyom el Mexikót, írt egy e-mailt, hogy nem tartunk-e közös búcsúbulit. Én, ha jól emlékszem, ekkor még Costa Ricában kószáltam a felhőerdőben, úgyhogy azt válaszoltam, hogy nagyon szívesen, amennyiben sikerül odaérni elsejére. Azt azért mégsem szerettem volna, hogy lekéssem a saját búcsúbulimat.
Yamaly, Miriam és César a diszkóban
Nem késtem le: október elsején este megérkeztem Acapulcóba, ahol már ott várt César, Miriam és még néhány tolucai couchsurfer. Egy huszonöt emeletes, tengerparti lakóházban vettünk ki apartmant, az erkély a tengerre nézett, és ahhoz képest, hogy Acapulco nevéhez micsoda glamour tapad, egyáltalán nem volt drága. Az utóbbi években a turisták létszáma drasztikusan lecsökkent, ugyanis a városban elharapózott az erőszak – azon a hétvégén például, amikor ott voltunk, kábé húsz ember vált gyilkosság áldozatává. Annak ellenére, hogy az erőszakos bűncselekmények a szegénynegyedekben történnek, és turistákból ritkán lesz célpont, volt olyan eset is már, hogy bekattant maffiózók a tengerparti sétányon álltak neki lemészárolni egymást. A környéken ér partot a Dél-Amerikából származó kokain nagy része, hogy a szárazföldön folytassa az útját az Egyesült Államok felé, így Acapulco térségében a szokásosnál is aktívabb a drogmaffia. Ebből persze mi semmit sem láttunk, Acapulco épp olyan, mint Torremolinos vagy Lloret de Mar – rengeteg magas épület, pláza és diszkó váltogatja egymást a homokos tengerpart mentén húzódó soksávos út mellett.
A
Azért van Acapulcónak néhány olyan szeglete is, ami biztos, hogy nem lehetne máshol. Az egyik ilyen a híres szikla, a
Ugrás előtt
Az acapulcói diszkókról mindössze azt szeretném elmesélni, hogy félig sem volt tele egyik se, relatíve olcsók voltak a koktélok, rémes zene szólt, és vetkőzésért cserébe lehetett egyliteres tequilát nyerni. A nyertes egy negyven körüli nő lett, aki levetkőzött pucérra, mindezt élete párja, egy szintén negyvenes férfi szeme láttára, aki kifejezetten buzdította a nőt, hogy vegyen részt a sztriptízben. Utána boldogan nyakalták kettesben a nyereményt, és eltűntek a lakossági technótól és reggaetontól dübörgő, diszkófényes acapulcói éjszakában.
Pelikánok a Coyuca-lagúnában
Másnap chill-out programként elkirándultunk a Coyuca-lagúnába. Az Acapulcótól néhány kilométerre fekvő, zárt tengeröböl mintha fényévnyire lenne a zajos, kommersz üdülővárostól. Béreltünk egy kishajót, megnéztük a lagúna közepén, egy szigeten fészkelő pelikánokat, aztán kikötöttünk a Montosa-szigeten, ahol semmi más nem volt, csak egy bár, ahol vicces nevű koktélokat (pl. mamada) lehetett kapni. Álltunk Césarral a lagúna sáros, langyos vizében, kezünkben koktéllal, és néztük a túlpart pálmafáit, meg a felhőbe burkolózó hegyeket. Nagyon jó volt viszontlátni Césart és a többieket, de ugyanúgy, mint amikor Peruból visszatértem Santiago de Chilébe, és tartottunk még egy búcsúbulit a chilei haverjaimmal, a lagúnában ácsorogva is tudtam, hogy ez az időszak a végéhez ért.
Koktéllap
Utálok hosszasan búcsúzkodni, ennek ellenére azért még volt egy második búcsúbulim is, Mexikóvárosban, hogy azokkal a haverjaimmal is találkozhassak, akik nem tudtak eljönni Acapulcóba. Tintahalas tacót ettünk egy helyen, ami az egyik legjobb cucc volt, amit Mexikóban kóstoltam, és sajnálom egy kicsit, hogy csak az utolsó este találtam rá, de Mexikó ilyen hely, az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket. Furcsa volt ez a leges-legutolsó este, a mexikóiak kérdezgettek, hogy mihez fogok kezdeni Magyarországon, de én inkább arról meséltem, hogy miket láttam Közép-Amerikában. Kérdezték, hogy van-e már honvágyam, de én inkább arról beszéltem, hogy mennyire jól éreztem magam Mexikóban.
Lagúna
Vártam-e már, hogy hazaérjek? Nyilván. Ha viszont valaki hozzám vágott volna félmillió forintot, hogy folytassam az utazást, és menjek el mondjuk Brazíliába két-három hónapra, egy percig sem haboztam volna elfogadni. Ilyesmi sajnos nem történt, úgyhogy október ötödikén felszálltam a repülőre, és útnak indultam hazafelé. A repülőn még nem éreztem semmi különöset: megnéztem két ostoba filmet, aludtam, olvastam. Az, hogy akkor ennek az egésznek vége, még egyáltalán nem esett le.
Naplemente a lagúna fölött
Aztán Londonban, a Heathrow repülőtéren ténferegtem egy fél napon át, szakadt rövidnadrágban és egy fillér nélkül, a csatlakozásra várva, és furcsa, jóleső üresség fogott el. Úgy éreztem, hogy most, tizennégy hónapnyi kaland után becsukhatom Latin-Amerikát, mint egy albumot. Az utolsó hónapokban sokszor éreztem azt, hogy félek egy kicsit, nehogy valami előre nem látott gikszer, például baleset vagy rablás elrontsa ennek a fantasztikus évnek a végét. Londonban már tudtam, hogy kész, vége, megcsináltam, és ha innentől kezdve hónapokat, vagy akár éveket is úgy kell eltöltenem, hogy az égvilágon semmi érdekes nem történik velem, akkor is ott lesz mögöttem ez a hihetetlen és tökéletes év, amire bármikor visszagondolhatok, hogy erőt merítsek belőle.
Úton Acapulcóból Mexikóvárosba: Nad, César és Yamaly
Vicces, hogy pont most, ahogy ezt a bejegyzést írom, kilenc hónappal a hazaérkezésem után újra olyan, mintha ezek az utolsó napok csak pár hete múltak volna el. Az elmúlt napokban két mexikói haveromnak köszönhetően felpörgött a nosztalgiamérő: Miriam átugrott pár napra Párizsból Pestre, aminek az adta az apropóját, hogy egy másik tolucai couchsurfer haverunk, Hugo épp Magyarországon van. Hugo – akivel annak idején a Paricutín és a Nevado de Toluca vulkánokat másztuk meg – gépészmérnök, ami akkora nagy királyság Mexikóban, hogy még azt is megtehette az amúgy nem túl munkavállaló-barát országban, hogy fél év fizetés nélküli szabadságot kért, hogy beutazhassa egy szál hátizsákkal az egzotikus Kelet-Európát. Blogot sajnos nem ír, pedig biztos épületes lenne, hogy mit lát ő, mexikói szemmel, a világnak ebből a részéből. Voltunk a józsefvárosi kínai piacon, a Gellért fürdőben és a Kerepesi temetőben, végigittuk a Kazinczy utca pálinkakínálatát, és rengeteg pénzt dobáltunk a Túró Rudi-automatákba. Miriam ma reggel repült vissza Párizsba, Hugo pedig tovább akart ismerkedni a magyar néplélekkel, úgyhogy Miskolcon fog tölteni pár napot, ami biztos nagyon tanulságos lesz.
Hugo, Miriam és Dr. Zwack a VIII. kerületi Gondozó Kertben, tegnap este
Kilenc hónappal a hazaérkezésem után a blog is megérkezett a jelenbe. Az utolsó három hónapban annyi minden történt velem, hogy utána kilenc hónapba telt megírni Kubát, Észak-Mexikót és Közép-Amerikát. Hogy milyen érzés ebből a távlatból visszanézve a Latin-Amerikában töltött egy évemre gondolni, azt pedig majd megírom a jövő héten.
