Mi hiányzott a legjobban a kapitalizmusból? Az árubőség? A high-tech? A hipszterek? A Facebook, az animgifek és a lolmacskák? Különösebben nem gondolkodtam el ezen, amikor kubai utazásom véget ért - Mexikóba visszatérve viszont a felsoroltak mindegyike a nyakamba szakadt, egyetlen nap leforgása alatt. Meg még egy csomó minden más is, például a nyomorultak, a koldusok és a halál állandó jelenléte.

Guanajuato, Mexikó legizgalmasabb és legbizarrabb városa, ahová Kubából visszatérve megérkeztem

Életem egyik legbizarrabb napjának hajnalán, amikor Havannában ültem a taxiban, Jesús és María panziójából a José Martí Nemzetközi Repülőtér felé tartva, csak abban voltam biztos, hogy tele van a tököm Kubával, és ki akarok jutni onnan. Nagyon aggódtam, hogy valami adminisztratív vagy légiforgalmi gikszer miatt nem sikerül reggel fél hétkor kirepülnöm ebből az abszurd időkapszulából. Mexikó, akármilyen furcsa is ez így utólag, abban a pillanatban a fejlett, szabad, (poszt)modern világot jelentette a számomra. Úgy vártam arra, hogy visszaérjek Mexikóba, mint ahogy a harminc éve Miamiban dekkoló autószalon-tulajdonos kubai emigráns várja a Castróék halálát követő privatizációt. Csak épp nem voltak konkrét terveim, hogy mit akarok venni – szivart, rumot és nőt nem, ennyiben azért biztos voltam.

Először is vettem ételt. Kubában rizsen, babon és löncshúson éltem, ehhez képest vettem – köpködjetek meg nyugodtan – egy Whopper menüt a mexikóvárosi repülőtéren a Burger Kingben, extra kólával. Jól esett, na. Aztán beültem egy internetcaféba, ahol nem kérték az útlevelemet, és nem került három dollárba fél óra. Nem siettem, csak késő délutánra kellett Tolucába érnem, úgyhogy kiolvastam az összes szennyet az internetből – Facebook, Index, aberrált animgif-, lol- és nyanmacska-megosztók, magyar polblogok, ésatöbbi. Három órába telt. Utána, mint a függő, aki hosszú idő után újra hódolhatott káros szenvedélyeinek, ürességgel vegyes kielégültséggel hagytam el a repülőteret.

A buszállomás felé tartva felszálltam a metróra. Itt kezdődött az igazi Mexikó: mindkét lábára nyomorék koldus húzta magát végig a metrókocsi szennyében alamizsnát kérve a földön, meztelen felsőtesttel. A metrón tömegnyomor, tülekedés, emberszag. Kubában egyáltalán nem féltem, itt hirtelen újra rámtört a szorongás, hogy kirabolhatnak. Betámasztottam a nagy hátizsákomat a metrókocsi egyik sarkába, és aggodalmasan nekidőltem.

A buszon Mexikóváros és Toluca között valami idióta amerikai film ment, amiben a negatív főszereplő egy sztereotip mexikói drogdíler volt, Guadalupei Szűzmáriás pólóban, akit a fehér és a fekete zsaru sarokba szorított, aztán jól megbilincselt. A középosztálybeli mexikóiak a buszon kifejezéstelen tekintettel bámulták a képernyőt. „Hé, ez nem háborít fel titeket?”- ráztam volna meg a körülöttem ülőket, de szerintem nem értették volna a kérdést. Ekkor kezdtem el érezni, hogy Kubából Mexikóba visszatérni nem lesz egy egyszerű menet. Mert a repülőtéri szabványkapitalizmus a világon mindenhol ugyanolyan (kivéve persze Kubát, ahol a repülőtéren se lehet mást kapni, mint rumot, szivart és Che Guevara-posztert), onnan kilépve viszont már nem ez lesz a legnagyobb fless, hanem Mexikó mexikósága. Mexikó egy szürreális tragikomédia, akárcsak Kuba - külföldiként nehéz ép ésszel egymás után átélni mindkettőt.

A metrón fetrengő nyomorultak és a hollywoodi lobotómián átesett középosztály után jött a következő mexikóiság, a tolucai barátaim jókedvű vadsága. César, Chema és Anabell az egyik pláza parkolójában vártak, sörrel. Indultunk Guanajuatóba, filmfesztiválra – César kocsijával, aki vezetés közben vidáman sörözött, sokszor a megengedett sebesség duplájával ment, üvöltött a Tragos amargos meg a többi klasszikus, és még sms-ezni is volt ideje. Szerencsére nem mentünk neki semminek, rendben megérkeztünk Guanajuatóba, lecuccoltunk a szálláson (természetesen egy engedély nélküli zugpanziót sikerült találni), aztán elmentünk tacózni, végül pedig egy olyan kocsmában kötöttünk ki, ahol bömbölt a narcocorrido, a pult fölött pedig egy tévén valami pornófilm ment, és egy nagyobb csoport nyugdíjas, bandita-külsejű törzsvendég bámulta, miközben az újabb és újabb Tecatékat és mezcalokat rendelték. Nehéz lett volna autentikusabb helyen ünnepelni a visszatérésemet Mexikóba.

Pedig a java még hátra volt. Guanajuato Mexikó egyik legbizarrabb városa, a filmfesztivál pedig az egyik legbizarrabb filmfesztivál, amin valaha is voltam. A mexikói halálkultuszról már írtam korábban – nos, az egész város olyan, mintha az abban a bejegyzésben leírtakat volna hivatott illusztrálni. Színes, lenyűgözően összevissza, és itt-ott alagutakba, katakombákba és múmiákba botlik a látogató. A filmfesztivál programja is ilyen volt: csupa érdekes, vicces film, amiben előbb-utóbb groteszk módon meghalt valaki. Vagy már eleve halott volt, például a zseniális, svéd The Unliving-ben, ahol egy vírus zombikat csinál az emberekből, akik haláluk után is tovább dolgoznak, mert a kapitalizmusnak szüksége van a munkájukra – pontosabban annak értéktöbbletére, ami ugye a zombik esetében 100%, hiszen nincsenek szükségleteik.

Nem csak a filmek kiválogatása tükrözte, hogy a mexikóiak mennyire rá vannak kattanva a halál-témára, hanem a helyszínek is. Éjfélkor például a temetőben vetítettek klasszikus fekete-fehér horrorfilmeket. Jó ötletnek tűnt, oda is mentünk a kábé tizenöt couchsurferrel, akikkel a fesztiválon találkoztunk – csak arra nem számítottunk, hogy a sor két kilométer hosszú lesz, már a kezdés előtt egy órával is. Nem viccelek, tényleg ott tolongott Mexikó összes hipsztere (mert érdekes módon nem a gothok voltak kíváncsiak a programra), úgyhogy egy darabig ácsorogtunk ott, hátha bejutunk. Közben megittunk egy üveg garañonát, aztán jöttek szólni a szervezők, hogy megtelt a temető (élőkkel, haha), úgyhogy csalódottan távoztunk. Egy reggae-koncerten kötöttünk ki végül, amit én egyáltalán nem bántam: a sok hulla után kifejezetten üdítő volt azt dünnyögni, hogy Lively up yourself.

Az alagutakba se jutottunk be, pedig ott is szerveztek vetítéseket. Guanajuato a gyarmati időszakban Mexikó egyik legfontosabb ezüstbányájával büszkélkedett – ennek megfelelően a város tele van templomokkal, kolostorokkal és palotákkal. A bányák azonban kimerültek, a letarolt hegyoldalakról lezúduló esők pedig évente elöntötték a szűk völgybe épült várost. A városatyák erre azt találták ki, hogy a bányászok építsenek árkokat és alagutakat a víz elvezetéséhez – Guanajuato alatt így alagutak és vájatok egész labirintusa jött létre. A nagy esők idején a várost ettől függetlenül elöntötte a víz, úgyhogy végül egy völgyzáró gáttal sikerült megoldani az eső-problémát, az alagutakban pedig azóta az autók és a buszok közlekednek. Guanajuatóban buszozni egészen szürreális élmény, a busz megy egy ideig valami katakomba-szerű járatban, aztán kibukkan egy kolostor és egy temető között, aztán megint visszabukik a föld alá.

És hát a temető, az sem akármilyen. A régi temetőben, máig megfejtetlen okokból, rengeteg holttest természetes mumifikáción ment keresztül – főleg azok, akik az 1833-as kolerajárványban vesztették életüket. Nem is Mexikó lenne, ha ezeket a riasztó hullákat nem állítanák ki közszemlére, sőt, nem a Múmiamúzeum lenne a (műemlékekben amúgy páratlanul gazdag) város legfőbb nevezetessége. A múmiák különben rémesek, mindegyik olyan, mintha kínjában ordítana, ahogy foszlik le róla a bőr meg a hús.

Mindezek ellenére Guanajuato egyáltalán nem egy gyászos, morbid város, sőt. Gyönyörűek a színes, régi házak, süt a nap, és – egyetemi városként – a kulturális élete is lenyűgöző. Nem csak filmfesztivál van, hanem itt rendezik októberben Mexikó legnagyobb kulturális fesztiválját, a Cervantinót (ami elmondás alapján nagyjából épp úgy „kulturális”, mint a Sziget). Van egy nagy egyetem, Mexikó egyik legjobbja, a rengeteg diák pedig rengeteg kávézót, művészkocsmát, alternatív színházat és zenei klubot tart el. És, mintha ez még mind nem lenne elég, Guanajuatóban vannak Mexikó-szerte a legjobb nők. Sőt, azt hiszem, egész Latin-Amerikát tekintve is csak Buenos Aires kelhet vele versenyre. A Juárez színház előtti téren, alkonyatkor például olyannyira kiborult a kosár, hogy egy fél órán át csak ültem a lépcsőn nyitott szájjal, és próbáltam levegőhöz jutni.

Guanajuato, ha lehet ilyet mondani, a legmexikóibb minden mexikói város közül. Morbid, bizarr, színes, életvidám, ijesztő, menő, összevissza – és még lehetne sorolni. Szívesen ott maradtam volna néhány hétre-hónapra, hogy újra jól összekenjem magam mexikóisággal. És arra gondoltam, ha meghosszabbítanák az ösztöndíjamat, és eldönthetném, hogy hol szeretnék tovább kutatni, egyértelműen Guanajuatót választanám. Sajnos ennek semmi realitása nem volt, de annyira jól esett ezen ábrándozni a Juárez színház lépcsőjén, a fel és le flangáló nőket szemlélve.  

Egyetlen hétvége Guanajuatóban visszarángatott a kubai típusú abszurdból a mexikói típusú abszurdba. A hetvenes években megrekedt, lagymatag, rothadó Kuba üres polcait és néhány dollárért magukat kínáló középkorú asszonyait a szélsőséges nyomor és a szélsőséges árubőség őrülete, a hullákra és erőszakra fixált Mexikó vadsága, a megközelíthetetlenül menő guanajuatói egyetemista csajok eleganciája váltotta fel a szemem előtt. Ennyire éles váltás után nem volt mit tennem, bedobtam a gyeplőt a lovak közé, és elindultam Mexikó legőrültebb része felé, Manzanillo és Puerto Vallarta tengerparti buliközpontjain át a drogbárók uralta Észak-Mexikó irányába. Erről lesz szó a következő hetekben.